JÖTT! JÖN! JÖNNI FOG!

Folytatva akkurátus visszadátumozási mániámat, a legfrissebb bejegyzést elrejtettem az utolsó alá. Aki még tud követni, az megtalálja a júniusi rövidke kis bejegyzést (Jegyzetek 2: Uclés) alant.
Egyúttal már most jelezném, hogy új minisorozatunk "A mór király átka" címmel hamarosan kezdetét veszi. TOVÁBB...

Jegyzetek 1: Füst

Mióta júniusban kiköltöztünk a városból a hegyek lábához, a reggeli bő 40km-es út során alkalmunk nyílik megnézni, mit mutat a szmog-o-méter:

From Escorial - Silla de Felipe

Igen, a négy tornyot használjuk fokmérőnek: ahogy a folyóknál a vízállást, úgy mi a barna szószt mérjük vele, ami már messziről látszik, ahogy közeledünk a város felé. A magassága és sűrűsége, valamint a csóvája jól jelzi, milyen nap várható.

Ahogy közelebb érünk a városhoz és lassan belekerülünk, már nem látszik semmi, az ég ugyanolyan kék (csak kicsit fakóbb talán), és az ember már észre sem veszi…

…egészen tegnapig, amikor reggel halvány füstszag úszott a levegőben és apró hamuszemcséket fújtam le az autóról. Az előző napi erdőtűz tőlünk kb. 10km-re nyugatra égett, és másnap még mindig látványos nyomot hagyott a levegőben.

Hatalmas, fátyolos barna ernyőként borult a táj fölé a füst, amit a szél a magasabb légköri rétegekben, úgy 2-3000 méter között terített szét többé-kevésbé egyenletesen. Már nem volt anyaga és alakja, csak sejtelmes hártyaként terpeszkedett fölénk, megszűrte a felkelő nap sugarait, szórt fénnyel borította be a vidéket, elmosta az árnyékokat. Az összhatás meglehetősen apokaliptikusra sikeredett, belém is fagyasztotta a szót, és egész úton az irodába menet komoran bámultuk a látványt.

Már alig vártam, hogy kiérjünk alóla, Madrid ragyogó kék ege alá…

TOVÁBB...

Jegyzetek 2: Uclés

Mint az köztudott, az almorávidák 1108-ban nagyon elverték a keresztények seregét Uclés közelében, ahol számos nemes és a trónörökös is odaveszett. A mórok azonban nem tudták kihasználni az alkalmat és elfoglalni Toledót…

…napjainkban 287 lélek lakja a települést.

Kicsit olyan volt, mint egy Tornatore-film: a kisváros, ahol megállt az idő úgy 900 évvel ezelőtt. Alig volt több mint egy ötperces megálló a Cuencába vezető út során, mégis szükségét érzem, hogy említést tegyek róla.

Cuenca kb. 190km-re délkeletnek fekszik Madridtól, La-Mancha tartományban. Toledóval egyvonalban már nagyon aranysárga és vörös a táj, a szántóföldek és olajfaligetek országában járunk, ameddig a szem ellát lágyan hullámoznak a dombok.

A Cuencába vezető lehajtót természetesen elvétettük, miután az eredeti lehajtó átépítés miatt le volt zárva. Így keveredtünk olyan harmadrangú utakra, amiket tipikusan road-movie-kban láthatunk: a felfestetlen, kátyús aszfaltcsík nyílegyenesen halad át a tájon dombra föl, dombról le…

Csak azért nem voltunk eltévedve, mert a GPS tudta az utat, csak rá kellett hagyatkozni. Mivel igazából nem siettünk, meg aztán a múltban is bejöttek az ilyen pszeudo-eltévedések, ezért hagytuk magunkat. Bizalmunkat azzal hálálta meg a vidék, hogy egy kicsit dombosabb részen az egyik kanyar után hozzánk vágott egy masszív erődött, amolyan igazi kereszteshadjáratos nagy kőkockát, ráadásul az igazi semmi közepén.

El nem tudtuk képzelni, mi a tüdőt keres itt egy kettős várfalú erőd, és vajon miért volt érdemes 1108-ban véres csatát vívni érte, mint ahogy arról a 2008-ban felállított emlékmű is tanúskodik. Kétségtelenül impresszív látvány, valahol félúton Cuenca és Toledo között (tehát valahol stratégiai jelentősége is lehet), mégis valahol szürreális látvány, különösen, hogy akkora nagy, hogy kitakarja az egész falut. Ilyen gondosan megőrzött turisztikai látványosság ilyen félreeső helyen, gyakorlatilag egy mezőfalu szomszédságában… bájos volt, és érthetetlen.

Kellően kicsodálkoztuk és kifotóztuk magunkat, aztán továbbmentünk, mint kiderült, keresztül a falun. Külön bónuszként a falu elején (vagy a végén) platánszerű fák alatt egy árnyas terecskén, egy szökökút körül derék öregurak üldögéltek ünneplőruhájukban, sapkában vagy kalapban és hűsöltek, mint egy csapat madár. Díjnyertes kép volt, a mai napig bánom, hogy nem fotóztuk le.

Itt is, mint egy-két helyen Andalúziában, az út átvezetett a járda nélküli főtéren, két ház sarka között átlósan, ahol egy busz csak óvatosan fért volna át. És persze fehérre meszelt falak mindenütt. Búcsúzóul még, hogy teljes legyen a giccsfaktor, beértünk egy birkanyájat is, amit az öreg pásztorbácsi készséggel szétkergetett, hogy át tudjunk hajtani.

Ha akkor valamiért vissza kellett volna fordulnunk, kevesebb mint 50 km-re a célunktól, 150 km-re otthontól, már megérte volna, pedig akkor még nem is tudtuk, milyen lesz Cuenca.

Ilyen volt:

TOVÁBB...

Retrofuturisztikus

Másnap egy bő délelőtt állt rendelkezésünkre, mielőtt jeles vendégünknek a repülőtéren az űrkikötőben volt jelenése, de addig is kihasználtuk az időt, hogy utazzunk egy keveset valaha volt ifjúságunk távoli jövőjébe (ha!), és két gyors lépésben egy Nemere sci-fi díszletei között találjuk magunkat.

Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy ez ördögien ravasz húzás volt egy olyan városban, ahol építészetileg a mediterrán, a Habsburg giccs, a Bourbon belterjesség és a francóista, …wait for it… birodalmi avagy imperialista romantika(tm) (nem összetévesztendő az ún. indusztriális romantikával) keveredik egymással, és ez még csak a belváros.

Elsőként kaján vigyorral álltunk le a munkanélküli segélyt folyósító hivatal Szolgálat központjánál, ahol a lekerekített betontömbök és a falakat véletlenszerűen megtörő, szabálytalan szögletes formák keltettek olyan elsöprő hatást, hogy csillogó szemmel rohantunk fotózni a látványt “ez rohadtul nyomasztó” felkiáltással. Az illúziót csak az törte meg, hogy közben tovább lelkendeztünk.

Igazából rejtély, milyen hatást akartak elérni a tervezők, de azt hiszem sikerült: nem igazán nyomasztó és impozáns, nem funkcionális és nem is grandiózus, nem eléggé formabontó, de azért szépnek sem nevezhetnénk… mindenesetre érthetetlen módon lelkesedtünk érte, ugyanakkor azon se lepődtünk volna meg, hogy ha kékesen izzó ionhajtóművekkel elemelkedik a földtől.

Nem vártuk meg, hogy így lesz-e, hanem továbblapoztunk a következő fejezethez: elgurultunk a déli külvárosok felé - túl az Atocha pályaudvaron, a sínek, az autópálya, irodaházak és friss lakótelepek közé ékelődött parkig, amely egy perccel sem nézett ki idősebbnek 1 évesnél. (Igaz, öt évvel ezelőtt már biztosan ott volt.)

Az IMAX mozi óriáskagylója felől léptünk be a parkba, és innentől a megtestesült nyugalomé volt a főszerep. Rekkenő késő tavaszi, késő délelőtti napsütésben gondosan nyírt pázsit mentén, platánokkal szegélyezett, kanyargó sétányon ballagtunk. Viszonylag üres volt a hely, az autópálya távoli zúgásán kívül még zaj se nagyon jutott el idáig, a kilátásról pedig a vasúti sínek és konténerek, valamint a madridi háztetők gondoskodtak széles karéjban. Ha lehetne érdekesen leírni azt, hogy üdítően unalmas séta volt idilli képekkel, akkor megtenném, de képességeim korlátozottak. Legyen elég annyi, hogy akár tudatos, akár nem, ez a modern park arra lett tervezve, hogy kellemes legyen unalmas sétákat tenni és fűben heverészni, miközben a giccset fokozandó kocogó emberek suhannak el melletted, a szomszédos réteken pedig szivárványokat rajzol a pázsit fölé a locsolórendszer.

Aztán persze átértünk a park másik végébe, ahol éles váltással, ámde mégsem sokkoló meglepetésként előbukkant a planetárium világkormány épülete. Bizisten láttam illusztrációt erről a helyről valamelyik Nemere-könyvben. Aki a távoli nyolcvanas évek elején nőtt föl annyira, hogy érdeklődjön a sci-fi iránt, az tudja, miről beszélek: az épületegyüttes az akkori kor elképzelt jövőképének és modernitásnak az esszenciája. Belülről hasonlóan néz ki, meg sem lepődtem volna, ha a lépcsőn megjelent volna valaki a Csillagflotta egyenruhájában.

És valóban, hol legyen egy ilyen futurisztikus épület, ha nem egy precízen megtervezett, viszonylag friss parkban. Itt aztán az építészek ki is tettek magukért, rögtön odaálmodtak egy modern acélvázas hidat, meg egy… nos, betoninstallációt, nyilvánvalóan a modernitás jegyében. Ettől aztán csak még jobban erősödött a szocreál sci-fi érzésünk.

A gyaloghíd egy vasúti sín fölött vezetett át, a hídról jobbra esszenciális, gazzal benőtt senkiföldje, valószínűleg egy régi pályaudvar területe kéménnyel és víztoronnyal, ahol már felszedték a síneket, csak a fordítókorong nyomai látszanak, a híd túloldali folytatása egy új sétány felújított sínpár mellett, amin valószínűleg még mindig ki tud futni a nosztalgiavonat a vasúti múzeumból. A sínek túloldalán pedig modern, masszív lakótömb, nagy betonplacc, ami metróállomást rejteget maga alatt, illetve iskola, kompaktul, mind egy helyen. Minket természetesen a rácson keresztül megbámulható, rozsdamarta, szétgraffitizett art-deco motorkocsik érdekeltek, nyilvánvaló okokból.

Ezzel le is járt az időnk, búcsút intettünk az idősíkoknak és elindultunk visszafelé. Még egy utolsó teraszos kávézás is belefért az időbe, majd pakolás és irány a légikikötő.

Azt hiszem sikerült a legtöbbet kihozni a rendelkezésünkre álló szűk hétből és pihentető, kellemes kirándulásokat tenni a tavaszi Madridban. Kolléga, örülök, hogy láttunk. Azóta elköltöztünk, de várunk ismét, bármikor!

(A szokásos, megkésett lezárásért cserébe, és ígéret szerint külön arcképcsarnokot prezentálunk úgyis mint a pozőrtől a szakszervezeti bizalmiig, vállalva a kommentárokat akár itt, akár a két album képei alatt.)

TOVÁBB...

Keresztfényben

Másfél napos pihenő után, mikoris be kellett baktatnom a központba és tárgyalótermekben tölteni az időt, nekivágtunk a következő, egydélutános útnak, de ahogy az már lenni szokott, a történetek utolsó fejezetei mindig felborítják az addigi eseményeket. Az első nap a Nagy Kaland jegyében telt el, volt benne minden, ami a nyitányhoz szükséges: kellően hosszú, hangulatos út, 1-2 látványos (és olcsó) helyszín, de kevés szereplő (mert az olcsó). A második nap a minden nagyobb és mindenből több jegyében telt el, eggyel több főszereplő, példának okáért, statiszták serege (bár itt-ott csak lézengtek, de azt meg elkummantjuk a hangulat javára), több és nagyobb díszlet, eklektikus helyszínek… a szokásos.

Most sem volt ez másként, és a fináléhoz közeledve mi is felrúgtuk az eddig megszokott sablonokat. Délutáni indulás, gyorsan letudott utazás, érkezés egy gigantomán, nonszensz kegyhelyhez, az Elesettek Völgyéhez. Milyen hatásvadász név már… mint a Halálcsillag! Előtte még beugrottunk a szomszédos kivárosba pénzt kivenni, hangulatos, árkádos főterecskével, szökőkúttal, óratoronnyal, de ez leginkább csak arra volt jó, hogy kijátssza az éberségünket, majd jól tarkónvágjon egy embertelen nagy kereszttel, óriási szobrokkal, akkora felvonulási térrel, amin pixellé törpül egy busznyi turista is, és olyan angyalszobrokkal, hogy azt a Gyűrűk ura is megirigyelhetné.

A barlangba robbantott katedrális a generalissimo agyszüleménye volt, itt nyugszik ő maga, az építész, és 9 emeletnyi kriptában a hősi halottak. Illő volt, mégha mégoly hatásvadász is, az a változó állagú, fodrosodó felhőtakaró, ami árnyékba borította a völgyet, szórt fénnyel lágyítva el a kontúrokat, megszűrve a fényt, hogy a valósnál épp csak egy sóhajnyival borongósabbnak láttassék a helyszín. Épp hogy csak nem esett, az már igazán túlzás lett volna és hiteltelenné tette volna az egészet. Ez persze nem akadályozott meg, hogy ne aknázzuk ki a lehetőségeket:

Ám még ez sem volt elég ahhoz, hogy setét asszociációkra késztessen minket, sőt mi több, bár a hely hangulata tagadhatatlan, és talán nem jön át a fotókon a hely léptéke, az ünnepélyes komorságot is sikerült azzal megtörni, hogy odabent, ahol tilos a fotózás, torokköszörüléssel és diszkrét köhintésekkel leplezzem a Nikon kattogását. Vihorászni azért nem vihorásztunk, a számok és méretek valóban elképesztőek, de néhány idevágó történelmi tény és elmélet felmondásán túl azért még mindig nem darkultunk be.

Ehelyütt érdemes megjegyezni, hogy az előző rendszer bűneinek szőnyeg alá söprésében kis hazánk a nyomába sem ér az ibéreknek, akik nagyon keményen dolgoznak azon, hogy ne számoljanak le a múlt kísérteteivel, bár a helyi neonáci tagozat masírozását már betiltották a völgyben. Szuvenírbolt azért van, ahol csésze, bögre, tálca és tányér formájában is haza lehet vinni a kereszt-árkád-templom dekorációt... már csak az a kérdés, ki elég tudatlan ahhoz, hogy ilyet tegyen.

Az egyébként békés, már-már festői tájjal éles kontrasztban álló emlékmű baljós kisugárzása ellenére, ahogy az már lenni szokott, elhangzott a “nézzük meg mi van a kijárattal ellentétes irányba továbbvezető úton”, aminek hatására a rutinos néző rögtön a homlokára csap.

Az egész völgy 1500-1700 méteres hegyek karéjában fekszik, 1300 méteres magasságban, a völgy gyújtópontjában praktikusan azzal a hegytetővel, amin pont elfér a kereszt, alatta pedig a sziklában a kolostor-kripta-bazilika szentháromság.

Természetesen az út megkerüli a keresztet viselő hegyet, mélyebben a hegyek közé, ami nyilván egyre kihaltabb lesz, és természetesen egy böszme kolostor bukkan elő a hegy túloldalán a kereszt mögött irdatlan udvarral, amit boltíves árkádsor ölel körbe, valamint obligát vasajtóval, rajta békét és nyugalmat legkevésbé sem ábrázoló domborművekkel.

 

Amíg Cseperke elvonult fotózgatni, kedélyesen kielemeztük a helyszín abszurditását, és a legsetétebb téma, amit érintettünk, a Mutant Chronicles volt, már csak a nyilvánvaló áthallások miatt is, bár részemről a dolog kimerült annyiban, hogy kielemeztem a film legjobb 30 másodpercét.

Csaknem teljes volt a csend és a mozdulatlanság az udvar fölött, a szürke fellegek alatt, körülöttünk néma fenyves borította a hegyoldalakat, madárdal se nagyon szűrődött el idáig, a beszélgetésünk sem visszhangzott a tágas, kihalt téren, mintha hangtompítót szereltek volna az egész tájra. Még ez a nyugalom sem volt elég kísérteties, miközben próbáltuk elképzelni, hogyan néz ki a hely rendeltetésszerű használata, mit kezdenek ekkora épülettel a bencések, és melyik részét mire használhatják. Nem, setét szertartások és véres orgiák nem kerültek szóba, de nem volt áhítatteljes, néma szemlélődés sem. Nem a hely szelleme, hanem a puszta méretei és történelme késztetett arra, hogy csendesen szemlélődjünk csupán (igen, az a két pixel ott középen mi volnánk).

Kifelé tartva bevallom, meginogtunk egy kicsit, egy betévedt, rejtőzködő rovar okozott hisztériás rohamot Cseperkénél riadalmakat az első ülésen, kétszer kellett megállnunk, amíg megtaláltuk és kifüstöltük a dögöt. Igen, elismerem, ez idő alatt megállíthatatlanul előtört belőlünk a geek és rovaros horrorfilm kliséket gyártottunk bő 5 percig. Aztán kiértünk a völgyből és témát váltottunk.

Még arra is maradt egy kis időnk, hogy tegyünk egy rövid kitérőt az Escorial felé, felguruljunk a tölgyerdőben kanyargó keskeny úton Fülöpszékhez és legeltessük a szemünket a tájon egy kicsit.

 

Végül beugrottunk az óvárosba is egy csésze kávé erejéig, hogy legyen üzemanyag a hazaútra, és egy csendes terecskén, a lenyugvó nap nyomában lassan bekúszó hűsben reflektáljunk a mögöttünk álló napra. Tónusaiban, témájában kétségtelenül komorabb és sötétebb volt, mint az előző kirándulásaink, de korántsem lehangoló. Picit öregurasan, picit nagy dolgokról elmélkedve és ún. lesser tuti megmondásával telt az idő. Összességében nem panaszkodhattunk a vihar előtti csendben, a nagy finálé előtt.

TOVÁBB...

(szolgálati közlemény)

Semmiféle eszköz nem áll rendelkezésemre, hogy megnézzem a blog forgalmát, úgyhogy fogalmam sincs, kik és hányan olvassák a bejegyzéseket.

Ha bárki veszi az adást, jelezzetek, hogy tudjam, nem csak a szervereket terhelem a betűimmel. (Ugyanitt, a már korábban is linkelt fotóalbumokban kommentálhatóak a fényképek is.)

TOVÁBB...

Segovia fölött az ég…

…rekkenő kék újfent, és a sziklaormon meredő kastély profilját csak még éteribbé teszi a szállongó nyárfavirág-boholyfelhő (ahhh! Kölcsey!!!) és a termikeken köröző gólyák. Valóban, olyan, mintha havazna, hatalmas felhőkben sodorja a szél a pelyheket, eszembe is jut koszorús költőnőnk Mütyürkék ezrei című alkotása, de leginkább Ridley Scott, akinek szintén kedvenc motívumai közé tartozik az efféle megoldás. Emelett roppant pozőr is, természetesen.

A városhoz kedvenc szerpentinemen (nem az enyém persze, csak az én kedvencem, de ettől persze másnak is lehet a kedvence…) keresztül vezet az út, ami előtte elhalad egy víztározó mellett, melynek látványos duzzasztógátjáról remek fotózási lehetőség nyílik mindenfelé. A sekély, kristálytiszta vízben halak és kacsák (utóbbiak a víz fölött), a távolban hegyek és falu, festői, ódon főtérrel.

Aztán sportos kapaszkodó (mármint út, nem sziklafal) vörös törzsű fenyvesen keresztül. Elhaladunk a helyi síparadicsom mellett, amely az évnek ebben a szakaszában már egészen kihalt és mozdulatlan, aztán következik a lejtmenet a segoviai síkság felé, csinos kis szerpentinnel.

A hegyek túloldalán egy körforgalom fogja meg a lendületből érkezőket, aminek egyik kijárata átvezet egy kovácsoltvas, királyi címeres kapun, ami gyakorlatilag a városka bejárata. Kíváncsiságtól hajtva tettünk egy rövid kitérőt, és találtunk egy számunkra nem túl lenyűgöző palotát, ám egy kihelyezett térkép szerint a palota mögött irdatlan kert terült el szökőkutakkal, csobogókkal, formára nyírt sövénnyel és árnyas sétányokkal. Nem engedtünk a kísértésnek, hogy megnézzük közelebbről, inkább tettünk ide egy mentális könyvjelzőt és továbbmentünk a városba, aminek egyik végén 2000 éves római vízvezeték, másik végén mudehár-stílusú erőd (benne tüzérségi múzeummal), közte gótikus katedrális (mellette kerengővel) és zsidónegyed szűk utcákkal. Kérdem én, kell ennél több?

Az óvárosba autóval is be lehet hajtani, és mi ezt meg is tettük, nem is annyira lustaságból, mint inkább azért, mert roppant látványos és menő az odavezető út. A várfal és egy ház sarka között kell átsuhanni, egy autó széles, kétirányú várkapun áthajtani, 170-fokos kanyarokat bevenni emelkedőn ötös kereszteződésben, aminek csak egy kijárata van, és hasonlók. Fürge kisautó-reklámfilmes helyszín, az ember nem győz vigyorogni, miközben alászedi a kormányt és kerülgeti a történelem egy-egy darabkáját.

A főtéren szép kényelmesen megkávéztunk, mert Plaza Mayoron árkádok szomszédságában, napernyő árnyékában kávézni kell, aztán ha már ott voltak azok a gótikus csipkék, megnéztük őket közelebbről (mármint a templomot, nem másztunk fel a tornyokra).

E helyütt szót kell ejtenem egy becsípődésemről, amely egy olyan fényképhez kötődik, ami sokáig hányódott a számítógépemen, de az utóbbi időben már nem sikerült megtalálnom, valamelyik winchester-halálnál valószínűleg az enyészeté lett. A kép címe “girl in basilica” volt, és egy pöttöm kislányt ábrázol egy gigászi bazilikában, egy tökéletes fénytócsa közepén. Ezidáig nem volt alkalmam reprodukálni a szituációt, és ennél közelebb nem is jutottam hozzá:

Még pár év és pár bazilika és menni fog.

Node vissza a gótikus csipkékhez… A katedrális kellemesen üres volt, lézengtünk is rendesen, felfedeztük a kerengőt és fotózgattunk. Azt kell mondjam, meglepően sok jól sikerült képet gyártottunk, portré témában is “a szerzőről a hátsó borítóra” témakörtől kezdve a “lehetne ennél pozőrebb, de az már csalás lenne” típusúig, itt-ott egy “erre tonnaszám születnének a vicces kommentek” stílusig. (Nyugalom, mindent a maga idejében…) Kétségtelenül sokat dobott a képeken a környék, a szállongó pelyhek és persze a vár is, melynek kapcsán csak az került szóba, hogy Disney állítólag erről mintázta a logójába a kastélyt. Ennek nem találtam nyomát később, bár lehetséges, hogy igaz, de az általunk ismert verzió szerint Neuschwanstein volt az inspiráció. Hát ennyit a darkulásról.

A végére hagytuk a város fotogénállományának legöregebbikét, ami pokoli látványos és pokoli macerás fotózni (pláne, ha nem vesszük a fáradságot, hogy napnak háttal, a túloldalról fényképezzük le). A római vízvezeték 800 méter hosszan szel át egy völgyet, legmagasabb pontján 28 méteres, két sorban 166 boltívvel, mindezt habarcs nélkül egymásra pakolt kövekből teljesíti. Szegénynek látogatásaink alkalmával mindig az a sorsa, hogy nem marad rá sok idő, ráadásul az ember egy idő után hajlamos azt hinni, hogy már kinézte belőle a köveket, pedig van néhány olyan pontja a városnak, ahonnan még látványosabb lenne. Sebaj, egyszer csak összejön.

Ennyi fért bele a napba, kellemes időben, kényelmes tempóban, szinte nyaralás-hangulatban telt az idő, és ha feltétlenül ki kell emelnem egy mozzanatot az egészből, az a kávézás lenne: gondtalan, jóleső társalgás remek társaságban, remek háttér előtt.

Mondanom sem kell, csak úgy suhantak el a magas labdák a nap során, számos lehetőség kínálkozott rá, hogy egy jól irányzott asszociációval témánál legyünk és setét dolgokat vizionáljunk mindenhová, de elegánsan (értsd: boldog tudatlanságban) elkerültük gyakorlatilag az összes lehetőséget és egyszerűen hazamentünk a késő délutánban, újra át a hágón és a hegyeken, vörös törzsű fenyők között kanyarogva, amíg ki nem bukkantunk a madridi fennsíkra, távolban a négy torony sziluettjével.

(folytatása következik)

TOVÁBB...

Vissza a Sierra Guadarrama kincséhez 2

Az úgy kezdődött, hogy először volt főnökünk érkezett látogatóba, és attól kezdve egymás kezébe adogatták a kilincset a vendégek. Tanult kollégámért példának okáért egyenesen Toledóból érkeztünk a repülőtérre, kisebbfajta meglepetés gyanánt is.

Innentől kezdve aztán egy kellemes, kurta hetet tölthettünk nosztalgiázásal, úgyis mint dark fantasy írók megrontásával. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miként lehetséges megrontani egy dark fantasy írót? Elmesélem…

Szóval az úgy volt, hogy folytatólagosan elkövetett aknamunkával röpke másfél év alatt sikerült elérni, hogy Viktor újból Madridba érkezzen. Jóelőre megvolt a repülőjegy, ezzel megpecsételve a sorsát. A madridi tavasz alattomos napsütést varázsolt a városra, giccses, fehér felhőbodrokkal a kék ég elé. És amikor azt mondom, hogy kék, arra gondolok, hogy KÉK. MDC-s kék. Hozzá májusban még nem sárgul annyira a fű, és vannak illatok a városban is.

Rögtön be is vetettük magunkat a hegyek közé, bemelegítésként egy rövid kitérővel Manzanares kastélyába. A víztározó partján, hegyek lábánál fekvő vár igazi képeslap-hangulatot teremt. Egész szatyornyi prospektust kaptunk mindenről, amit Madridtól 2 órányi utazótávolságra megnézhetünk, majd ezekkel zacskókkal kellett bejárnunk a várat, mint két magyar turista… aztán dugdoshattuk a hátunk mögé fotózáshoz.

Itt már fel is tűntek az első, jelek, amikor annak ellenére, hogy csak mi ketten voltunk látogatók az egész várban, egyetlen kósza asszociáció sem hangzott el holmi hegyvidéki eldugott vár belterjesen dekadens lakóiról, a falusiakon végrehajtott kísérletekről, katakombákról és nyálkás lakóiról. Igaz ugyan, hogy becsúszott egy finom utalás a dalekokra, és az egyik falépcső teteje kellemesen pozőr hangulatot sugárzott,

de még ez sem volt elég a setét gondolatokhoz. A mellvédekről nyíló kilátás végképp pontot tett az ügyre: fecskék cikáztak a bástyák között, gólyák őrködtek a templomtoronyban és köröztek lomhán a tó fölött, a hegyek gerincén még szikrázott a hó…

A Cinema Paradisót idéző főtéren megkávéztunk, aztán kényelmesen begurultunk a vadonba, leparkoltuk az autót, és megindultunk a csörgedező folyó mentén fölfelé. A víz fölött folyamatosan hűs szellő fújdogált, a fényképezőgép diszkréten csattogott, és kereste a témát.

A környék jótékony hatással volt asszociációs képességeinkre, amennyiben teljességgel képtelenek voltunk a szokásos, bizarr képzettársításokra, és az aznapi, sőt egész heti mentális csapás is csak hosszas töprengés után bukott ki. Történt ugyanis, hogy rekkenő napsütésben próbáltam hosszú expozíciós idővel képet készíteni a csobogókról, hogy elérjem azt a klasszikus poszterhatást, amikor a tajték homogén, fehér masszává olvad össze. Hosszas kísérletezgetés után, igazzy fotóművészt imitálván (beleértve a széles gesztusokat is), azt találtam mondani, hogy ez még mindig nem az igazi, nekem olyan kép kell, amin úgy folyik a tajték, mint Gaia csecséből a tej…

Miután a fájdalom alábbhagyott, újult erővel folytattuk utunkat a tömény, száraz fenyőillat és a lehetetlen bazalttömbök között, és méláztunk az egyre vadregényesebbé váló tájon. A setét hasonlatok továbbra sem akartak jönni, megelégedtünk a kiszögelléseken való üldögélésekben és a fotózásban, és még nem is pózoltunk… csak egy kicsit.

A folyó mentén egy idő után megritkulnak a fák, előbb meredek sziklamederben folyik, majd a sziklák szétterpeszkednek és szabálytalan lépcsősort alkotnak, csobogókkal, és simára koptatott, lapos felületekkel. Az egész úgy néz ki, mintha sziklaplató azt mondta volna, hogy pár millió év köszönöm, elég volt, és az oldalára dőlt.

Valószínűleg a környék összes környezetismeret- és földrajztanára ide hordja a diákjait, hogy elmagyarázza a vulkánok felszínformáló hatását: a fekete csíkok a kitörések nyomai, lehet számolgatni, hány év telt el egy-egy lávafolyam óta.

Mindennek a tetején pedig egy sziklaágyban mélyzöld, jéghideg tó terpeszkedik, a Charca Verde. Kedvelt fürdőzőhely, beépített csúszdával, ugyanis az itt is tükörsimára kopott sziklatömbök a legkisebb víztől is roppant csúszósak lesznek.

Vérszemet kapott hőseink tovább nyomultak, laza sziklamászás után újból fenyvesben törtettek előre… ám még ekkor sem került szóba az Erdők Fekete Kecskéje, iä iä, csupán egy-egy lelkes, ám annál ártatlanabb “Aranyásók földjére tévedtünk, bármelyik tisztáson megpillanthatjuk a táborukat.” illetve “Irokézek lapulhatnak a fák között” megjegyzés csattant el.

Kalandosabbra is vettük az utat, itt már kúszni-mászni is kellett, miután ösvény, de még vadcsapás sem nagyon akadt. Végül leereszkedtünk egy alkalmas helyen és természetesen egy kidőlt fatörzsön átkeltünk a zúgó fölött, ott felkapaszkodtunk egy sziklatömbre és azon át a túlpartra, majd úgy döntöttünk, ennyi bőven elég volt a vadon és a hegyi folyók csodáiból, érdekességeiből és elindultunk visszafelé.

Mivel már eléggé elfáradtunk és leeresztettük fizikai és mentális pajzsainkat is, mintegy zárszó gyanánt még bosszúból lecsapott a végzet, mikor Viktor feltette a kérdést “téged mire emlékeztet az a szikla?”

Mit sem sejtve vállat vontam, és ugyan ott motoszkált agyam egy hátsó zugában egy kósza gondolat, nem törődtem vele, tanult kollégám azonban megállíthatatlanul kibökte a megfejtést: “Szerintem ez egy pokémon.”

The horror! The horror!!

A visszaút további része eseménytelenül és gyorsan telt el, ráleltünk az ösvényre, majd betonúton bandukoltunk vissza kényelmesen odáig, ahol az autót hagytuk. A fáradtság és a foglalkozási ártalom számlájára írjuk, hogy az egyetlen konklúzió, amit helyben képesek voltunk levonni az volt, hogy egyszerűen zseniálisak a textúrák, hibátlan a render, csak a fizikát kapcsolták ki, mert lehetetlen méretű és formájú sziklatömbök álltak olyan helyeken, ahol nem is lett volna szabad nekik.

Szabadjon volt ennyit mára.

TOVÁBB...

ANDALUCÍA (PART TWO)

DAY 4: …and Found
28. OCTOBER 2008

It rained the night before and it already started to rain again in the morning when we woke up and packed our stuff to leave the hostel. We had a quick breakfast and decided to find a proper place somewhere along the road to have a decent breakfast and decide what to do next. We were still undecided about continuing the trip or cutting our trip short and return home as soon as possible.

From Marbella

We reached Marbella, a small town some 60 kilometers west of Malaga, where we could take the road to Sevilla or back up north. It is a pleasant, posh little town with a large British population, so we listened to English radio while cruising the streets to find a breakfast place. We settled on a nice local cafeteria, and still struggled where to go next. The weather was clearing up but it still suited my brooding mood. We were not smarter after the breakfast, so we took a short stroll to the beach to have a little more time to think. We passed some Dalí sculptures and stood on the windy beach for a while and finally we decided that if we got this far we might as well go on and not let the theft of our stuff ruin our mood.

This lead us further west along the coast, the plan basically being: drive west until we run out of dry land. And so we reached Gibraltar.

 

Gibraltar was second on my wish list ever since we moved to Spain, right after Tabernas, for obvious reasons: the history of this place is fascinating, reaches back to mythic ages and visually unique. Apart from being an eye candy and easy to photograph, Africa is only a measly 20 kilometers away.

I only read about the place, and realized that I haven’t really seen pictures of it, but it interested me since all the “romantic” World War II stories I read or movies I watched. I figured this is as close to the Casablanca feeling as one can get in Europe. Instead of Humphrey Bogart, we managed to get Sean Connery a guy named Harry as our guide. The tourist taxi service here consists of a fleet of white minivans, and local drivers who take you up the Rock, secure the entrance tickets to the caves and wait for you while you’re finished. Sean Harry proved to be very well informed on the history of the place, and not some sleazy driver who hardly speaks English and tries to rip you off.

From Gibraltar

(click on “TOVÁBB” to read the rest of the post)

He was readily explaining economy and culture as well, and we even had a small discussion about Ridley Scott’s Kingdom of Heaven. It is well worth the 100 euro we had to pay for the four of us, saving ourselves from 3 hours of uphill climbing (as the cablecar was not working because of the strong winds), and since we didn’t do research about the sights and sounds of Gibraltar, we actually didn’t miss anything important.

Some fun facts, why you should visit the place:
- The Greeks considered the rock as the Pillars of Hercules, marking the end of the world, and consequently, the caves inside the rock as the entrance to the realm of Hades, also known as the underworld.
- There are about 200 monkeys in 6 families living wild on the Rock’s wildlife reserve, and while you shouldn’t try to eat near them, or for that matter, pull out anything that can be taken as food from your bag or pocket, you can take pictures of them from up close. It is not recommended to pet them though.
- The only entrance to the city is through the landing strip of the airport, which means it is closed until a 737 lands and taxies to the terminal.

Sean Harry dropped us off in the middle of the old city, wished us well and we were on our own to stroll across the city, back to the frontier and into Spain once again, where we left our car.

 

DAY 5: Ronda and Sevilla
29. OCTOBER 2008

We did find our lost mood in Gibraltar, the kids enjoyed it tremendously, and now we were ready to actually move on towards Sevilla, where we should have arrived 3 days ago… except, that by this time, “while we are here we might as well take a small detour” became our motto, and honestly, the detour to Ronda was only 15 kilometers extra. We heard about the place earlier, but we only knew we have to see it, but had no clue how the place actually looks like.

We drove back almost to Marbella, and took a sharp left turn towards north, towards the hills, on a bit shady B-road. It was dark by the time we got here, so we had no idea where we were, apart from the GPS telling us we are on the right road. It was dark, windy, full of sharp turns and lazy slopes, again, a joy to drive through it, staying sharp and keeping the momentum. It should have been exhausting after yet an other day of sightseeing, but the adrenaline kept me going and I was genuinely enjoying the drive through the night, under heavy clouds hanging low over the hilltops, a few drops of rain and the lights of small towns reflecting back from the bellies of the clouds.

We slept in Ronda and set out to discover the town in the crispy chill of the late autumn morning, under a clear blue sky. It has a certain charm if you don’t know what’s gonna happen after the next corner, especially if you don’t worry about it, and let it take you wherever it goes (a strange experience for me especially, after all the control and obligations and responsibility we left behind in Madrid). Nowhere is it more true than in Ronda, where the view was simply mind-blowing.

From Ronda

The town sits on a rock plateau, cut in half by a river, running between 80 meters tall walls in a canyon, and most of the town is actually surrounded by steep, vertical rock walls. The old town is practically untouched because of this, and apparently it was a cultural centre in moorish times. The view all around already warrants at least a day’s stay, but we only had the morning. It was good enough for a big walk around the old city, before moving on. The irony for us is that the name of this gorgeous town in Hungarian actually means “ugly”.

By the afternoon we arrived to Sevilla, which was by far the largest city we’ve been to since we left Madrid. After the series of small, historical towns we visited, this bustling city was almost too much. A lot of constructions (as usual), roadworks, building the metro… and the sights are scattered around, so to get from one place to the other, you are constantly reminded of modern times, which is a bit unsettling.

We were tired and cranky by this time, so we didn’t have much patience for the city other than noting that there are a lot of bicycles, a proper river and a lot of young people, giving the place an aura of a university city. But the gardens of the royal palace were an island of tranquility amidst the buzz. It was nice to just stroll around and since this palace is architecturally quite similar to Alhambra, I “re-shot” some pictures that I lost with the laptop. It helped us relax a little but we still decided to move on and spend the night in Cordoba.

From Sevilla

DAY 6: Córdoba
30. OCTOBER 2008

We had luck with the weather so far, rain usually avoided us, or it hit when we were on the road, or sleeping anyway. This time however there were more clouds and more wind, but it was still pleasant enough for sightseeing. We wanted to have breakfast at a nice place, so we went for the old city directly, and it was quite the treat. The old town starts suddenly, the only warning an old gate, but beyond that it was medieval straight away.

After quite a long stroll we finally found a cozy place, and this being the last day we went for the full treatment: hot breakfast with churros and proper café con leche. By this time we were tired and eager enough not to save every penny. We had to prepare for the mosque, after all.

And it was quite the sight, just as epic as Alhambra was on the first day, a worthy finale to our journey. The inside of the mosque is just awe-inspiring, the arches upon arches creating a sence of space that you can’t be prepared for, while even on a cloudy day, it was still light enough inside. It is overwhelming in all the right way: it doesn’t put the fear of God into you, it is “just” a place for worship for those, who believe.

There is simply not an angle inside from where it is not photogenic. It made me quite trigger happy, snapping away pictures by the dozens. While christian churches have a tendency to loom over you in dark, brooding tones, with paintings of suffering, and little light, here you could just walk around for hours. (Although the same is true of the ginormous gothic cathedral in Cologne, Germany, which is cool for different reasons.)

From Cordoba

After finally getting out of the mosque, we leasurely made our way back to the car, walking the streets of the old jewish quarter, taking in the sights of the narrow streets, flowerpots and arched patios by the dozen, while I tried to explain the kids about the three big religions and the very bloody history of it all.

Finally though we had to start moving, it was early afternoon, so we settled into the car for the 400 km ride back to Madrid.

1850 kilometers, 10 cities in 6 days

EPILOGUE

In retrospect I have to say this trip was worth every penny, every minute and every mile of it, even though we suffered some losses and setbacks and we were not quite prepared on the places we visited. Despite all the superficial sightseeings and all the other interesting places we might have missed only by a few blocks or by being a bit ignorant it was still a glimpse into a very unique period in history, when arabs ruled the south of Spain, culture and science was flourishing and such great monuments were built as the Alhambra, or Cordoba, and everything in-between. And after learning about these places we can still go back later and discover in-depth, what we missed this time.

Thank you for your attention, I hope you enjoyed this “short” diary of our great journey.

TOVÁBB...

ANDALUCÍA (PART ONE)

And now a short version in English for my colleagues and friends.

DAY 0: Prelude

Cashing in on the 200-odd overtime hours I collected over the last peak, we took some holidays (3 weeks in October) and decided to go South and have a long weekend and generally just to get as far away from Madrid as possible.

We also rewarded ourselves with an old love of mine: a mirror-reflex digital camera. I used to “work” with a proper analogue, film-based camera when I was learning photography back in the days, but developing the pictures drove me to bankruptcy every time, so after a while without a camera, we bought a small compact camera. But it’s not the same. I need to feel the lens actually work when I turn the rings, I need the weight and the grip and all the little things that come with a proper camera. So we bought a damn expensive Nikon D90, immediately went to a “test-drive” into La Pedriza (just 45 kms North of Madrid), in preparation for the big trip.

From Manzanares (Nikon D90 Demo)

The original plan called for a Granada-Sevilla-Cordoba trip, and we actually managed to reach Granada before it fell into pieces. For Granada, actually, planning is a must, as certain parts of the Alhambra palace complex require an “appointment” and the number of entries each day is limited. So one can try to get a time in advance through the Internet, but in that case you might need to do it weeks in advance. Or you go there very early in the morning, before it is actually open, wait in line and get your appointment before they run out of numbers.

 

DAY 1: Alhambra, Granada
25. OCTOBER 2008

(click on the “TOVÁBB” link below to read the full post)

We opted for the latter one so we started one day earlier, reserved two nights at a hostel and got there Friday night for the big Sunday tour. The place is truly epic, showing you a much more sensitive time when moors ruled much of Spain, the southern part which they called “Al-Andalus”. Alhambra is a testament to their splendor, and latter ages fortunately didn’t ruin the sights, but added to it without meddling too much into the original architecture.

The architecture, which is called mudéjar in Spanish and is a mixture of arabian and visigoth and iberian motifs. Seeing the Alhambra does take at least a day, going to the limited admittance places first then sleeping like a baby at night to discover the rest. You can actually imagine not only that people could live in this magical place but you can actually imagine yourself living there.

From Alhambra

We had one full day, slept like babies, though and next day we moved on.

 

DAY 2: White Villages, Wild West
26. OCTOBER 2008

This is where things started to not go according to plan, but in a good way… for a while, anyway. Susana, Cseper’s colleague mentioned some white villages near Granada, which she said were a must see. In retrospect she must have been talking about the Pueblas Blancas, the chain of frontier towns around Cádiz, between Sevilla and the sea.

We “accidentally” found an other set of white villages, called Las Alpujarras, which are along the southern slopes of the Sierra Nevada, also moorish in origin but more agricultural villages than frontier towns. They start some 30 kilometers south-southeast from Granada, and like pearls on a necklace, spot the winding road to the east. It was a hoot to drive through that part in our small citycar, which even packed full, made all the twists and turns fun to go through, while enjoying the staggering view behind every corner.

It is not a long stretch of road, but we managed to stop almost every 5-10 minutes to take pictures. Finally we did reach Trevélez, the highest of the little towns, full of French tourists at that time, which, according to the signs is abundant with hospitality, and ham… and carpets… lots of them. And you can also buy chestnut jam (which we did).

From Alpujarras

Then came the interesting part: Trevélez was at the corner of a long and deep valley, at the meeting point of two mountains. We continued along the road on the other side and surprisingly soon enough we reached a whole new fauna, where rocks were frequent, trees got rare and smaller, and we could see low hills rolling in the distance.

The GPS suggested we will run out of concrete soon, but I didn’t believe it. Soon enough though, at a highway overpass the road ceased to exist and we had to dodge construction vehicles along the not yet existent highway. At some points we were not sure if the road under the wheels was still concrete or dirt. According to the GPS we were right on track, and apparently service roads are included in the map of Europe. We drove long miles on agricultural service roads used by trucks, snaking between plantations nestled between the low hills at the southeast rim of the Sierra Nevada.

It was a charming road in a sense, we couldn’t stop grinning, especially when the occasionalcar passed us, possibly wondering how a small car with a Hungarian license plate got there. We were right where we wanted to be the GPS told us to be. The orchards and hothouses looked peaceful enough against the red soil, and eventually we got to a proper road…

…which was closed down for that particular Sunday afternoon. We had to take a 50 kilometer detour, which was actually annoying, because I was planning to make up for the time lost with taking picture of every curve on the road by doing a little sporty driving. Not a chance.

Not only that but around El Ejido we apparently entered the planet of hothouses. All along the flat plains, to the sea, it was an ocean of hothouses covering every inch of earth. It was an out of this world sight, freaking us out a little bit, although we jokingly agreed that this must be the supply of all the fruit juices in all the supermarkets in all of Europe.

Eventually we did make it to our destination, a small town called Tabernas, some 15 kms north of Almería, which is proper Sergio Leone Country. He shot all his famous spaghetti westerns in this area, and some of the movie sets are still there, and they actually use it occasionally.

For a filmgeek like me this is actually Holy Ground. One of the first things on my wishlist since moving to Spain was to visit this place. And here we were…

You can walk right into the villages that Clint Eastwood prowled decades ago, and you even get a little stunt show. Because we lost a lot of time and it was getting late, we didn’t have a chance to explore the rest of the countryside and find the locations they used for Indiana Jones and the Last Crusade, for example.

From Tabernas

DAY 3: Lost…
27. OCTOBER 2008

From Almeria-Malaga

We slept in Almería, and we were debating if we should discover the Alcázar in the city or hunt for the movie locations, or just simply move along. Not realizing it was a Monday, we went up to the fortress, found it closed and in the meantime, managed to leave my backpack on a bench. Two local boys on a motorcycle found it, the only problem was they just drove away with it. An old man saw the whole thing. We didn’t. My backpack had my laptop in it, including some 600 pictures, most of them from Alhambra. It was a painful loss, as Alhambra is really gorgeous and those captured moments I cannot get back. Of course I wasn’t happy about losing the whole laptop, but it was already old and didn’t worth much in hard cash, and the only irreplacable things were the pictures. The backpack on the other hand was a sturdy, trustworthy thing, I bought it especially for the laptop, and in this sense it represented more value.

We of course reported the whole thing to the police in our terrible caveman Spanish, the first time we really had to use Spanish in an important situation. It must have been pathetic and I’m afraid our Spanish didn’t improve since then, but we managed to explain everything and file a report. We had to buy a new battery charger for the camera and a memory card (PS2), too in hope of recovering some pictures from the first one.

We continued off in a foul mood towards Malaga, and found a hostel to sleep in for the night before deciding where to go next.

(to be continued)

TOVÁBB...