Madridban

Hanem a kilométerek – Cuenca, I. rész

2011-07-10T23:00:00.000+02:00

Májusban már egyértelműek voltak a jelek a cégnél, nem is vártunk az utolsó pillanatig, elkezdtük szervezni a hazaköltözést. Éreztem a vesztemet, és mint akit sarokba szorítottak, minden mindegy alapon igyekeztünk minden hétvégére beiktatni valami látnivalót, ami eddig kimaradt.

Cuencával kezdtük, de persze ezt is úgy, hogy útba ejtsünk mindent, ami belefér egy hétvégébe. Indulásból a kertek alatt haladtunk kelet felé, és hamarosan már jött is az első jel, amikor kiértünk arra az autópályára, amin alig három évvel korábban először érkeztünk Madridba. A melankóliának több sem kellett, rögtön felpörgött, miközben ott duruzsolt a “már nincs sok időnk hátra, lehet, hogy végleg elmegyünk, ide se jövünk vissza többet, oly sok mindent nem láttunk még” című sláger.

Amikor idefelé jöttünk, még úgy sejtettem, az utolsó szakasz lesz a legnehezebb, ott kell behozni minden lemaradást, amit a háromnapos úton összeszedtünk. Az utolsó napra több mint ezer kilométer vezetés jutott és Zaragoza és Madrid között nincs más, csak a sivatag. Gyúrtam is rá rendesen, mert Barcelona után már csak szántóföldek jöttek, aztán már csak olajfák, és mikor Zaragoza előtt megálltunk a semmi közepén egy benzinkútnál, a nem túl forgalmas autópályán, már eléggé zsibbadt voltam. Kávé, cigi, kabócák, forróságtól remegő táj, mediterrán fenyők, távolban egy névtelen városka.

Zaragoza és Madrid között nem is volt semmi… csak egy hegyvonulat, amin elég kanyargósan vágott át az autópálya, ráadásul nem volt a legjobb állapotban sem. Erre nem számítottunk, de jókor jött meglepetés volt. Ha a látvány nem lett volna elég, az adrenalin felébresztett. A vadregényes tájon a kanyargós, sokszor felújítás miatt szűkített-terelt út és a rengeteg kamion miatt résen kellett lenni, kaptatókon, lejtőkön, szerpentinen előzni, miközben olyan tájon keltünk át, amihez foghatót még nem láttunk. A fényképezőgép persze ekkorra kezdett lemerülni, úgyhogy sok látványos kép nem maradt fent erről a szakaszról.

A gerinc előtt, a kaptató tetejétől nem messze tankoltunk egy kis benzinkútnál, majd a gerinc után nem sokkal egy nagyobb kútnál kávézni is az utolsó nagy roham előtt. Eddig tartott az izgalmas szakasz, jobbra tőlünk felhők és sötétség, balra ragyogó, tiszta kék ég alkotott frappáns hátteret. A ragyogó kékség felé vettük az irányt, és a szelídebb, jobb minőségű autópályán megkezdtük a végső ereszkedést Madrid felé.

Közben végül ránk sötétedett, a nagy forgalomban figyelni kellett ugyan, de már tompultam is, és valahol itt keresztezte egymást az akkori, és a három évvel későbbi útvonalunk.

Valamiért sosem néztem utána később, mikor már tudtam orientálódni a térképen, hogy egész pontosan melyik úton jöttünk be Madridba, csak arra emlékszem, hogy a végén már teljesen elvesztettem a tájékozódási képességemet. Aztán nem láttam szükségét visszakövetni a lépéseimet. Egy meleg, nyári éjszakán, este tíz óra tájban gurultunk be a szálloda elé, június 24-én, vasárnap.

Annak ellenére, hogy valószínűleg már alkonyodott, amikor Madridba érkeztünk, mikor három évvel később, egy kora májusi napon kb. 5-6 kilométeren át visszafelé követtük az autópályát, megcsapott a jövő szele, amolyan mítikus balsejtelem gyanánt rám telepedett egy időre.

Aztán lehajtottunk az autópályáról és jöttek megint az általam amúgy is jobban kedvelt mellékutak, és hamarosan újabb kaptatókon kanyarogtunk első úticélunk felé. Előtte még ismét váratlan meglepetéssel duzzasztógátakhoz, és elhagyott bányaépítményekhez érkeztünk, és kiszálltunk egy kis időre fotózni. Végül sosem néztem utána, mi a történetük, csak annyit sejtettünk, hogy századeleji épületek lehetnek, amiket elhagytak, mikor megépítették a duzzasztókat.

Kóboroltunk egy keveset a duzzasztók között, míg végül megtaláltuk a kis falut, amit kerestünk, azon túl az olajfaligeteket, azon túl pedig az Arcok ösvényét, úticélunkat.

(kattints a képre az albumhoz)

Itt, a duzzasztott tó egyik szegletében, egy félig mesterséges, félig természetes erdőben sziklába faragott arcok fogadják a turistákat, amiket egy kellemes, nem túl hosszú, nem túl megerőltető séta során körbe lehet járni. Nekünk valahogy sikerült elkerülnünk egy-két jellegzetesebb darabot, de a hangulat átjött. Álldogáltunk kicsit a szélkorbácsolta víz partján, néha szemerkélő esőben, súlyos fellegek alatt és próbáltuk nem drámai aláfestésnek és újabb eposzi ómeneknek tulajdonítani az időjárást.

Ugyan úgy indultunk el otthonról, hogy ha rossz az idő, estére hazamegyünk, de nem adjuk egyszerűen a hétvégénket. Cuenca úgyis csak 150 kilométer Madridtól (és 200 tőlünk).

Nem az évek teszik

2011-07-10T18:57:00.003+02:00

Tegnap volt Cseperke születésnapja. Ő Dublinban, én Madridban, gyerekek Budapesten… szétszóródtunk Európa három sarkába. Kint ülök az erkélyen, a tizennegyedik emeleten és ellátok a sziklacsúcsig, aminek a tövében majdnem pontosan egy évig laktunk, majdnem pontosan egy évvel ezelőttig. A születésnap kicsit furcán is telt legutóbb, mert leginkább pakoltunk és dobozoltunk, a költöztetők jöttek a holmikért, amiket hazaküldtünk. Nem igazán akartam rögtön a szülinap után indulni, arra gondoltam, talán 1-2 napot még együtt tölthetnénk, de már félig üres volt a lakás, nem lett volna sok értelme. Az első három napra szállást foglaltam előre, így aztán adva volt a másnapi indulás. Július tizedike. Pont egy éve. Nézek ki az erkély korlátja fölött az ismerős hegyoldalakra, a hullámzó dombokra. Sok ismerős.

Tegnap volt Cseperke születésnapja. Furcsán telt, Skype-on beszéltünk ugyan, de egyébként ugyanúgy lusta, álmos, meleg nap volt, mint tavaly. Akkor péntek, most szombat. Még annyira sem tudtuk megünnepelni, mint legutóbb, de legalább nem volt olyan melankolikus. Most már az, mert az In Your Honor akusztikus fele szól a Foo Fighterstől.

Most persze más, más aggodalmak, más remények, más kilátások. Alkalom a visszatekintésre, és igen, nem kerülte el a figyelmemet az az ironikus tény, hogy a spanyolországi útinaplómból csak két út maradt ki: az odaút és a visszaút. Erről, és sok más, ehhez kapcsolódó történetről lesz szó az elkövetkezendő napokban.

Szabadjon ennyit a melodrámából mára, legközelebb már cselekménnyel sűrítjük. Maradjanak velünk, hamarosan visszatérünk.

Karácsonyi különszám

2010-01-07T19:30:00.005+01:00

Karácsony idegenben = furcsa.

Eleve kiköltöztünk a nagyvárosból vidékre, amit még otthon sem tettünk meg, igaz, itt munkanaponta 2x45 kilométer általában nem nyűg. Csend van, a hátsó kertben 1700-2300 méteres hegyek, várkastély meg minden. De azért ez idegen föld, senki nincs a közelben, aki érti a nyelvünket.

Már az utolsó 3 nap furcsa volt az irodában, egyedüli magyarként, ráadásul aki csak tudott, már a 19-20.-i hétvégén hazahúzott. Vagy legalábbis megpróbálkozott vele, volt olyan kolléga, akinek második, vagy harmadik próbálkozásra sikerült, volt, aki itt ragadt (utolsó alkalommal gép volt, csak pilóta nem).

Szóval poroszkál az ember a majdnem kihalt irodában egy maréknyi vegyes származású expat között, és munkát mímel, vagy beszélget. Igaz, hogy az épületben nem vagyok egyedüli magyar, de az emeleten kísérteties az érzés. Ez aztán végig meg is marad.

Bejártuk autóval a belvárost, megnéztük a díszkivilágítást, ami különleges és tanulságos volt, főleg azért, mert javarészt udvariasságból voltak fenyőfaszerű kúpos alakzatok lámpákkal teleaggatva (fenyőfákat nem vágtak ki a nyugati vadak kedvéért), mivel ők december 25-ét ünneplik ugyan, de január 6-án ajándékoznak. Azért a Pac-Man karácsonyfa állat volt.

A két ünnep között már le is szerelték a díszkivilágítást.

Mi is műfenyőt állítunk 24-én, nekem az egész nap valami halvány hiányérzettel telik. Eleinte Spotify-on hallgatunk áthangszerelt Foo Fighters dalokat (először vonósnégyessel, aztán bluegrass stílusban, végül a karácsony hangulat jegyében amint altatódal-stílusban, xilofonnal, csengettyűkkel zúzzák a Pretendert), de aztán délutánra már muszáj Petőfit nyomni, ami aztán a nap hátralévő részében végigkísér minket.

Még az utolsó pillanatban, úgy délután öt óra tájban leugrunk csillagszóróért a gyerekekkel, a biztonság kedvéért azért viszem a fényképezőgépet is, és jól teszem. Nincs meleg, de meg sem fagyunk, hó és eső sehol, az utcák kihaltak, de egy-két bolt még nyitva van, ez csak nekünk Szenteste.

A főutcán 3-4 büfé/kocsma/étterem is van, abból az egyikben csak lézengenek, habár nem szakadt hely, csak picit szocreál, azért kicsit lehangoló. A cigiautomatájuk se jó, ez aztán remek ürügy, hogy átmenjünk a másikhoz, ahol akkora a tömeg, hogy egyesek az utcai teraszon támasztják a pultot, söröznek és hangosan beszélgetnek. Ezt egy másik bárnál is így van, nekünk azonban fogalmunk sincs, hogy mi az apropó. Bent egy gombostűt nem lehet leejteni, derűsen sörözgető és ordibáló spanyolok között török utat magamnak a bár másik végében lévő automatáig, kikotrok egy Marlboro Lights-ot a gépből (ünnepnap, vagy mi), és ha már ott vagyok, előásom a gépet és elkezdek a fejek fölött kattintgatni.

A tekintélyt parancsoló gép nem marad észrevétlen, egy enyhén spicces helybéli megkérdezi, a tévétől vagyok-e. Mondom neki, hogy nem, csak fotózok, erre int, hogy várjak, odahív még valakit és csoportképet alkotnak. Udvariasan elkattintom a képemet, de fogalmam sincs, kik voltak ők, és szerintem a spicces ibér társai is teljesen tanácstalanok voltak az én kilétemet illetően.

Kiverekszem magam a tömegből, konstatálom, hogy a gólyák visszatértek és befészkelték magukat a templomtoronyba, majd hazaindulunk.

Cseperke a konyha ördöge, maratoni 6 órás sütés-főzéssel készül a karácsonyi vacsorára, egész pulyka, zserbó, saláta, leves…

Hét óra is elmúlik, mire elkészül az ünnepi vacsora, és ekkor lecsap a XXI. század. Az asztal végébe beállítjuk a beépített webkamerás laptopot, és Skype-on beszélünk a családommal. Az erről készült fotó már kicsit posztmodern lesz.

A család egy része élő közvetítésben nézheti az ajándékbontást is, aztán elbúcsúzunk tőlük és kezdődik a masszív karácsonyi tunyulás, egészen január 7-ig.

A két ünnep között se eső, se szél, se hó, három napon át szivathatjuk magunkat az egyik karácsonyi ajándékkal, egy távirányítású helikopterrel, amit nem egyszerű röptetni. A spanyolokra jellemző módon amíg a repüléssel kísérletezünk, a főtéri egyik bárból kiballag egy enyhén kapatos úriember és a téren keresztül jó hangosan elviccelődik velünk, minden rosszindulat nélkül. Fordul a kocka, amikor ugyanennek a helikopternek az igazi változata eldübörög a templomtorony mögött, én pedig látványosan rácsodálkozok a távirányítóra és elismerően biccentek, hogy milyen profik vagyunk már.

Mikor elromlik az idő (nem, nem a helikopter), és földig ér a felhők lába, felgurulunk a tájvédelmi körzetbe pazar hangulatfotókat gyártani a tapintható nyugalomról – az egész völgyet betöltő vízcsobogást nem sikerül megörökíteni.

Ezen felül Xbox, DVD, punnyadás, a két ünnep között befut a karácsonyi ellátmány is hazulról, 30-án felnyaláboljuk a csomagot, amiben a DVD-ken és könyveken kívül szaloncukor is lapul.

A szilveszteri bulira ugyan kerítünk egy kis mojitót, valami szőlőalapú fűszeres szíverősítőt, meg malagai mazsolabort, sőt, Cseperke még sajtos pogácsát is süt a családi recept szerint, de a buli kimerül további masszív Xboxozásban és DVD-zésben. Még furcsább, mint a karácsony, nosztalgiából elő is ásom a 2005-ös pattantyús szilveszteri képet.

Január ötödikéig bírjuk a tespedést, akkor egy helybéli fülese alapján átgurulunk Escorialba, ahol életnagyságú (vagy nagyobb) diorámák elevenítik meg Betlehemet, és úgy nagyjából az egész Közel-Keletet, rómaiakkal és elefántokkal. A belváros minden utcája gyakorlatilag átlényegül életképpé. Mindez előfutára a január 5-én este esedékes felvonulásnak.

Ez utóbbit, a Cabalgata de Reyes Magos-t minden városban megtartják, ibéreknél ez az igazi karácsony: A három királyok és apró segítőik cukorkát szórnak a nép közé, utánfutókra épített díszletek közül. A madridi nyilván sokkal extravagánsabb, de a városban akkora a tömeg ilyenkor, hogy ha a látványra kiváncsi az ember, jobb, ha a tévében nézi az élő közvetítést.

Mi ugyan a diorámák miatt jöttünk, de a cukorkaesőt is bevállaltuk: Szabolcs gyűjtötte be a legtöbbet, aztán bölcsen tartalékolta hazáig egy részét, amit aztán széthordtunk, így végül neki nem is jutott belőle több.

Másnap minden zárva, reggel megkapják az ajándékokat (vagy szenet, ha rosszak voltak), és vége is a téli szünetnek, másnaptól lassan elkezdenek visszaszivárogni a munkába az emberek.

A mór király átka - IV. rész

2009-09-19T16:43:00.005+02:00

Pokolba a számozással! George Lucast talán érdekelte, mikor elkezdte a trilógiát?

Másnap reggel elkezdtük bezsebelni az XP-t, amiért tapasztalatból az automata pénztárhoz álltunk a sötétben-hidegben ott dekkoló sor helyett (kérem vegyék jegyzőkönyvbe, hogy még nem volt reggel 8 óra, a nap nem kelt fel, a parkoló és a várakozási terület álmos csendjét egy benzinmotoros levélfújó kavarta fel, amivel nagyrészt port fújt a kolléga, ami felverődött és megült az árkádsor alatt, és aki persze zajvédő fülest viselt, velünk ellentétben – a hulláját szétszórtuk a szélrózsa minden irányába, minden bizonyítékot eltűntettünk, sosem varrják a nyakunkba). Kis rizikófaktor volt ugyan, hogy DZ bankkártyája úgy nézett ki, mint amit Koons százados a végbelében csempészett ki a vietnámi dzsungelből, de csodák csodája, a gép elfogadta. Összeszedtük Kínait és magunkat is, aztán szép kényelmesen besétáltunk az Alhambrába.

Mivel innentől minden szó fölösleges, mert úgysem tesz igazságot (akit mégis érdekel, itt elolvashatja, milyen szavakat találtam legutóbb), úgyhogy beszéljenek a képek (az ötödik után folytatjuk):

…és ez még csak a Naszrid palota volt.

Néhány mély lélegzet és rövid szünet után újra itt vagyunk. Egy pár, további fotó viszont magyarázatra szorul, töredékesen, teljesen egyéni belátás szerint.

Ez viszont valódi elkapott pillanat volt. Annak ellenére, hogy ez gyakorlatilag az 1. Számú Turista Pozíció, Műemlék Fotózásakor, valahogy csak itt, DZ átszellemült ábrázatát látván kattant be, hogy ez bizony egy erős és kifejező kép lehet. Nem fontolgattam sokat, az első adandó alkalommal elcsattintottam a fotót és roppant elégedett vagyok vele: valahol nagyon halványan az ég felé nyúló kéz nem túl természetes tartása egy bizonyos freskóra emlékeztet, egymás felé nyúló ujjakkal.

Ez viszont annál tudatosabb fotó, DZ-vel közösen, takarosan beállított kép lett, igaz, komponálhattam volna kicsit jobban is, de nem akartam túl sok időt rászánni, nehogy elszálljon a pillanat varázsa (emellett ez a 2. Számú Turista Pozíció, Műemlék Fotózásakor).

Ez a turista az istennek sem akart elmozdulni onnan, bőszen hallgatta az audioguide-ot, annak ellenére, hogy az egész turnus elvonult, a következő pedig vészesen közeledett a hátam mögött. Egyrészt az idegesítő köcsög belezavart az eredeti elképzelésembe, ezért is lett aszimetrikus a kép, mert mikor végre exponálásra szántam magam, már nem volt cérnám pontosan célozni, másrészt viszont így a hiteles a kép, mert nem steril. (Ennek a párja egy sevillai kép tavalyról, ahol egy oszlop ugyan majdnem teljesen elrejti a turistát, de pont annyira lóg bele, hogy észre lehessen venni.) Igazi képeskönyvbe való reklámfotó, egyszesmind a 3. Számú Turista Pozíció, Műemlék Látogatása Közben.

A kép az ifjú DZ-két ábrázolja, amint ifjonti zavarában, úgyis mint gyermekkori vágya teljesülése után elérzékenyülve a Generalife virágait csodálja. A látens hajlamokról korábban már értekeztünk, ez is egy finom utalás. Lelki Dévényi Tibi bácsim elégedetten sóhajtott fel, amiért egy újabb kispajtás pontos labdája vált valóra: DZ-ke ugyanis azóta szeretett volna eljutni az oroszlános udvarba, mióta egyik iskolai történelemkönyvének borítóján meglátta és kiderítette, honnan való. Örülünk, hogy egyesült erővel DZ megláthatta a mór palotát élőben is.

Végezetül pedig egy újabb ismerős és tipikus kép, amint egy erőd falán állva a terepet szemlézve RPG-geekek megszakértik a potenciális ostromhelyzeteket különböző korok és technológiák függvényében. Ezen a képen csak azért nem állok mellettük határozottan mutogatva, mert éppen fotóztam.

A mesés komplexum bejárása után mesés rántottás ebédet fogyasztottunk el stílszerűen az Alhambrával szemben egy helyi tipikus étteremben, jóllakott óvodásként bólogattunk és mosolyogtunk egymásra, aztán szépen, minden sallangtól mentesen hazatértünk, hogy másnap Kínaiék elindulhassanak vissza Helvéciába vasparipájuk hátán.

A kis körút teljes képanyagát az alábbi fotóra kattintva ajánlom mindenki szíves figyelmébe. Nagyon nagy köszönettel tartozom Kínainak és Zolinak, amiért magukkal csábítottak erre az útra, és támogatták az utazásom anyagi részét is. Uraim, egy élmény volt!

(Hamarosan: Christmas Special)

A mór király átka

2009-09-18T23:00:00.001+02:00

Bizony, semmi sorszámozás, ez nettó a mór király átka lesz, és kész.

Cordobából délkelet helyett dél-délnyugatnak indultunk Ronda irányába. Itt már az elején bekeveredtünk egy kis faluba, ahol ráadásul kifogtunk egy sorompót is, de nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget neki. Békésen álldogáltunk, közben egy kőfalra kiragasztott bikaviadal-plakátot elemezgettünk, majd meguntuk a várakozást, visszafordultunk és átmentünk a két utcával arrébb található felüljárón. Ez kicsit sportosan sikerült, mivel még világosban oda akartam érni a városkába, elég dinamikusan hajtottunk fel, mit sem sejtve, hogy a felüljáró éppenséggel a tetején horpadt, így kis híja volt, hogy az első kerekek nem emelkedtek el az aszfalttól.

Ezt leszámítva többé-kevésbé a GPS szerint haladtunk, csak néha néztünk be egy letérőt, így például fölülről kerültünk meg egy falut, ami már tipikus andalúz képződmény volt, erőddel és fehér házakkal. Nem lehetett ellenállni a képeslapszerű látványnak, így aztán megálltunk. (Itt egy kis segítséget kérek, nem emlékszem a település nevére, és órák óta böngészem a Google Maps-t, de nem lelem a városkát.) Itt aztán igazi portréfotós-riporter módjára sikerült elkapnom egy-két spontán, egyáltalán nem beállított és lazán természetes pillanatot, ahogy gyönyörködünk a látványban. Ismétlem, teljesen spontán, elkapott életképről van szó, teljesen természetes, hogy útitársaim a látványnak háttal sétálnak, illetve szemrevételezik a képen kívüli tájat is. Frankón. Elkapott pillanat. Egyáltalán nem kellett többször bejárni és állítgatni.

Ezután már csak épp 2-3 percre álltunk meg Ronda határában, hogy nyiffogva kipattanjak az autóból és felszaladjak a szomszéd dombtetőre sötét fellegekből lecsapó fénypászmákat fotózni. Ezt aztán még párszor eljátszottam az út során.

Végül leparkoltunk a városban, egy szép, hosszú sétálóutcán át kilyukadtunk az óvárosi részhez, még fény is akadt elég, hogy elkezdjük bejárni – a kanyonban a varjúpopuláció extrémsport-szerelmesei vitorláztak a slipstreamben, lelkes károgások közepette.

Emitt nyiffogás nélkül fotóztam további fénypászmákat, és a rohamosan fogyó fényben a városképet, utcákat, tornyokat, amerre jártunk. Mire besötétedett, éppen elértünk a mór királyok házáig, ahol igazából sosem lakott mór király, legalábbis a hivatalos verzió szerint, és amely mellett/alatt található egy bánya. Ezekre már nem jutott idő, bezártak mire odaértünk, de természetesen fél percnek sem kellett eltelnie a “Móriak bányái” című beszólásig, és utána már csak idő kérdése volt, hogy megfejtsük, hogy a mór király tulajdonképpen egy lich, aki a turisták közül ragadja el az óvatlanabbakat, illetve az ellene küldött kalandozók vegzálásával tölti örök kározatát.

Mi persze taktikusan kijátszottuk azzal, hogy még azelőtt felgöngyölítettük fejben a dolgot, hogy lemásztunk volna a katakombákba, így aztán nyugodtan nézelődtünk a napnyugtában, bevásároltunk vacsorára valót, visszaballagtunk az autóhoz és útnak indultunk Granada felé.

Tudnivaló ugyanis, hogy az Alhambra bizonyos területeire csak korlátozott számú belépőt adnak ki, és mivel interneten keresztül jóelőre foglalhatóak, ezért aki személyesen szeretne jegyet venni és még aznap bejutni a palotába, már pénztárnyitás előtt sorba kell állnia. Mindezt úgy kellett teljesítenünk, hogy előtte már vezettem 350 km-t a La Mancha-i szántóföldektől Cordobán át Rondáig, két városnézéssel egyetemben, Granada további 190 km-re volt, besötétedett, és ha pénztárnyitásra rendben oda akarunk érni, nem kóvályoghatunk a városban, tehát célszerűen már ott kellene megszállni.

Feltankoltunk, a képébe kacagtunk a mór királynak és kidöngettünk a városból. Mit sem sejtettük még ekkor, hogy a mór király nem ereszt olyan könnyedén: hogy-hogy nem, az autópálya, ami praktikusan Granadába röpített volna, egy idő után egyszer csak le volt zárva, letereltek minket az autópályáról, és persze az égvilágon semmi sem jelezte, pontosan merre is kellene kerülni. Bárhogy gyűrtük a GPS-t, az előbb-utóbb mindig visszaterelt a lezárt autópályára, ami nevetségesen hosszú szakaszon volt lezárva. Halványan ismerős volt a dolog tavaly őszről, Almería közelében, de ott egyértelműen nagy kerülőt kellett tenni és követhető volt az út.

Nemsokára ráébredtünk, hogy a lich király mágiájának anyagi komponense az útépítést jelző táblák és tereptárgyak, valamint a GPS-ünket is manipulálja, minduntalan azt javasolva, hogy térjünk vissza Rondába. Betévedtünk egy Teba nevű városkába is, ignoráltuk a görög áthallásokat, és hosszasan keringtünk kanyargós, szűk gettóutcákon, ahol javarészt igazi andalúz cigánycsaládok éltek, míg a hegytetőn egy várkastély terpeszkedett. Köd ugyan nem volt, de nem lepődtünk volna meg, ha a falulakók hirtelen minionok gyanánt körbeállják az autónkat és közlik, hogy Strahdt gróf vacsorára vár bennünket a kastélyában. (Kivéve, hogy úgy mondták volna, hogy “esztrád” mert a spanyolok képtelenek s+mássalhangzóval kezdődő szavakat kiejteni anélkül, hogy elé ne pakolnának egy e betűt – azt panaszolták, a “stop” például nagyon nehéz szó… és mivel andalúziában voltunk, ahol a számos mássalhangzó mellett az s/sz-betűt is elnyelik, a várúr neve valószínűleg csak “trád” lett volna. Ez persze megmagyarázza, miért kezeli minden valamire való birtokos megvetéssel az alattvalóit.)

A vár körüli óvárosi utcákról levezető szerpentin is gyanúsan keskeny volt, odalent pedig hívogatóan kivilágított focipályán zajló Megye II meccs képezett terelést, a sok össze-vissza parkoló autóval.

Eddigre Kínai HP-ját is leszívták nullára és bekómázott az első ülésen, én pedig már vadul szőttem az ellenmágiát a GPS-szel, míg végül azzal próbáltuk kijátszani a mór király éberségét, hogy az eddigi 5 próbálkozás után egy település helyett ráböktem a semmi közepére az egyik, számunkra kedvező fekvésű úton, így észrevétlenül átcsoroghattunk a kritikus szakaszon, és egy teljesen más autóútra bukkantunk ki, amibe kilométerekkel odébb csatlakozott bele a mór király által mágikusan lezárt útszakasz.

Ez mintegy 40 km-es kitérőt és kb. 1,5 óra időveszteséget jelentett, és becsléseim szerint mintegy 60 km-es szakaszon volt lezárva minden látható ok nélkül az egyik országút. Amint rátaláltunk az autópályára, leálltunk egy benzinkútnál, hogy bedobjuk a hátsó ülésre a 0 HP-s Kínait, én pedig egy Red Bull-t, miközben arról próbáltak győzködni, hogy este 10, de legkésőbb 11-kor álljunk meg aludni, akárhol is vagyunk, mert kezd kockázatos lenni a hosszú autókázás. Én viszont el akartam érni Granadát és ott megszállni.

Végül minden további zökkenőtől mentesen, éjfél körül elértük Granadát, és innentől ismét az XP-é volt a főszerep, ugyanis legutóbb a GPS mesésen keresztülvezetett az egész városon, bejárhatatlan utcákon és lezárt övezeteken keresztül. Nem hagytam magam, hátha ez a mór király búcsúajándéka, és a körgyűrűn a táblákat követve közelítettük meg a célpontunkat, és ha már ott voltunk, becserkésztük ugyanazt, az Alhambra bejáratától 100m-re lévő hostelt, ahol legutóbb is megszálltunk.

Ezzel végleg megtört az átok, simán kaptunk filléres szállást az ismerős ódon, labirintusszerű folyosókkal behálózott épületben, letettük az autót a parkolóban, az eddigre 1-2 HP-re felgyógyuló Kínai társaságában kiültünk a tetőteraszra a medence mellé és jamón serranót ettük valami masszív sajttal és kenyérrel, brandy-t ittunk és kólát szürcsölgettük hozzá a még éppen nem csípős hidegben, mondtuk a tutit és bámultuk az éjszakai panorámát.

A mór király átka - II. rész

2009-09-18T16:30:00.003+02:00

Végtelen puszta, útszéli motel, országút, utazók: road movie hangulat. Így kezdődött a második nap, miután összeszedtük magunkat, útra keltünk ismét, és a rutinos utazók sasszemével fürkésztük a parkolókat, keresve azt az útszéli éttermet, ahol a legtöbb teherautó és kamion parkol. Mint az köztudott, ahol a kamionosok esznek ott jó a kaja. Találtunk is egyet, jót is reggeliztünk, DZ pedig ismét hódolt a “keresd meg a leggázosabb szuvenírt” játéknak, amelyet az Elesettek Völgyénél a bő egyméteres, hajlékony ceruza nyert, rajta az emlékmű és az Escorial fotóival, itt pedig ha jól emlékszem, valami iszonyat öngyújtó. Aztán nekivágtunk a pusztáknak, amely úgy hálálta meg a végtelenbe nyúló látványt, hogy nagyon gyorsan egy hegyi szorossá emelkedett, ahol alkalmasint a felhők hasát súrolva kanyarogtunk sziklás meredélyek mentén.

Szerencsére a legmagasabb ponton praktikusan volt hely egy kilátónak, ahol meg is álltunk, hogy lefotózzuk odalent a vadnyugati kanyont, odafent a Ködhegységet úgy Mória magasságában. Meg egy Kínait megváltó pózban.

Ezután már csak 100-160 kilométernyi csapatás volt hátra Córdobáig, közben észosztással és DZ-nek hála olyan underground helyek kibeszélésvel, mint a textsfromlastnight.com.

Córdobában bénáztunk egy keveset, mivel legutóbb másik irányból érkeztünk, éjszaka, és a belvárosban szálltunk meg, nem tudtam emlékezetből betalálni a központba. Durván 3/4 órát kóvályogtunk, néha még olyan helyekre is behajtottam, ahová nem is lehetett volna, de nem sikerült megtalálni azt a praktikus kis parkolót, ahol legutóbb leraktuk az autót. Végül feladtam és kerestünk egy kellően közeli helyet a római hídtól nem messze, és célba vettük az óvárost.

E helyütt célszerű említést tenni arról, hogy nagyjából ezen a helyen tértünk át végleg a “nem ejtünk foglyokat” mentalitásra, ami a szóvicceket illeti, és egyetlen poén sem lehetett túl olcsó. A kezdő felütésben rögtön túlléptünk a “mecsetelnem sem kell, hogy próbáljátok Cordoba tartani a kirohanásaitokat” jellegű mentálcsapásokon, Kínai pedig néha lírába szedve tálalta a sajátjait.

Csaknem pontosan egy évvel ezelőtt jártam már erre a családdal, akkor is felhős volt az ég, de nem ennyire látványos, a folyó viszont éppen csak vizes volt, most azonban dühös sárfolyamként zubogott át a híd alatt. A városban is több közvetlen napfénnyel találkoztunk, hideg sem volt, és nagyjából ugyanannyi időt töltöttünk kóborlással a városban.

Természetesen a mecsettel kezdtük, DZ pedig megerősítette azt az észrevételemet, hogy a bejáratnál ingyenesen osztogatott pamflet vérforralóan képmutató keresztény propaganda. Kínai szerint ez teljesen rendben van az Egyház szempontjából, ami szintén igaz, de attól még értelmetlen egy ilyen helyen ilyen stílust megütni.

Ha már stílus: legutóbb már megállapítottuk, hogy ha esés közben véletlenül elkattintom a fényképezőgépet a Nagymecsetben, akkor is nagy valószínűséggel sikerül jó képet csinálni a beltérről. Ezek a kettős boltívű oszlopok esküszöm hipnotikusak… és egyúttal, az egyik magyarázat szerint a szellősség mellett a mór otthon pálmafáit hivatottak szimulálni, például eképpen.

Miután körbeszaladtuk párszor az oszlopsorokat, megálltunk megcsodálni egy igazi óraműszerkezetet… és ez most nem steampunkos affektálás, valóban egy óramű szerkezetét csodáltuk meg… aztán steampunkosan affektálva elkészítettük a kötelező “a különc lángelme és az ő ördöngős masinériája” c. képet.

Majd a motoros pajtások kedvéért megpróbáltam elkészíteni egy fotót mudehár mintázattal és sziluettekkel, ami afféle szimbóluma is lehetne az utazásuknak. Ez nem volt olyan egyszerű, mivel a sziluetteknek pont úgy kellett fedniük a hátteret, hogy azért a profil vonalát ki lehessen venni. Ez sokadik kísérletezésre sikerült elégségesen, és a végtermékekből csak a használhatókat tartottuk meg. A nyers fotókat sorozatban nézve azonban gyanúsan kerülnek egyre közelebb a profilok, másfajta konnotációt sugallva a képnek. De szerencsére ezek a képek már nincsenek meg, úgyhogy senkinek sem kell tudnia róluk.

Kellemes óvárosi bolyongás után, egy indulás előtti kávézás után még megnéztük egy utolsó kitérő gyanánt a régi fürdő romjait, amitől végképp az arab világban érzi magát az ember.

Már erősen délutánra járt az idő, mikor visszaindultunk az autóhoz, és még mindig nem tudtuk eldönteni azt a régóta függőben levő kérdést, hogy próbáljuk-e meg útba ejteni Rondát, mielőtt kikötnénk Granadában. Nem kicsi kitérőről volt szó, és legfeljebb egy órácskát vagy kettőt maradhattunk volna a városban, utána viszont én feltétlenül Granadában akartam éjszakázni. Végül is, szinte tök egyenes, közvetlen összeköttetés van Ronda és Granada között, mi baj történhetne?

A mór király átka - I. rész

2009-09-17T13:24:00.003+02:00

Borús, őszies időre ébredtünk, ami északabbra talán természetesnek hatott volna, de itt, délen “az évszakhoz képest hűvösebb és csapadékosabb” jelzővel illethetnénk. Kiváló alkalom volt tehát, hogy az Elesettek Völgyével kezdjük a túrát, ami már csak azért is megérte, mert überpozőr volt, ahogy a gigászi kő és vasbeton kereszt közepe táján úsztak a felhőpamacsok, néha pedig teljesen elnyelték a tetejét.

Nem hiányozhatott a szemerkélő eső sem, és persze meglehetősen kihalt volt a környék, így talán még feltűnőbb volt az a jóllakott ovis vigyor, ami ráragadt Kínai arcára. Az efféle imperialista romantika nagyon bejön mindannyiunknak, de lehet, hogy mások furcsán néztek volna ránk a nagy lelkesedés láttán.

Miután kiakasztottuk a pozőr-o-métert, következett az Escorial a maga építészeti tárlataival és a steril, királyi márványkriptáival, ami még mindig ugyanolyan disszonánsan hat, mint elsőre. Nem hátborzongató és nem nyomasztó, de a megmagyarázhatatlan idegensége továbbra is üt. A hadtörténeti szoba persze megint a geek faktort erősítette a számos csatajelenet-freskóval.

Az eső ezalatt kitombolta magát, mi pedig még mindig az alacsonyan lógó, nagyhasú fellegek alatt felgurultunk a szomszéd hegytetőre elkölteni szerény uzsonnánkat. Nagyjából erre az időszakra datálható az utazás hátralévő részét meghatározó igazzy rpg-geek életérzés kezdete, mikor csapatunk harmadik tagja, DZ kisebb esőistennek kezdte tituláltatni magát, amiért csak olyankor esett az eső, mikor mi nem szabad ég alatt tartózkodtunk. ~~Így lett ő a csapat druidája.~~

Mivel kicsit elhúzódott az indulás, már késésben voltunk aznapi második célpontunk, Toledo felé. Egészen jó időt futottunk, némi csendespihenővel és lesser észosztással, aztán megérkeztünk Toledóba (megint), és bejártuk a szűk, kanyargós utcákat (megint), és megállapítottuk, hogy az Egy Gyűrű 3 euróval olcsóbb az egyik boltban, mint a másikban. Megszakértettük a használhatatlan, de annál csicsásabb fentezi kardokat is, ahogy azt kell, de a pálmát egy halálfejes Conan-stílura hajazó halef vitte el:

Még sötétedés előtt befejeztük a kellemes körsétát, DZ pusztán botanikai jelleggel lelegelt néhány fűszerillatú bokrot az egyik bástyánál, illetlen megjegyzéseket tettünk az egyik, flamboyant gótikus templom oldaláról lógó, ismeretlen funkciójú láncok kapcsán, feltankoltuk az autót a világ legkisebb benzinkútjánál, aztán, a körút során leggyakrabban használt kifejezésével élve, csapattuk tovább Cordoba felé.

Aznap azonban már nem értünk el odáig, mert már Toledóban ránk esteledett, én pedig emlékeztem, hogy tavaly ilyenkor is sötétben mentünk át valami nagyon vadnak tűnő szerpentines szakaszon, így aztán a többiek tanácsára lehúzódtam az egyik útszéli motelnél.

Hát így esett, hogy elvesztettem az útszéli motel-szűzességemet. A motel igazzy roadmovie hangulatú, földszintes téglalap volt, közvetlen az autópálya mellett, egy benzinkútnál. Csak a belterjes, fogatlan portás nem stimmelt, és vacsorára valami rántottás, sültkolbászos cuccott ettünk bizonytalan eredetű steak helyett, valamint az éjszaka során nem daraboltak föl egyikünket sem, és nem is ébredtünk fáradtan, enyhe fejfájással, sáros, gyanúsan farkasszerű lábnyomokkal a szőnyegen, reggel pedig az olajfákkal pettyezett, hullámzó dombság látványára ébredtünk.

A mór király átka - Prológus

2009-09-16T13:14:00.000+02:00

Történt pedig, hogy Kínai, a magyar, meg a cimborája Svejcből megindult nyugatnak, hegyen meg völgyön meg dombokon, hegyen meg völgyön meg dombokon, mígnem nem minden zökkenőtől mentesen elérkeztek Madridba.

Szokatlanul hűs szeptember közepi este volt Colmenar parkolójában, amikor a Harley kellemes kerepeléssel begurult a placcra, és két elgémberedett alak kászálódott le a nyergéből. A civilizáció máza ekkor még megakadályozta, hogy elcsattanjanak az első poénok a kilométerek százain át egymásba simuló férfitestekről és határozott ölelésekről, de ahogy teltek a napok és enyhült az idő, úgy oldódtak a gátlások. De miután a rossz irányból kerülték meg Madridot a körgyűrűn, és eggyel korábbi lehajtón tértek le a pályáról, ami nagyon félre tud vinni a hegyek lábánál kanyargó utakon, nem erőltettük a dolgot.

Miután autós felvezetéssel megérkeztünk hozzánk és Kínaiék lepakoltak, kellemes, félig-meddig nosztalgikus beszélgetés vette kezdetét, alkalmasint a madridi látnivalók megtervezésével. Előzetesen abban maradtunk, hogy egy fél napot kísérgetem őket a városban, aztán segítek megtervezni nekik egy mini-déli körutat, ők pedig acélparipájukon belevágtatnak a napkeltébe.

Ez eleinte jól is alakult, Kínaiék várost néztek, én dolgoztam, délután összefutottunk, fotóztunk a királyi palota környékén, bőrig áztunk egy hideg őszi záporban, megszálltuk a fegyvertárat, ahol ahhoz képest, hogy “csak” két teremnyi látnivaló akad, bő egy órát töltöttünk észosztással, és haditechnikai elemzéssel, úgyis mint jó geek módjára egymásnak magyaráztuk el a különböző páncélok és fegyverek funkcióját, történelmi-kulturális kontextusát, amellyel többé-kevésbé mindannyian tisztában voltunk magunktól is, dehát ez egy ilyen rituális dolog azoknak, akik a D&D-vel szívták magukba a tutit.

Este aztán, újabb üveg borocska mellett jó szokás szerint dugába dőlt a gondos tervezgetés, és jól elraboltak.

Nos, valójában nem tettek mást, mint annak rendje és módja szerint megkísértettek (“vegyél ki szabit és gyere velünk”), legalább annyira bajtársiasságból, mint azért, hogy ülő helyzetben, egymástól egészséges távolságban, az időjárás viszontagságaitól védetten, helyismerettel rendelkező kísérettel tehessék meg az utat. Az rpg-s geekek már csak ilyenek. Az elfogyasztott csekély mennyiségű testes malagai vörösbor ellenére még akár ellen is tudtam volna állni a kísértésnek, de annak már kevésbé, hogy pótoljam a tavaly ősszel elveszített fotókat Granadából.

Így esett, hogy másnap reggel, miután befuvaroztam Cseperkét az irodába, összedobáltam kb. 2-3 napra elegendő cuccot és nem kis lelkiismeret-furdalással nekivágtunk rögtönzött túránknak.

JÖTT! JÖN! JÖNNI FOG!

2009-08-01T16:41:00.001+02:00

Folytatva akkurátus visszadátumozási mániámat, a legfrissebb bejegyzést elrejtettem az utolsó alá. Aki még tud követni, az megtalálja a júniusi rövidke kis bejegyzést (Jegyzetek 2: Uclés) alant.
Egyúttal már most jelezném, hogy új minisorozatunk "A mór király átka" címmel hamarosan kezdetét veszi.

Jegyzetek 1: Füst

2009-07-23T18:08:00.003+02:00

Mióta júniusban kiköltöztünk a városból a hegyek lábához, a reggeli bő 40km-es út során alkalmunk nyílik megnézni, mit mutat a szmog-o-méter:

From Escorial - Silla de Felipe

Igen, a négy tornyot használjuk fokmérőnek: ahogy a folyóknál a vízállást, úgy mi a barna szószt mérjük vele, ami már messziről látszik, ahogy közeledünk a város felé. A magassága és sűrűsége, valamint a csóvája jól jelzi, milyen nap várható.

Ahogy közelebb érünk a városhoz és lassan belekerülünk, már nem látszik semmi, az ég ugyanolyan kék (csak kicsit fakóbb talán), és az ember már észre sem veszi…

…egészen tegnapig, amikor reggel halvány füstszag úszott a levegőben és apró hamuszemcséket fújtam le az autóról. Az előző napi erdőtűz tőlünk kb. 10km-re nyugatra égett, és másnap még mindig látványos nyomot hagyott a levegőben.

Hatalmas, fátyolos barna ernyőként borult a táj fölé a füst, amit a szél a magasabb légköri rétegekben, úgy 2-3000 méter között terített szét többé-kevésbé egyenletesen. Már nem volt anyaga és alakja, csak sejtelmes hártyaként terpeszkedett fölénk, megszűrte a felkelő nap sugarait, szórt fénnyel borította be a vidéket, elmosta az árnyékokat. Az összhatás meglehetősen apokaliptikusra sikeredett, belém is fagyasztotta a szót, és egész úton az irodába menet komoran bámultuk a látványt.

Már alig vártam, hogy kiérjünk alóla, Madrid ragyogó kék ege alá…

Jegyzetek 2: Uclés

2009-06-20T17:33:00.002+02:00

Mint az köztudott, az almorávidák 1108-ban nagyon elverték a keresztények seregét Uclés közelében, ahol számos nemes és a trónörökös is odaveszett. A mórok azonban nem tudták kihasználni az alkalmat és elfoglalni Toledót…

…napjainkban 287 lélek lakja a települést.

Kicsit olyan volt, mint egy Tornatore-film: a kisváros, ahol megállt az idő úgy 900 évvel ezelőtt. Alig volt több mint egy ötperces megálló a Cuencába vezető út során, mégis szükségét érzem, hogy említést tegyek róla.

Cuenca kb. 190km-re délkeletnek fekszik Madridtól, La-Mancha tartományban. Toledóval egyvonalban már nagyon aranysárga és vörös a táj, a szántóföldek és olajfaligetek országában járunk, ameddig a szem ellát lágyan hullámoznak a dombok.

A Cuencába vezető lehajtót természetesen elvétettük, miután az eredeti lehajtó átépítés miatt le volt zárva. Így keveredtünk olyan harmadrangú utakra, amiket tipikusan road-movie-kban láthatunk: a felfestetlen, kátyús aszfaltcsík nyílegyenesen halad át a tájon dombra föl, dombról le…

Csak azért nem voltunk eltévedve, mert a GPS tudta az utat, csak rá kellett hagyatkozni. Mivel igazából nem siettünk, meg aztán a múltban is bejöttek az ilyen pszeudo-eltévedések, ezért hagytuk magunkat. Bizalmunkat azzal hálálta meg a vidék, hogy egy kicsit dombosabb részen az egyik kanyar után hozzánk vágott egy masszív erődött, amolyan igazi kereszteshadjáratos nagy kőkockát, ráadásul az igazi semmi közepén.

El nem tudtuk képzelni, mi a tüdőt keres itt egy kettős várfalú erőd, és vajon miért volt érdemes 1108-ban véres csatát vívni érte, mint ahogy arról a 2008-ban felállított emlékmű is tanúskodik. Kétségtelenül impresszív látvány, valahol félúton Cuenca és Toledo között (tehát valahol stratégiai jelentősége is lehet), mégis valahol szürreális látvány, különösen, hogy akkora nagy, hogy kitakarja az egész falut. Ilyen gondosan megőrzött turisztikai látványosság ilyen félreeső helyen, gyakorlatilag egy mezőfalu szomszédságában… bájos volt, és érthetetlen.

Kellően kicsodálkoztuk és kifotóztuk magunkat, aztán továbbmentünk, mint kiderült, keresztül a falun. Külön bónuszként a falu elején (vagy a végén) platánszerű fák alatt egy árnyas terecskén, egy szökökút körül derék öregurak üldögéltek ünneplőruhájukban, sapkában vagy kalapban és hűsöltek, mint egy csapat madár. Díjnyertes kép volt, a mai napig bánom, hogy nem fotóztuk le.

Itt is, mint egy-két helyen Andalúziában, az út átvezetett a járda nélküli főtéren, két ház sarka között átlósan, ahol egy busz csak óvatosan fért volna át. És persze fehérre meszelt falak mindenütt. Búcsúzóul még, hogy teljes legyen a giccsfaktor, beértünk egy birkanyájat is, amit az öreg pásztorbácsi készséggel szétkergetett, hogy át tudjunk hajtani.

Ha akkor valamiért vissza kellett volna fordulnunk, kevesebb mint 50 km-re a célunktól, 150 km-re otthontól, már megérte volna, pedig akkor még nem is tudtuk, milyen lesz Cuenca.

Ilyen volt:

Retrofuturisztikus

2009-05-22T20:12:00.005+02:00

Másnap egy bő délelőtt állt rendelkezésünkre, mielőtt jeles vendégünknek ~~a repülőtéren~~ az űrkikötőben volt jelenése, de addig is kihasználtuk az időt, hogy utazzunk egy keveset valaha volt ifjúságunk távoli jövőjébe (ha!), és két gyors lépésben egy Nemere sci-fi díszletei között találjuk magunkat.

Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy ez ördögien ravasz húzás volt egy olyan városban, ahol építészetileg a mediterrán, a Habsburg giccs, a Bourbon belterjesség és a francóista, …wait for it… birodalmi avagy imperialista romantika(tm) (nem összetévesztendő az ún. indusztriális romantikával) keveredik egymással, és ez még csak a belváros.

Elsőként kaján vigyorral álltunk le a ~~munkanélküli segélyt folyósító hivatal~~ Szolgálat központjánál, ahol a lekerekített betontömbök és a falakat véletlenszerűen megtörő, szabálytalan szögletes formák keltettek olyan elsöprő hatást, hogy csillogó szemmel rohantunk fotózni a látványt “ez rohadtul nyomasztó” felkiáltással. Az illúziót csak az törte meg, hogy közben tovább lelkendeztünk.

Igazából rejtély, milyen hatást akartak elérni a tervezők, de azt hiszem sikerült: nem igazán nyomasztó és impozáns, nem funkcionális és nem is grandiózus, nem eléggé formabontó, de azért szépnek sem nevezhetnénk… mindenesetre érthetetlen módon lelkesedtünk érte, ugyanakkor azon se lepődtünk volna meg, hogy ha kékesen izzó ionhajtóművekkel elemelkedik a földtől.

Nem vártuk meg, hogy így lesz-e, hanem továbblapoztunk a következő fejezethez: elgurultunk a déli külvárosok felé - túl az Atocha pályaudvaron, a sínek, az autópálya, irodaházak és friss lakótelepek közé ékelődött parkig, amely egy perccel sem nézett ki idősebbnek 1 évesnél. (Igaz, öt évvel ezelőtt már biztosan ott volt.)

Az IMAX mozi óriáskagylója felől léptünk be a parkba, és innentől a megtestesült nyugalomé volt a főszerep. Rekkenő késő tavaszi, késő délelőtti napsütésben gondosan nyírt pázsit mentén, platánokkal szegélyezett, kanyargó sétányon ballagtunk. Viszonylag üres volt a hely, az autópálya távoli zúgásán kívül még zaj se nagyon jutott el idáig, a kilátásról pedig a vasúti sínek és konténerek, valamint a madridi háztetők gondoskodtak széles karéjban. Ha lehetne érdekesen leírni azt, hogy üdítően unalmas séta volt idilli képekkel, akkor megtenném, de képességeim korlátozottak. Legyen elég annyi, hogy akár tudatos, akár nem, ez a modern park arra lett tervezve, hogy kellemes legyen unalmas sétákat tenni és fűben heverészni, miközben a giccset fokozandó kocogó emberek suhannak el melletted, a szomszédos réteken pedig szivárványokat rajzol a pázsit fölé a locsolórendszer.

Aztán persze átértünk a park másik végébe, ahol éles váltással, ámde mégsem sokkoló meglepetésként előbukkant a ~~planetárium~~ világkormány épülete. Bizisten láttam illusztrációt erről a helyről valamelyik Nemere-könyvben. Aki a távoli nyolcvanas évek elején nőtt föl annyira, hogy érdeklődjön a sci-fi iránt, az tudja, miről beszélek: az épületegyüttes az akkori kor elképzelt jövőképének és modernitásnak az esszenciája. Belülről hasonlóan néz ki, meg sem lepődtem volna, ha a lépcsőn megjelent volna valaki a Csillagflotta egyenruhájában.

És valóban, hol legyen egy ilyen futurisztikus épület, ha nem egy precízen megtervezett, viszonylag friss parkban. Itt aztán az építészek ki is tettek magukért, rögtön odaálmodtak egy modern acélvázas hidat, meg egy… nos, betoninstallációt, nyilvánvalóan a modernitás jegyében. Ettől aztán csak még jobban erősödött a szocreál sci-fi érzésünk.

A gyaloghíd egy vasúti sín fölött vezetett át, a hídról jobbra esszenciális, gazzal benőtt senkiföldje, valószínűleg egy régi pályaudvar területe kéménnyel és víztoronnyal, ahol már felszedték a síneket, csak a fordítókorong nyomai látszanak, a híd túloldali folytatása egy új sétány felújított sínpár mellett, amin valószínűleg még mindig ki tud futni a nosztalgiavonat a vasúti múzeumból. A sínek túloldalán pedig modern, masszív lakótömb, nagy betonplacc, ami metróállomást rejteget maga alatt, illetve iskola, kompaktul, mind egy helyen. Minket természetesen a rácson keresztül megbámulható, rozsdamarta, szétgraffitizett art-deco motorkocsik érdekeltek, nyilvánvaló okokból.

Ezzel le is járt az időnk, búcsút intettünk az idősíkoknak és elindultunk visszafelé. Még egy utolsó teraszos kávézás is belefért az időbe, majd pakolás és irány a légikikötő.

Azt hiszem sikerült a legtöbbet kihozni a rendelkezésünkre álló szűk hétből és pihentető, kellemes kirándulásokat tenni a tavaszi Madridban. Kolléga, örülök, hogy láttunk. Azóta elköltöztünk, de várunk ismét, bármikor!

(A szokásos, megkésett lezárásért cserébe, és ígéret szerint külön arcképcsarnokot prezentálunk úgyis mint a pozőrtől a szakszervezeti bizalmiig, vállalva a kommentárokat akár itt, akár a két album képei alatt.)

Keresztfényben

2009-05-21T15:00:00.002+02:00

Másfél napos pihenő után, mikoris be kellett baktatnom a központba és tárgyalótermekben tölteni az időt, nekivágtunk a következő, egydélutános útnak, de ahogy az már lenni szokott, a történetek utolsó fejezetei mindig felborítják az addigi eseményeket. Az első nap a Nagy Kaland jegyében telt el, volt benne minden, ami a nyitányhoz szükséges: kellően hosszú, hangulatos út, 1-2 látványos ~~(és olcsó)~~ helyszín, de kevés szereplő ~~(mert az olcsó)~~. A második nap a minden nagyobb és mindenből több jegyében telt el, eggyel több főszereplő, példának okáért, statiszták serege ~~(bár itt-ott csak lézengtek, de azt meg elkummantjuk a hangulat javára)~~, több és nagyobb díszlet, eklektikus helyszínek… a szokásos.

Most sem volt ez másként, és a fináléhoz közeledve mi is felrúgtuk az eddig megszokott sablonokat. Délutáni indulás, gyorsan letudott utazás, érkezés egy gigantomán, nonszensz kegyhelyhez, az Elesettek Völgyéhez. ~~Milyen hatásvadász név már… mint a Halálcsillag!~~ Előtte még beugrottunk a szomszédos kivárosba pénzt kivenni, hangulatos, árkádos főterecskével, szökőkúttal, óratoronnyal, de ez leginkább csak arra volt jó, hogy kijátssza az éberségünket, majd jól tarkónvágjon egy embertelen nagy kereszttel, óriási szobrokkal, akkora felvonulási térrel, amin pixellé törpül egy busznyi turista is, és olyan angyalszobrokkal, hogy azt a Gyűrűk ura is megirigyelhetné.

A barlangba robbantott katedrális a generalissimo agyszüleménye volt, itt nyugszik ő maga, az építész, és 9 emeletnyi kriptában a hősi halottak. Illő volt, mégha mégoly hatásvadász is, az a változó állagú, fodrosodó felhőtakaró, ami árnyékba borította a völgyet, szórt fénnyel lágyítva el a kontúrokat, megszűrve a fényt, hogy a valósnál épp csak egy sóhajnyival borongósabbnak láttassék a helyszín. Épp hogy csak nem esett~~, az már igazán túlzás lett volna és hiteltelenné tette volna az egészet~~. Ez persze nem akadályozott meg, hogy ne aknázzuk ki a lehetőségeket:

Ám még ez sem volt elég ahhoz, hogy setét asszociációkra késztessen minket, sőt mi több, bár a hely hangulata tagadhatatlan, és talán nem jön át a fotókon a hely léptéke, az ünnepélyes komorságot is sikerült azzal megtörni, hogy odabent, ahol tilos a fotózás, torokköszörüléssel és diszkrét köhintésekkel leplezzem a Nikon kattogását. Vihorászni azért nem vihorásztunk, a számok és méretek valóban elképesztőek, de néhány idevágó történelmi tény és elmélet felmondásán túl azért még mindig nem darkultunk be.

Ehelyütt érdemes megjegyezni, hogy az előző rendszer bűneinek szőnyeg alá söprésében kis hazánk a nyomába sem ér az ibéreknek, akik nagyon keményen dolgoznak azon, hogy ne számoljanak le a múlt kísérteteivel, bár a helyi neonáci tagozat masírozását már betiltották a völgyben. Szuvenírbolt azért van, ahol csésze, bögre, tálca és tányér formájában is haza lehet vinni a kereszt-árkád-templom dekorációt... már csak az a kérdés, ki elég tudatlan ahhoz, hogy ilyet tegyen.

Az egyébként békés, már-már festői tájjal éles kontrasztban álló emlékmű baljós kisugárzása ellenére, ahogy az már lenni szokott, elhangzott a “nézzük meg mi van a kijárattal ellentétes irányba továbbvezető úton”, aminek hatására a rutinos néző rögtön a homlokára csap.

Az egész völgy 1500-1700 méteres hegyek karéjában fekszik, 1300 méteres magasságban, a völgy gyújtópontjában praktikusan azzal a hegytetővel, amin pont elfér a kereszt, alatta pedig a sziklában a kolostor-kripta-bazilika szentháromság.

Természetesen az út megkerüli a keresztet viselő hegyet, mélyebben a hegyek közé, ami nyilván egyre kihaltabb lesz, és természetesen egy böszme kolostor bukkan elő a hegy túloldalán a kereszt mögött irdatlan udvarral, amit boltíves árkádsor ölel körbe, valamint obligát vasajtóval, rajta békét és nyugalmat legkevésbé sem ábrázoló domborművekkel.

Amíg Cseperke elvonult fotózgatni, kedélyesen kielemeztük a helyszín abszurditását, és a legsetétebb téma, amit érintettünk, a Mutant Chronicles volt, már csak a nyilvánvaló áthallások miatt is, bár részemről a dolog kimerült annyiban, hogy kielemeztem a film legjobb 30 másodpercét.

Csaknem teljes volt a csend és a mozdulatlanság az udvar fölött, a szürke fellegek alatt, körülöttünk néma fenyves borította a hegyoldalakat, madárdal se nagyon szűrődött el idáig, a beszélgetésünk sem visszhangzott a tágas, kihalt téren, mintha hangtompítót szereltek volna az egész tájra. Még ez a nyugalom sem volt elég kísérteties, miközben próbáltuk elképzelni, hogyan néz ki a hely rendeltetésszerű használata, mit kezdenek ekkora épülettel a bencések, és melyik részét mire használhatják. Nem, setét szertartások és véres orgiák nem kerültek szóba, de nem volt áhítatteljes, néma szemlélődés sem. Nem a hely szelleme, hanem a puszta méretei és történelme késztetett arra, hogy csendesen szemlélődjünk csupán (igen, az a két pixel ott középen mi volnánk).

Kifelé tartva bevallom, meginogtunk egy kicsit, egy betévedt, rejtőzködő rovar okozott ~~hisztériás rohamot Cseperkénél~~ riadalmakat az első ülésen, kétszer kellett megállnunk, amíg megtaláltuk és kifüstöltük a dögöt. Igen, elismerem, ez idő alatt megállíthatatlanul előtört belőlünk a geek és rovaros horrorfilm kliséket gyártottunk bő 5 percig. Aztán kiértünk a völgyből és témát váltottunk.

Még arra is maradt egy kis időnk, hogy tegyünk egy rövid kitérőt az Escorial felé, felguruljunk a tölgyerdőben kanyargó keskeny úton Fülöpszékhez és legeltessük a szemünket a tájon egy kicsit.

Végül beugrottunk az óvárosba is egy csésze kávé erejéig, hogy legyen üzemanyag a hazaútra, és egy csendes terecskén, a lenyugvó nap nyomában lassan bekúszó hűsben reflektáljunk a mögöttünk álló napra. Tónusaiban, témájában kétségtelenül komorabb és sötétebb volt, mint az előző kirándulásaink, de korántsem lehangoló. Picit öregurasan, picit nagy dolgokról elmélkedve és ún. lesser tuti megmondásával telt az idő. Összességében nem panaszkodhattunk a vihar előtti csendben, a nagy finálé előtt.

(szolgálati közlemény)

2009-05-20T19:19:00.001+02:00

Semmiféle eszköz nem áll rendelkezésemre, hogy megnézzem a blog forgalmát, úgyhogy fogalmam sincs, kik és hányan olvassák a bejegyzéseket.

Ha bárki veszi az adást, jelezzetek, hogy tudjam, nem csak a szervereket terhelem a betűimmel. (Ugyanitt, a már korábban is linkelt fotóalbumokban kommentálhatóak a fényképek is.)

Segovia fölött az ég…

2009-05-19T18:59:00.002+02:00

…rekkenő kék újfent, és a sziklaormon meredő kastély profilját csak még éteribbé teszi a szállongó nyárfavirág-boholyfelhő (ahhh! Kölcsey!!!) és a termikeken köröző gólyák. Valóban, olyan, mintha havazna, hatalmas felhőkben sodorja a szél a pelyheket, eszembe is jut koszorús költőnőnk Mütyürkék ezrei című alkotása, de leginkább Ridley Scott, akinek szintén kedvenc motívumai közé tartozik az efféle megoldás. Emelett roppant pozőr is, természetesen.

A városhoz kedvenc szerpentinemen ~~(nem az enyém persze, csak az én kedvencem, de ettől persze másnak is lehet a kedvence…)~~ keresztül vezet az út, ami előtte elhalad egy víztározó mellett, melynek látványos duzzasztógátjáról remek fotózási lehetőség nyílik mindenfelé. A sekély, kristálytiszta vízben halak és kacsák ~~(utóbbiak a víz fölött)~~, a távolban hegyek és falu, festői, ódon főtérrel.

Aztán sportos kapaszkodó ~~(mármint út, nem sziklafal)~~ vörös törzsű fenyvesen keresztül. Elhaladunk a helyi síparadicsom mellett, amely az évnek ebben a szakaszában már egészen kihalt és mozdulatlan, aztán következik a lejtmenet a segoviai síkság felé, csinos kis szerpentinnel.

A hegyek túloldalán egy körforgalom fogja meg a lendületből érkezőket, aminek egyik kijárata átvezet egy kovácsoltvas, királyi címeres kapun, ami gyakorlatilag a városka bejárata. Kíváncsiságtól hajtva tettünk egy rövid kitérőt, és találtunk egy számunkra nem túl lenyűgöző palotát, ám egy kihelyezett térkép szerint a palota mögött irdatlan kert terült el szökőkutakkal, csobogókkal, formára nyírt sövénnyel és árnyas sétányokkal. Nem engedtünk a kísértésnek, hogy megnézzük közelebbről, inkább tettünk ide egy mentális könyvjelzőt és továbbmentünk a városba, aminek egyik végén 2000 éves római vízvezeték, másik végén mudehár-stílusú erőd (benne tüzérségi múzeummal), közte gótikus katedrális (mellette kerengővel) és zsidónegyed szűk utcákkal. Kérdem én, kell ennél több?

Az óvárosba autóval is be lehet hajtani, és mi ezt meg is tettük, nem is annyira lustaságból, mint inkább azért, mert roppant látványos és menő az odavezető út. A várfal és egy ház sarka között kell átsuhanni, egy autó széles, kétirányú várkapun áthajtani, 170-fokos kanyarokat bevenni emelkedőn ötös kereszteződésben, aminek csak egy kijárata van, és hasonlók. Fürge kisautó-reklámfilmes helyszín, az ember nem győz vigyorogni, miközben alászedi a kormányt és kerülgeti a történelem egy-egy darabkáját.

A főtéren szép kényelmesen megkávéztunk, mert Plaza Mayoron árkádok szomszédságában, napernyő árnyékában kávézni kell, aztán ha már ott voltak azok a gótikus csipkék, megnéztük őket közelebbről ~~(mármint a templomot, nem másztunk fel a tornyokra)~~.

E helyütt szót kell ejtenem egy becsípődésemről, amely egy olyan fényképhez kötődik, ami sokáig hányódott a számítógépemen, de az utóbbi időben már nem sikerült megtalálnom, valamelyik winchester-halálnál valószínűleg az enyészeté lett. A kép címe “girl in basilica” volt, és egy pöttöm kislányt ábrázol egy gigászi bazilikában, egy tökéletes fénytócsa közepén. Ezidáig nem volt alkalmam reprodukálni a szituációt, és ennél közelebb nem is jutottam hozzá:

Még pár év és pár bazilika és menni fog.

Node vissza a gótikus csipkékhez… A katedrális kellemesen üres volt, lézengtünk is rendesen, felfedeztük a kerengőt és fotózgattunk. Azt kell mondjam, meglepően sok jól sikerült képet gyártottunk, portré témában is “a szerzőről a hátsó borítóra” témakörtől kezdve a “lehetne ennél pozőrebb, de az már csalás lenne” típusúig, itt-ott egy “erre tonnaszám születnének a vicces kommentek” stílusig. (Nyugalom, mindent a maga idejében…) Kétségtelenül sokat dobott a képeken a környék, a szállongó pelyhek és persze a vár is, melynek kapcsán csak az került szóba, hogy Disney állítólag erről mintázta a logójába a kastélyt. Ennek nem találtam nyomát később, bár lehetséges, hogy igaz, de az általunk ismert verzió szerint Neuschwanstein volt az inspiráció. Hát ennyit a darkulásról.

A végére hagytuk a város fotogénállományának legöregebbikét, ami pokoli látványos és pokoli macerás fotózni (pláne, ha nem vesszük a fáradságot, hogy napnak háttal, a túloldalról fényképezzük le). A római vízvezeték 800 méter hosszan szel át egy völgyet, legmagasabb pontján 28 méteres, két sorban 166 boltívvel, mindezt habarcs nélkül egymásra pakolt kövekből teljesíti. Szegénynek látogatásaink alkalmával mindig az a sorsa, hogy nem marad rá sok idő, ráadásul az ember egy idő után hajlamos azt hinni, hogy már kinézte belőle a köveket, pedig van néhány olyan pontja a városnak, ahonnan még látványosabb lenne. Sebaj, egyszer csak összejön.

Ennyi fért bele a napba, kellemes időben, kényelmes tempóban, szinte nyaralás-hangulatban telt az idő, és ha feltétlenül ki kell emelnem egy mozzanatot az egészből, az a kávézás lenne: gondtalan, jóleső társalgás remek társaságban, remek háttér előtt.

Mondanom sem kell, csak úgy suhantak el a magas labdák a nap során, számos lehetőség kínálkozott rá, hogy egy jól irányzott asszociációval témánál legyünk és setét dolgokat vizionáljunk mindenhová, de elegánsan (értsd: boldog tudatlanságban) elkerültük gyakorlatilag az összes lehetőséget és egyszerűen hazamentünk a késő délutánban, újra át a hágón és a hegyeken, vörös törzsű fenyők között kanyarogva, amíg ki nem bukkantunk a madridi fennsíkra, távolban a négy torony sziluettjével.

(folytatása következik)

Vissza a Sierra Guadarrama kincséhez 2

2009-05-18T19:51:00.004+02:00

Az úgy kezdődött, hogy először volt főnökünk érkezett látogatóba, és attól kezdve egymás kezébe adogatták a kilincset a vendégek. Tanult kollégámért példának okáért egyenesen Toledóból érkeztünk a repülőtérre, kisebbfajta meglepetés gyanánt is.

Innentől kezdve aztán egy kellemes, kurta hetet tölthettünk nosztalgiázásal, úgyis mint dark fantasy írók megrontásával. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miként lehetséges megrontani egy dark fantasy írót? Elmesélem…

Szóval az úgy volt, hogy folytatólagosan elkövetett aknamunkával röpke másfél év alatt sikerült elérni, hogy Viktor újból Madridba érkezzen. Jóelőre megvolt a repülőjegy, ezzel megpecsételve a sorsát. A madridi tavasz alattomos napsütést varázsolt a városra, giccses, fehér felhőbodrokkal a kék ég elé. És amikor azt mondom, hogy kék, arra gondolok, hogy KÉK. MDC-s kék. Hozzá májusban még nem sárgul annyira a fű, és vannak illatok a városban is.

Rögtön be is vetettük magunkat a hegyek közé, bemelegítésként egy rövid kitérővel Manzanares kastélyába. A víztározó partján, hegyek lábánál fekvő vár igazi képeslap-hangulatot teremt. Egész szatyornyi prospektust kaptunk mindenről, amit Madridtól 2 órányi utazótávolságra megnézhetünk, majd ezekkel zacskókkal kellett bejárnunk a várat, mint két magyar turista… aztán dugdoshattuk a hátunk mögé fotózáshoz.

Itt már fel is tűntek az első, jelek, amikor annak ellenére, hogy csak mi ketten voltunk látogatók az egész várban, egyetlen kósza asszociáció sem hangzott el holmi hegyvidéki eldugott vár belterjesen dekadens lakóiról, a falusiakon végrehajtott kísérletekről, katakombákról és nyálkás lakóiról. Igaz ugyan, hogy becsúszott egy finom utalás a dalekokra, és az egyik falépcső teteje kellemesen pozőr hangulatot sugárzott,

de még ez sem volt elég a setét gondolatokhoz. A mellvédekről nyíló kilátás végképp pontot tett az ügyre: fecskék cikáztak a bástyák között, gólyák őrködtek a templomtoronyban és köröztek lomhán a tó fölött, a hegyek gerincén még szikrázott a hó…

A Cinema Paradisót idéző főtéren megkávéztunk, aztán kényelmesen begurultunk a vadonba, leparkoltuk az autót, és megindultunk a csörgedező folyó mentén fölfelé. A víz fölött folyamatosan hűs szellő fújdogált, a fényképezőgép diszkréten csattogott, és kereste a témát.

A környék jótékony hatással volt asszociációs képességeinkre, amennyiben teljességgel képtelenek voltunk a szokásos, bizarr képzettársításokra, és az aznapi, sőt egész heti mentális csapás is csak hosszas töprengés után bukott ki. Történt ugyanis, hogy rekkenő napsütésben próbáltam hosszú expozíciós idővel képet készíteni a csobogókról, hogy elérjem azt a klasszikus poszterhatást, amikor a tajték homogén, fehér masszává olvad össze. Hosszas kísérletezgetés után, igazzy fotóművészt imitálván (beleértve a széles gesztusokat is), azt találtam mondani, hogy ez még mindig nem az igazi, nekem olyan kép kell, amin úgy folyik a tajték, mint Gaia csecséből a tej…

Miután a fájdalom alábbhagyott, újult erővel folytattuk utunkat a tömény, száraz fenyőillat és a lehetetlen bazalttömbök között, és méláztunk az egyre vadregényesebbé váló tájon. A setét hasonlatok továbbra sem akartak jönni, megelégedtünk a kiszögelléseken való üldögélésekben és a fotózásban, és még nem is pózoltunk… csak egy kicsit.

A folyó mentén egy idő után megritkulnak a fák, előbb meredek sziklamederben folyik, majd a sziklák szétterpeszkednek és szabálytalan lépcsősort alkotnak, csobogókkal, és simára koptatott, lapos felületekkel. Az egész úgy néz ki, mintha sziklaplató azt mondta volna, hogy pár millió év köszönöm, elég volt, és az oldalára dőlt.

Valószínűleg a környék összes környezetismeret- és földrajztanára ide hordja a diákjait, hogy elmagyarázza a vulkánok felszínformáló hatását: a fekete csíkok a kitörések nyomai, lehet számolgatni, hány év telt el egy-egy lávafolyam óta.

Mindennek a tetején pedig egy sziklaágyban mélyzöld, jéghideg tó terpeszkedik, a Charca Verde. Kedvelt fürdőzőhely, beépített csúszdával, ugyanis az itt is tükörsimára kopott sziklatömbök a legkisebb víztől is roppant csúszósak lesznek.

Vérszemet kapott hőseink tovább nyomultak, laza sziklamászás után újból fenyvesben törtettek előre… ám még ekkor sem került szóba az Erdők Fekete Kecskéje, iä iä, csupán egy-egy lelkes, ám annál ártatlanabb “Aranyásók földjére tévedtünk, bármelyik tisztáson megpillanthatjuk a táborukat.” illetve “Irokézek lapulhatnak a fák között” megjegyzés csattant el.

Kalandosabbra is vettük az utat, itt már kúszni-mászni is kellett, miután ösvény, de még vadcsapás sem nagyon akadt. Végül leereszkedtünk egy alkalmas helyen és természetesen egy kidőlt fatörzsön átkeltünk a zúgó fölött, ott felkapaszkodtunk egy sziklatömbre és azon át a túlpartra, majd úgy döntöttünk, ennyi bőven elég volt a vadon és a hegyi folyók csodáiból, érdekességeiből és elindultunk visszafelé.

Mivel már eléggé elfáradtunk és leeresztettük fizikai és mentális pajzsainkat is, mintegy zárszó gyanánt még bosszúból lecsapott a végzet, mikor Viktor feltette a kérdést “téged mire emlékeztet az a szikla?”

Mit sem sejtve vállat vontam, és ugyan ott motoszkált agyam egy hátsó zugában egy kósza gondolat, nem törődtem vele, tanult kollégám azonban megállíthatatlanul kibökte a megfejtést: “Szerintem ez egy pokémon.”

The horror! The horror!!

A visszaút további része eseménytelenül és gyorsan telt el, ráleltünk az ösvényre, majd betonúton bandukoltunk vissza kényelmesen odáig, ahol az autót hagytuk. A fáradtság és a foglalkozási ártalom számlájára írjuk, hogy az egyetlen konklúzió, amit helyben képesek voltunk levonni az volt, hogy egyszerűen zseniálisak a textúrák, hibátlan a render, csak a fizikát kapcsolták ki, mert lehetetlen méretű és formájú sziklatömbök álltak olyan helyeken, ahol nem is lett volna szabad nekik.

Szabadjon volt ennyit mára.

ANDALUCÍA (PART TWO)

2008-10-31T18:00:00.000+01:00

DAY 4: …and Found
28. OCTOBER 2008

It rained the night before and it already started to rain again in the morning when we woke up and packed our stuff to leave the hostel. We had a quick breakfast and decided to find a proper place somewhere along the road to have a decent breakfast and decide what to do next. We were still undecided about continuing the trip or cutting our trip short and return home as soon as possible.

From Marbella

We reached Marbella, a small town some 60 kilometers west of Malaga, where we could take the road to Sevilla or back up north. It is a pleasant, posh little town with a large British population, so we listened to English radio while cruising the streets to find a breakfast place. We settled on a nice local cafeteria, and still struggled where to go next. The weather was clearing up but it still suited my brooding mood. We were not smarter after the breakfast, so we took a short stroll to the beach to have a little more time to think. We passed some Dalí sculptures and stood on the windy beach for a while and finally we decided that if we got this far we might as well go on and not let the theft of our stuff ruin our mood.

This lead us further west along the coast, the plan basically being: drive west until we run out of dry land. And so we reached Gibraltar.

Gibraltar was second on my wish list ever since we moved to Spain, right after Tabernas, for obvious reasons: the history of this place is fascinating, reaches back to mythic ages and visually unique. Apart from being an eye candy and easy to photograph, Africa is only a measly 20 kilometers away.

I only read about the place, and realized that I haven’t really seen pictures of it, but it interested me since all the “romantic” World War II stories I read or movies I watched. I figured this is as close to the Casablanca feeling as one can get in Europe. Instead of Humphrey Bogart, we managed to get ~~Sean Connery~~ a guy named Harry as our guide. The tourist taxi service here consists of a fleet of white minivans, and local drivers who take you up the Rock, secure the entrance tickets to the caves and wait for you while you’re finished. ~~Sean~~ Harry proved to be very well informed on the history of the place, and not some sleazy driver who hardly speaks English and tries to rip you off.

From Gibraltar

(click on “TOVÁBB” to read the rest of the post)

He was readily explaining economy and culture as well, and we even had a small discussion about Ridley Scott’s Kingdom of Heaven. It is well worth the 100 euro we had to pay for the four of us, saving ourselves from 3 hours of uphill climbing (as the cablecar was not working because of the strong winds), and since we didn’t do research about the sights and sounds of Gibraltar, we actually didn’t miss anything important.

Some fun facts, why you should visit the place:
- The Greeks considered the rock as the Pillars of Hercules, marking the end of the world, and consequently, the caves inside the rock as the entrance to the realm of Hades, also known as the underworld.
- There are about 200 monkeys in 6 families living wild on the Rock’s wildlife reserve, and while you shouldn’t try to eat near them, or for that matter, pull out anything that can be taken as food from your bag or pocket, you can take pictures of them from up close. It is not recommended to pet them though.
- The only entrance to the city is through the landing strip of the airport, which means it is closed until a 737 lands and taxies to the terminal.

~~Sean~~ Harry dropped us off in the middle of the old city, wished us well and we were on our own to stroll across the city, back to the frontier and into Spain once again, where we left our car.

DAY 5: Ronda and Sevilla
29. OCTOBER 2008

We did find our lost mood in Gibraltar, the kids enjoyed it tremendously, and now we were ready to actually move on towards Sevilla, where we should have arrived 3 days ago… except, that by this time, “while we are here we might as well take a small detour” became our motto, and honestly, the detour to Ronda was only 15 kilometers extra. We heard about the place earlier, but we only knew we have to see it, but had no clue how the place actually looks like.

We drove back almost to Marbella, and took a sharp left turn towards north, towards the hills, on a bit shady B-road. It was dark by the time we got here, so we had no idea where we were, apart from the GPS telling us we are on the right road. It was dark, windy, full of sharp turns and lazy slopes, again, a joy to drive through it, staying sharp and keeping the momentum. It should have been exhausting after yet an other day of sightseeing, but the adrenaline kept me going and I was genuinely enjoying the drive through the night, under heavy clouds hanging low over the hilltops, a few drops of rain and the lights of small towns reflecting back from the bellies of the clouds.

We slept in Ronda and set out to discover the town in the crispy chill of the late autumn morning, under a clear blue sky. It has a certain charm if you don’t know what’s gonna happen after the next corner, especially if you don’t worry about it, and let it take you wherever it goes (a strange experience for me especially, after all the control and obligations and responsibility we left behind in Madrid). Nowhere is it more true than in Ronda, where the view was simply mind-blowing.

From Ronda

The town sits on a rock plateau, cut in half by a river, running between 80 meters tall walls in a canyon, and most of the town is actually surrounded by steep, vertical rock walls. The old town is practically untouched because of this, and apparently it was a cultural centre in moorish times. The view all around already warrants at least a day’s stay, but we only had the morning. It was good enough for a big walk around the old city, before moving on. The irony for us is that the name of this gorgeous town in Hungarian actually means “ugly”.

By the afternoon we arrived to Sevilla, which was by far the largest city we’ve been to since we left Madrid. After the series of small, historical towns we visited, this bustling city was almost too much. A lot of constructions (as usual), roadworks, building the metro… and the sights are scattered around, so to get from one place to the other, you are constantly reminded of modern times, which is a bit unsettling.

We were tired and cranky by this time, so we didn’t have much patience for the city other than noting that there are a lot of bicycles, a proper river and a lot of young people, giving the place an aura of a university city. But the gardens of the royal palace were an island of tranquility amidst the buzz. It was nice to just stroll around and since this palace is architecturally quite similar to Alhambra, I “re-shot” some pictures that I lost with the laptop. It helped us relax a little but we still decided to move on and spend the night in Cordoba.

From Sevilla

DAY 6: Córdoba
30. OCTOBER 2008

We had luck with the weather so far, rain usually avoided us, or it hit when we were on the road, or sleeping anyway. This time however there were more clouds and more wind, but it was still pleasant enough for sightseeing. We wanted to have breakfast at a nice place, so we went for the old city directly, and it was quite the treat. The old town starts suddenly, the only warning an old gate, but beyond that it was medieval straight away.

After quite a long stroll we finally found a cozy place, and this being the last day we went for the full treatment: hot breakfast with churros and proper café con leche. By this time we were tired and eager enough not to save every penny. We had to prepare for the mosque, after all.

And it was quite the sight, just as epic as Alhambra was on the first day, a worthy finale to our journey. The inside of the mosque is just awe-inspiring, the arches upon arches creating a sence of space that you can’t be prepared for, while even on a cloudy day, it was still light enough inside. It is overwhelming in all the right way: it doesn’t put the fear of God into you, it is “just” a place for worship for those, who believe.

There is simply not an angle inside from where it is not photogenic. It made me quite trigger happy, snapping away pictures by the dozens. While christian churches have a tendency to loom over you in dark, brooding tones, with paintings of suffering, and little light, here you could just walk around for hours. (Although the same is true of the ginormous gothic cathedral in Cologne, Germany, which is cool for different reasons.)

From Cordoba

After finally getting out of the mosque, we leasurely made our way back to the car, walking the streets of the old jewish quarter, taking in the sights of the narrow streets, flowerpots and arched patios by the dozen, while I tried to explain the kids about the three big religions and the very bloody history of it all.

Finally though we had to start moving, it was early afternoon, so we settled into the car for the 400 km ride back to Madrid.

1850 kilometers, 10 cities in 6 days

EPILOGUE

In retrospect I have to say this trip was worth every penny, every minute and every mile of it, even though we suffered some losses and setbacks and we were not quite prepared on the places we visited. Despite all the superficial sightseeings and all the other interesting places we might have missed only by a few blocks or by being a bit ignorant it was still a glimpse into a very unique period in history, when arabs ruled the south of Spain, culture and science was flourishing and such great monuments were built as the Alhambra, or Cordoba, and everything in-between. And after learning about these places we can still go back later and discover in-depth, what we missed this time.

Thank you for your attention, I hope you enjoyed this “short” diary of our great journey.

ANDALUCÍA (PART ONE)

2008-10-31T12:00:00.000+01:00

And now a short version in English for my colleagues and friends.

DAY 0: Prelude

Cashing in on the 200-odd overtime hours I collected over the last peak, we took some holidays (3 weeks in October) and decided to go South and have a long weekend and generally just to get as far away from Madrid as possible.

We also rewarded ourselves with an old love of mine: a mirror-reflex digital camera. I used to “work” with a proper analogue, film-based camera when I was learning photography back in the days, but developing the pictures drove me to bankruptcy every time, so after a while without a camera, we bought a small compact camera. But it’s not the same. I need to feel the lens actually work when I turn the rings, I need the weight and the grip and all the little things that come with a proper camera. So we bought a damn expensive Nikon D90, immediately went to a “test-drive” into La Pedriza (just 45 kms North of Madrid), in preparation for the big trip.

From Manzanares (Nikon D90 Demo)

The original plan called for a Granada-Sevilla-Cordoba trip, and we actually managed to reach Granada before it fell into pieces. For Granada, actually, planning is a must, as certain parts of the Alhambra palace complex require an “appointment” and the number of entries each day is limited. So one can try to get a time in advance through the Internet, but in that case you might need to do it weeks in advance. Or you go there very early in the morning, before it is actually open, wait in line and get your appointment before they run out of numbers.

DAY 1: Alhambra, Granada
25. OCTOBER 2008

(click on the “TOVÁBB” link below to read the full post)

We opted for the latter one so we started one day earlier, reserved two nights at a hostel and got there Friday night for the big Sunday tour. The place is truly epic, showing you a much more sensitive time when moors ruled much of Spain, the southern part which they called “Al-Andalus”. Alhambra is a testament to their splendor, and latter ages fortunately didn’t ruin the sights, but added to it without meddling too much into the original architecture.

The architecture, which is called mudéjar in Spanish and is a mixture of arabian and visigoth and iberian motifs. Seeing the Alhambra does take at least a day, going to the limited admittance places first then sleeping like a baby at night to discover the rest. You can actually imagine not only that people could live in this magical place but you can actually imagine yourself living there.

From Alhambra

We had one full day, slept like babies, though and next day we moved on.

DAY 2: White Villages, Wild West
26. OCTOBER 2008

This is where things started to not go according to plan, but in a good way… for a while, anyway. Susana, Cseper’s colleague mentioned some white villages near Granada, which she said were a must see. In retrospect she must have been talking about the Pueblas Blancas, the chain of frontier towns around Cádiz, between Sevilla and the sea.

We “accidentally” found an other set of white villages, called Las Alpujarras, which are along the southern slopes of the Sierra Nevada, also moorish in origin but more agricultural villages than frontier towns. They start some 30 kilometers south-southeast from Granada, and like pearls on a necklace, spot the winding road to the east. It was a hoot to drive through that part in our small citycar, which even packed full, made all the twists and turns fun to go through, while enjoying the staggering view behind every corner.

It is not a long stretch of road, but we managed to stop almost every 5-10 minutes to take pictures. Finally we did reach Trevélez, the highest of the little towns, full of French tourists at that time, which, according to the signs is abundant with hospitality, and ham… and carpets… lots of them. And you can also buy chestnut jam (which we did).

From Alpujarras

Then came the interesting part: Trevélez was at the corner of a long and deep valley, at the meeting point of two mountains. We continued along the road on the other side and surprisingly soon enough we reached a whole new fauna, where rocks were frequent, trees got rare and smaller, and we could see low hills rolling in the distance.

The GPS suggested we will run out of concrete soon, but I didn’t believe it. Soon enough though, at a highway overpass the road ceased to exist and we had to dodge construction vehicles along the not yet existent highway. At some points we were not sure if the road under the wheels was still concrete or dirt. According to the GPS we were right on track, and apparently service roads are included in the map of Europe. We drove long miles on agricultural service roads used by trucks, snaking between plantations nestled between the low hills at the southeast rim of the Sierra Nevada.

It was a charming road in a sense, we couldn’t stop grinning, especially when the occasionalcar passed us, possibly wondering how a small car with a Hungarian license plate got there. We were right where ~~we wanted to be~~ the GPS told us to be. The orchards and hothouses looked peaceful enough against the red soil, and eventually we got to a proper road…

…which was closed down for that particular Sunday afternoon. We had to take a 50 kilometer detour, which was actually annoying, because I was planning to make up for the time lost with taking picture of every curve on the road by doing a little sporty driving. Not a chance.

Not only that but around El Ejido we apparently entered the planet of hothouses. All along the flat plains, to the sea, it was an ocean of hothouses covering every inch of earth. It was an out of this world sight, freaking us out a little bit, although we jokingly agreed that this must be the supply of all the fruit juices in all the supermarkets in all of Europe.

Eventually we did make it to our destination, a small town called Tabernas, some 15 kms north of Almería, which is proper Sergio Leone Country. He shot all his famous spaghetti westerns in this area, and some of the movie sets are still there, and they actually use it occasionally.

For a filmgeek like me this is actually Holy Ground. One of the first things on my wishlist since moving to Spain was to visit this place. And here we were…

You can walk right into the villages that Clint Eastwood prowled decades ago, and you even get a little stunt show. Because we lost a lot of time and it was getting late, we didn’t have a chance to explore the rest of the countryside and find the locations they used for Indiana Jones and the Last Crusade, for example.

From Tabernas

DAY 3: Lost…
27. OCTOBER 2008

From Almeria-Malaga

We slept in Almería, and we were debating if we should discover the Alcázar in the city or hunt for the movie locations, or just simply move along. Not realizing it was a Monday, we went up to the fortress, found it closed and in the meantime, managed to leave my backpack on a bench. Two local boys on a motorcycle found it, the only problem was they just drove away with it. An old man saw the whole thing. We didn’t. My backpack had my laptop in it, including some 600 pictures, most of them from Alhambra. It was a painful loss, as Alhambra is really gorgeous and those captured moments I cannot get back. Of course I wasn’t happy about losing the whole laptop, but it was already old and didn’t worth much in hard cash, and the only irreplacable things were the pictures. The backpack on the other hand was a sturdy, trustworthy thing, I bought it especially for the laptop, and in this sense it represented more value.

We of course reported the whole thing to the police in our terrible caveman Spanish, the first time we really had to use Spanish in an important situation. It must have been pathetic and I’m afraid our Spanish didn’t improve since then, but we managed to explain everything and file a report. We had to buy a new battery charger for the camera and a memory card ~~(PS2)~~, too in hope of recovering some pictures from the first one.

We continued off in a foul mood towards Malaga, and found a hostel to sleep in for the night before deciding where to go next.

(to be continued)

AL-ANDALUS: EPILÓGUS

2008-10-31T11:41:00.000+01:00

Hat nap, öt éjszaka, tíz város, durván 1850 kilométer, 1300 euró (mínusz egy hátizsák, egy laptop, 600 fénykép): ez volt andalúziai körutazásunk mérlege számokban.

Ahhoz képest, hogy háromnapos, két éjszakás, 1220 km-es hosszú hétvégének szántuk, végül is csak kétszer több időt és mindössze másfélszer nagyobb távolságot “tévedtünk”, de ami az élményeket illeti, ennél sokkal többet nyertünk a dolgon.

Amikor elhatároztuk, hogy elmegyünk erre az útra, már tudtuk ugyan, hogy milyen pénzből fogjuk végigcsinálni, de természetesen az utolsó pillanatban esett be a számlánkra. Ez jó kifogás arra, hogy miért nem terveztük meg alaposabban az utat, miért nem végeztünk kutatómunkát, írtunk ki helyszíneket és némi információt, hogy pontosan hol és mit kellene megnéznünk, de valójában lusták voltunk hozzá. Számítottunk arra is, hogy lesz a szállásokon internet, és legfeljebb a laptoppal puskázunk, de mint tudjuk, ez nem jött issze.

Igazából azonban mindegy is: lehet, hogy kicsit felszínes volt az a sok városnézés (kivéve Gibraltárt, ahol kiváló kísérőnk akadt), vagy elhagytuk a kis térképeket, az idő felében nem tudtuk egészen pontosan, hogy mit látunk és mi volt benne az érdekes, és lehet, hogy csak egy-egy utcányira haladtunk el boldog tudatlanságban még érdekesebb és látványosabb helyek mellett, de mint az köztudott, az utazás fontosabb.

Ha válaszolnom kellene arra a kérdésre, melyik hely tetszett a legjobban, azt mondanám, mindig a legutolsó, ahol éppen jártunk. Nem lehet igazságot tenni, hiszen valóban minden hely, ahol jártunk annyira új és különböző volt, hogy sosem ismételte magát, még Sevilla sem – bár kicsit csalódás volt a város, ezt inkább magunknak köszönhetjük.

Alhambra semmihez sem fogható, a puszta léptéke és az építészeti gazdagsága emeli külön kategóriába. Bepillantást enged a mórok fénykorába és élhetőbb hely benyomását kelti, mint sok más, északabbra és keletebbre található történelmi hely.

A fehér falvak puszta létezése teszi őket egyedivé, kisebbek és egy másik oldalát mutatják meg Andalúzia történelmének, a hegyoldalak pedig kiemelik az egyszerű fehér falak bonyolult rengetegét. Máshogy csodálkoztunk rájuk, mint Alhambrára, de nem tudnánk rangsorolni őket.

Tabernas természetesen egészen más okból volt érdekes, egy modern mitológia születési helye, XX. századi hőskorszak. Egyértelmű, miért nem fogjuk a többiekhez hasonlítani.

Almeríán, Malagán csak átszaladtunk, talán jobb is így, hiszen előtte három különleges helyen jártunk már. Marbella pedig nem a történelme, inkább kisvárosi hangulata és gazdagsága miatt volt érdekes.

Gibraltár egészen más okból játszik külön ligában, részint mint brit gyarmat, egzotikus világháborús múltja és ókori mitológiai szerepe, no meg a majmok miatt. Remek vezetőnk csak tovább emelte a hely fényét, gyaníthatóan itt ért volna minket a legnagyobb csalódás, amiért tájékozatlanul vágtunk bele az utazásba. A gyerekeknek szinte vidámparki élményt nyújtott, nekem pedig a tágas panorámák miatt volt kedves a hely.

Ronda volt talán a legnagyobb meglepetés, és nem mehetünk el szó nélkül a számunkra ironikus neve mellett sem: valóban lélegzetelállítóan gyönyörű hely nagyon különleges földrajzi adottságokkal, mégsem halványíthatja el Alhambrát, bármilyen “rég” is voltunk ott.

Sevilla egyetlen gyengéje az volt, hogy mi nem voltunk már a legjobb formánkban, mire odaértünk, “hibája” pedig csak annyi, hogy nagyvárosias a korábbi meghitt helyekhez, különösen Rondához képest.

Cordoba már hab volt a tortán, a nagymecset tette fel az i-re a pontot, tökéletesebb lezárást elképzelni sem tudtam volna a körutazásunkhoz.

Magamnak is meglepő módon nem aggódtam a részletek hiánya, és a tervezésben hagyott egyéb elefántnyi hézagok miatt, a szokásos aggályoskodásom megkötözve, felpeckelt szájjal hevert agyam valamelyik hátsó zugában és még akkor is esélytelen volt kiszabadulnia, amikor Almeriában ellopták a táskánkat. Ugyan a szájpecek kiesett, és egy rövid ideig tehetetlenül ordibált sötét cellájában, de hamar berekedt és Marbellában végképp feladta az ellenállást.

Ehhez persze az is kellett, hogy tudtuk, van elég pénz a számlánkon és az, hogy gondosan vezettük a kiadásainkat, és többnyire megálltuk a költekezést is (kivéve Gibraltárt, ahol a 100 eurós idegenvezetés egyáltalán nem volt tervbe véve, de ekkor már az aggályaim is kiváncsian próbáltak kikukucskálni tömlöcükből, hogy lássák a majmokat).

Nem tudjuk, mikor lesz legközelebb ilyen alkalom, amikor idő, pénz és energia is rendelkezésünkre áll, de az állandó szívások és problémák közepette ez az egy hét az elégedettség békés szigete volt, ahová jó lenne egyszer-egyszer visszatérni.

Köszönjük a megtisztelő figyelmet,

Réka,
Szabolcs,
Cseperke
és Norbert

6. NAP: CÓRDOBA

2008-10-30T11:34:00.002+01:00

Kellemes kis hostelt találtunk a belváros peremén, a házak – és eddigi tapasztalataink – alapján az óváros közelében. Kicsit körülményes parkolás és becsekkolás után eltettük magunkat másnapra.

A terv szerint a délelőttöt akartuk a városra szánni, és kora délután, de még mindenképpen sötétedés előtt neki akartunk vágni a hazáig vezető, mintegy 401 km-es útnak. A fáradtság miatt itt már egy kicsit többet szerencsétlenkedtünk a parkolóhely keresésével és még szegényesebb információval vágtunk neki a városnak: ha felkészületlenül vágsz neki egy ilyen túrának, a túristainformáció a barátod, csak persze valahogy meg kell találni a túristainformációt is. A hostel recepciójáról nyúltunk egy minimalista segédletet, amit annak rendje szerint rövid időn belül el is hagytam, de akkor már nem számított igazán.

Az időjárás határozottan szelesebb és felhősebb volt, mint eddig: úgy tűnt, epikus hajszánk a csapadékkal a végéhez közeledik, és a végzet ezúttal menthetetlenül utolér minket. Valahogy mégsem bírtuk baljóslatúnak tekinteni a gyülekező fellegeket, amíg citrom/narancsfasoros utcában bandukoltunk középkori kapu- és faldarabokat és templomokat rejtő csendes udvarok mentén. Első napirendi pont természetesen egy kellően hangulatos, csendes reggelizőhely felkutatása volt. Ez nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam, és tovább is tartott.

Rövid autós kóválygás után valahol leparkoltunk és gyorsan megtaláltuk az Almodóvar-kaput (nem rokon), és egyből az óváros szívében találtuk magunkat.

A váltás meglehetősen éles volt: ugyan elég látványos és egyértelmű jelzés volt a városfal és a kapu, de valahogy mégis kicsit mellbevágó volt egyből cirka ezer évet visszaugrani az időben… leszámítva a szuvenírboltokat, persze.

A magam részéről rögtön még hangulatosabb helyet akartam keresni, hirtelen nagyon ~~sznob~~ válogatós lettem, a család pedig egyre éhesebb. Szerencsére az utcák látványosak, de túl korán volt és túl hűvös, hogy kiülős helyet találjunk. Megtaláltuk viszont a mecsetet (nehéz lett volna eltéveszteni), és mögötte egy kis utcában egy kellemes kis helyet a reggelihez.

Ugyan egyáltalán nem tűnt ígéretesnek, de már mindenki reggelit követelt, így aztán beadtam a derekamat, de végül is jó választásnak bizonyult: csendes volt és barátságos, amitől aztán nagyon hamar otthosan éreztük magunkat. Talán ismerős érzés, de ha az ember hosszabb útra megy, a vége felé már egyre nagyvonalúbb lesz, ami sejtésem szerint csak a türelmetlenségnek és a fáradtságnak egy formája, ami akkor fordul elő, ha az ember jól érzi magát. Így aztán melegszendvics, churros és tejeskávé került az asztalra:

Alaposan feltöltődve tértünk vissza a városba, ahol rögtön szokásos parámnak köszönhetően visszarobogtam az autóhoz, hogy találjak egy szabályosabb parkolóhelyet, mint ahol hagytam. elkocsikáztam egy parkolóházig pár háztömbbel arrébb, de ez a kis kitérő laza fél órámba került, amíg telt az idő, fújt a szél, gyülekeztek a felhők és várakozott a család. Gyorsan átrobogtam újfent – frissen szerzett térképem tanúsága szerint – a zsidónegyeden vissza a mecsetig. (A kiírások szerint katedrális, de nekem az mecset és kész.) Aztán kezdődhetett nézelődés.

Szabadjon e helyütt megjegyeznem, hogy ugyan nem vagyok elfogult egyik vallás iránt sem, sőt, laikusnak számítok annak ellenére, hogy mind keresztény, mind iszlám témájú fordítás megfordult a kezem alatt, és lapozgattam a Koránt és a Bibliát is, a kis eligazító pamflet, amit a belépő mellé a kezembe nyomtak a mecset bejáratánál, kicsit kivágta a biztosítékot még nálam is. Részletekbe nem mennék bele, de az a sértődött, enyhén gőgös, erősen félrehúzó katolikus propaganda nem méltó a hely szelleméhez.

Szerencsére bármikor pillantottam is bele, hogy orientálódjak az épületen belül, elég volt felemelnem a tekintetemet a papírról és mindent elfeledtetett velem a látvány. Beszéljenek is egy kicsit a képek:

…és ez még csak a kert…

(Senkit ne tévesszenek meg a tónusok, ez a két kép ugyanazt a teret ábrázolja, csak én kísérletezgettem a fényekkel és színekkel…)

Visszagondolva talán jobb is, hogy ennyi idő telt el Córdoba óta, így talán nem fogok annyira csapongani és áradozni.

A mecset egy szóval leírva: epikus. A fotókkal a lehetetlenre vállalkoztam: visszaadni a hely léptékét, ha már az atmoszféráját nem is lehet. Minden eddiginél eltérőbb élmény volt már csak belépni is, és a bent töltött idő állandó rácsodálkozással telt el, részben annak ismételgetésével, hogy “…ezek az oszlopok…”.

Hatalmas térről beszélünk, és ezen a felhős, október végi szeles napon is világos, tágas térről. Sehol az a fojtogató, félhomályos borongás, amihez az európai ember hozzászokott, ha templomba lép. Hiába a szenvedő szentek képei, a nyomasztási kísérlet csírájában hal el. A tisztesség kedvéért illik megjegyezni, hogy ez volt az első alkalom, hogy mecsetben jártam, és mivel a hely jórészt megőrizte eredeti jellegét, kicsit igazságtalan a gótikus és román templomok és katedrálisok felemlegetése, de akkor is tény, hogy felemelőbb érzés volt Istennek ebbe a házába besétálni, mint sok-sok másikba.

Igen, vizuálisan valóban nem voltunk felkészülve erre az invázióra, és az iszlám (mudehár) építészet a teljes újdonság erejével hat a borongós európaira, de bármennyire is egyértelműek a látható különbségek, azért itt ennél többről van szó. A cordobai nagymecset nem bizonyíték Isten létezésére, de felettébb meggyőző bizonyíték a hit lényegére. El tudom képzelni, hogy ide belépve valaki elkezd hinni Istenben, és nem félni Istentől. (E helyütt jegyezzük meg, hogy a szerző olykor szeretne egy 1:1 arányú modellt a kölni Dómról a nem létező hátsó kertjébe.)

Természetesen megalomán hely (mint a kölni dóm) és roskadásig díszített (mint a kölni dóm), de valahogy nem csordul túl az ember tőle (akárcsak a kölni dómban). A végtelenségig fényképezhető a hely, és bár a bámészkodáson túl nem sok mindenre van lehetőség, mégis nehéz volt a távozás.

Odakint egyre határozottabban felhősödött és szelesedett az idő, ezért csak rövid ideig időztünk el a római hídon, a vízimalom kerekét ki is hagytuk, akárcsak a katolikus királyok erődjét. Valahol szerencsés is volt, hogy az időjárás barátságtalanabbra fordult, így könnyebb volt azt mondani, hogy egy kényelmes óvárosi sétával vetünk véget a kirándulásnak, és elindulunk hazafelé. Ha kellemesebb lett volna az idő, talán ott ragadtunk volna egész napra, így viszont volt esély, hogy emberi időben érjünk haza.

Córdobában azonban az egyszerű óvárosi andalgás sem élménymentes, a szűk, középkori utcák, az elképesztő udvarok és kertek, a töménytelen cserepes virág a falakon egy percre sem hagy unatkozni. Jégkrémet majszolgatva indultunk visszafele, és hogy hogy nem úgy adódott, hogy a gyermeki kíváncsiság tudni akarta, mi is a különbség a három nagy vallás között, ami egyszerre és látványosan volt jelen az óváros minden szegletében. Így aztán, amíg a jégkrém elfogyott, végtelenül leegyszerűsítve elbeszéltem, hogyan is alakultak a keresztény-zsidó-iszlám világ viharos évszázadai.

Az utolsó vásárfiákkal felpakolva visszatértünk az autóhoz és menthetetlenül, és ezúttal tényleg nekivágtunk a hazaútnak.

(befejezés következik)

5. NAP: SEVILLA

2008-10-29T16:00:00.001+01:00

Ronda legalább egy teljes napot megért volna, de már kezdtük érezni az eltelt időt és egy újabb extra éjszaka nem fért volna bele sem a büdzsénkbe, sem az időnkbe, így aztán kissé vonakodva továbbindultunk. Hamar kiértünk a hegyek közül, lágyan hullámzó dombok és szántóföldek közé, egyre síkabb és sárgás tónusokban gazdagodó vidékre. Egy idő után aztán a nagyvárosok környéki "ismerős" terep következett, ipartelepek és növekvő forgalom, felüljárók és körgyűrűk, sűrűsödő útjelzők. A város határában már nagy benzinkútnál tankoltunk és kitakarítottuk az autót, aztán következtek a külvárosok, bérházak, sugárutak. Ez volt a legnagyobb város utunk során, és már annyira elszoktunk tőlük, hogy kicsit rá is nyomta a bélyegét az ottlétünkre.

Többet keringtünk parkolóhelyet keresve, kevesebb tájékozódási pont, több eltévesztett lehajtó, forgalomtól elzárt területek, építkezések (mármint a szokásos daruerdőn túl) és útfelújítások nehezítették a navigációt. Megunva a kóválygást végül egy park mellett találtunk helyet a Plaza de Espana szomszédságában, tripla platánsor tövében. A tér félkör alakú épületegyüttese halványan ismerős volt, és amikor elértük a kerámiaoszlopú hidat a mesterséges (és száraz) folyómeder fölött, már rá is jöttem, egy magamfajta geek-nek honnan lehet ismerős: kb. 1 perc erejéig Naboo szerepében tündökölt az Episode II-ben.

Amilyen látványos a tér és az épület, annyira zavarba ejtő is. Nem jöttünk rá, milyen célt szolgál éppen, azon kívül, hogy a téren éppen sátrak voltak fölállítva valamilyen esti koncerthez. Az épületbe bemenni nem lehetett, kívülről pedig sok bejárni való nem akadt. Ez is szokatlan volt az eddigiekhez képest. Az elképesztően gazdagon díszített kerámia-trónusok fele málladozott, az erkélyen masszív galambszar és madártoll-rengeteg fogadott, és graffitik mindenütt. Kicsit el voltunk veszve, céltalanul bolyongtunk az épületek között és nem igazán tudtunk sokáig ott időzni, bármilyen fotogén is az épületegyüttes.

Átvágtunk egy parkon, túristainformációt keresve, és végül úgy döntöttünk, a tutira megyünk: a katedrális messziről látszik, onnan már az Alcázar sincs messze. Átgyalogoltunk néhány forgalmas és kevésbé fotogén utcán a metróépítésig (az 1. vonalat fúrják szerte a városban) és a folyópartig a Torre De Oro közelében.

Az egész túl zajos és túl forgalmas volt az előző napok után, a látnivalók között túl sok... város... terült el, és már elég késő délutánra járt az idő. Itt azért már kiütközött a fáradtság, kicsit türelmetlenek voltunk. Sevilla ennek ellenére ígéretesnek tűnik, rengeteg bicikli, egyetemváros-hangulat, folyópart és sétálóutcák teszik kellemessé és élhetővé a várost. Előbb a palotába mentünk, és máris helyreállt egy kicsit az egyensúly.

Bőven volt bepótolnivalónk az elveszett alhambrai képek után. Furcsa is volt, elvégre a sevillai kastély nem egy alhambra-pótlék, mégis kicsit úgy álltam hozzá, már ami a fotózást illeti. Építészetileg sok a rokonság a két palotakomplexum között, kicsiben minden ugyanúgy megtalálható benne, legfeljebb egy kicsit másképp. Jól is esett a viszonylagos csend és nyugalom, a kert pedig igazi gyöngyszem volt... mint mindig.

A hely azzal hálálta meg a késői, és kissé kapkodó városnézésünket, hogy lapos, meleg tónusú, késő délutáni fényekkel és árnyékokkal árasztotta el a kerteket, ami, mondanom sem kell, hálás körülmény a fotózáshoz, és még az sem zökkentett ki hogy ötkor, mikor a hely bezárt, a biztonsági őrök síppal-dobbal, nádi hegedűvel terelgették ki az embereket.

Odakint egy Starbucksban töltődtünk fel, majd a lelki egyensúlyunk helyrebillentése érdekében két zacskó sült gesztenyét vételeztünk és azt majszolgatva tértünk vissza az autóhoz.

Sötétedett, mégis úgy döntöttünk, továbbmegyünk Córdobába, inkább ott keresünk szállást, hogy reggel frissen nézhessünk várost, és délután elinduljunk hazafelé.

5. NAP: SZÉP

2008-10-29T11:00:00.008+01:00

KEDD ESTE

Egyhangúlag vontuk le a következtetést, hogy ez a nap megérte a pénzt és az időt, még ha csak 5 órát is töltöttünk összesen Gibraltárban. A gyerekek nagyon élvezték az egészet, még akkor is, ha kísérőnk tanácsára nem simogathatták meg a majmokat. Számukra ez volt az út csúcspontja, hiszen a városnézés nekik nem olyan érdekes és izgalmas. Már a vadnyugati díszleteket is értékelték, mert eltért a szokásos bámészkodástól, de Gibraltárban aztán volt minden.

Az eredeti tervek szerint már hazafelé kellett volna tartanunk Sevillából, miután láttuk Granadát és Cordobát is, a többszörösen módosított útiterv szerint azonban csak most került a célkeresztünkbe, de...

...Ha már úgyis itt vagyunk és valóban Sevilla esik legközelebb, a térkép böngészése után úgy ítéltük meg, hogy igazán nem nagy kitérő, ha útbaejtünk egy másik várost odafelé menet, ahol akár meg is alhatunk, mivel úgyis későn érkeznénk meg a célunkhoz. Teljesen kézenfekvő választásnak tűnt, ráadásul Cseperke és én is külön-külön hallottunk már erről a helyről, ezért minden különösebb őrlődés nélkül újfent letértünk az autópályáról, hogy bevegyük magunkat a hegyek közé.

Hamar ránksötétedett, és bár a GPS változatlanul holtbiztosan mutatta az útvonalat, mikor rátértünk a városba vezető útra, azért gyanúsan emlékeztetett a fehér falvaktól Tabernasig vezető szervízútra. Nem volt annyira rossz állapotban ugyan, de felfestéssel itt sem nagyon bajlódtak és nem is sokan használták.

A felhők ráereszkedtek a hegyekre, a városok felverődő fénye világította csak meg foltokban, de köd és eső egyelőre nem érkezett vele. Csak sejthettük, hogy megint lemaradunk a látványról, ahogy az út ide-oda kanyargott, folyamatosan fölfelé tartva. Hiába jártunk már néhány technikás szakaszon az elmúlt évek során Horvátországban, a Pilisben vagy éppen a Madridot Segoviával összekötő hágón keresztül, még mindig nem tudok ráunni a szűk kanyarokra és a kaptatókra. A kocsink bebizonyította, hogy egy városi miniben is érezheti magát sportosnak az ember, még akkor is, ha tele van pakolva, és nem dübörögnek benne a lóerők. A kormány tökéletesen reagál, a futómű nem panaszkodik, a váltó pedig a kategóriájában a legtökéletesebb szerkezet. A motor is inkáb mordul mint erőlködik, növelve a sportosság illúzióját, de hát végtére is ugyanezek a fickók gyártják a Civicet is. Egy pillanatig sem küzdelem lendületből belemenni egy felfelé kanyarodó ívbe, hagyni, hogy az emelkedő megfogja a sebességet és a megfelelő ponton visszakapcsolni kettesbe és kivágódni a túloldalon. Igaz, ritkán kell négyest kapcsolnom, különben nem húz, de órákig el tudnám viselni az ilyen terepet. Kicsit sajnálom, hogy nem vághatom le a kanyarokat, de így is kapaszkodni kell, és jó adagolásban villogtatni az országúti fényeket, mikor elnyeli a sötétség előttünk az utat...

Áthaladunk néhány falun, de nem sokat látunk belőlük: hangulatos, ódon kőházak félig sötétben, és persze fehér falakkal. Aztán megérkezünk Rondába.

Ígéretes szűk utcákon keringtünk az autóval, egy még ígéretesebbnek tűnő hídon is áthajtva. Ekkor már szemerkélt az eső, és mikor megtaláltuk a szállodát, már kellemesen csípős is volt a levegő, még a leheletünk is meglátszott. A negyedik éjszakára már kicsit ellustultunk és hostel helyett normális szállodát választottunk beépített reggelivel, miután kiszámítottuk, hogy a hostel + reggeli valahol = szálloda reggelivel, már ami a költségeket illeti.

SZERDA

Reggelre felszáradt, de a csípős hideg megmaradt. Kifejezetten jól esett ilyen hűvösben sétálgatni, felhőtlen ég alatt. Kötelességből kívülről megtekintettük Spanyolhon állítólagos legöregebb bikaviadal-arénáját, vagy legalábbis azt, ahol a lónélküli matadoriskolát feltalálták.

A szállodából szerzett térképből nem igazán derült ki, mi fog ránk várni, amikor elérjük a házak szélét, egyelőre csak távoli hegyek villantak elő az óváros mögül. Aztán rájöttünk...

A városka egy sziklatetőn helyezkedik el, és egy folyó szeli ketté, ami meredek falak között kanyarog lent a mélyben. Így aztán az óváros szinte érintetlen, sehol sem rondítottak bele, bár nyilván a főtér alatt itt is többszintes parkoló volt.

Először csak a panorámával szembesültünk, és azzal, hogy a városnak a sziklaperem szab gátat, tehát kilátásra nem lehetett panasz. A folyó kanyonja már kicsit váratlanabbul ért, fölötte a kb. 80 méter magas kőhíddal és a túloldalon folytatódó fehér házrengeteggel. A sziklafalak vadregényességet kölcsönöznek a helynek, az ember nem számít ennyire egzotikus összeállításra a világnak ezen a pontján... a távol-keleten talán, vagy magasan a hegyek közt, esetleg a Meteórákon, de itt most minden zöld a város körül, ami meg inkább Közép-Európát idézi.

A sziklatető persze nem sík, az utcák meg nem egyenesek, és minden nagyon takaros. A hűvös idő lassan enyhült, de nem bántuk, a levegő kristálytiszta volt, és harapni való. Egyetlen múzeum-házba tértünk csak be, aminek a kertje tűnt igazán érdekesnek. Igényesen visszafogott, valóban ódon hangulatú, takaros hely volt ez is, akárcsak a város többi része. Ugyan nem néztünk utána, egészen pontosan ki is volt a ház eredeti lakója, de volt ízlése, és hihetetlenül békés, csendes helyet teremtett meg magának.

A terek és házak, keskeny utcák, kanyargós, macskaköves lejtők elragadtak minket és levezettek a régi mór hídhoz, ami alacsonyabban, egy keskenyebb szakaszon szeli át a kanyont, mögötte kis teraszos kerten ballagva jutottunk följebb, végig a kanyon pereme mentén, hogy a másik oldalról is megcsodáljuk a magasabbik hidat.

Innen újból bevetettük magunkat a házak közé, és jobban belegondolva csak azért nem ragadtunk ott egész napra, mert a fent említett lak meglátogatásával kifutottunk a készpénzből. Gyanítom, hogy ha lett volna a zsebünkben pénz, megnéztük volna a zsinagógát, a bányát és a mórok házát is, és akkor megint egy nappal megtoldottuk volna az utazásunkat. Így viszont tudtuk tartani magunkat az előző nap, Ronda adottságainak ismerete nélkül megbeszélt tervhez, hogy délutánra érjünk át Sevillába.

Lassan visszaoldalogtunk a főtérre és vonakodva bár, de továbbindultunk a síkság, és Sevilla felé, megállapítva, hogy Malaga óta rengeteget javított a közérzetünkön, hogy olyan helyeken jártunk, ami bátran vetekszik az Alhambra látnivalóival.*

*(ezekre még később visszatérünk)

4. NAP: HÉRAKLÉSZ OSZLOPAI

2008-10-28T12:00:00.026+01:00

KEDD

Éjszaka már esett, másnap reggel is nedvesek voltak még az utak, a partközeli hegyek felhőkben úsztak. Volt egy sejtésünk, hogy előbb-utóbb elveszítjük a bújócskát az időjárással, és kivételesen akkor fog beborulni és esni, amikor nem úton vagyunk. Ez volt az első esős nap az út során, ráadásul az elvesztegetett hétfő után joggal éreztük úgy, hogy kifogytunk a szerencséből.

Már elég határozottan tudtuk, merre akarunk tovább menni, de az időjárás kicsit elbizonytalanított. Visszacsomagoltuk magunkat az autóba, és úgy döntöttünk, egy normális, meleg reggeli után okosabbak leszünk.

Ha Malaga a spanyol tengerpart Siófokja, a tőle 40km-re nyugatra fekvő Marbella Balatonfüred, a régi szép időkből, amikor még igazán puccos helynek számított. Gazdag, de kicsi város, hatalmas brit iskolával és gondozott utcákkal, tengerparttal. Elit hely, a tengerre kivezető sétányon Dali-szobrok sorakoznak.

Marbella

Az eső éppen elállt, mire a városba értünk, és ha még a nap is kisütött volna, egyenesen Janusz Kaminski mennyországában találtuk volna magunkat. Van valami különösen fotogén a nedvesen csillogó talajon, ha szépen visszatükröződnek benne a tárgyak és felveri a napfényt. Természetesen itt is keringtünk egy sort, mire megállapodtunk egy kellően hangulatos étteremnél - ez is visszatérő motívuma lett az utunknak - és megreggeliztünk az esővédett teraszon, miközben a szomszéd asztalhoz letelepedett öregúr újságot lapozgatva beszélgetett a cipőtisztító öregúrral és minden bizonnyal kitárgyalták a város ügyes-bajos dolgait.

Sétáltunk egyet a parton, vettünk egy nagy levegőt és végül megfogadtuk, amit kimondtunk magunknak korábban: Nem hagyjuk, hogy a táskalopás elrontsa az utazásunkat. Már rég letettünk a gazdaságos és takarékos útvonalról. Ez volt az a fordulópont, ezzel a várossal kezdve, ahol megállapodtunk, hogy addig megyünk, amíg kedvünk és erőnk (és pénzünk) van hozzá.

Így történt, hogy visszaültünk az autóba és azt mondtuk, addig megyünk tovább nyugatra, amig ki nem fogy alólunk a kontinens. Ez kizárásos alapon Gibraltárnál következett be.

(megszakítjuk műsorunkat)
Ezen a ponton szabadjon tennem egy gyors kitérőt a spanyol közlekedési szokások felé. Azt már rég megállapítottuk, hogy ha hazamegyünk, 2 lépésben rút halált fogok halni. Elsőként amint autóval megállok az első lámpa nélküli zebránál, hogy átengedjek egy gyalogost, ahogy itt megszoktam, valaki izomból belémjön hátulról, rátol a gyalogosra, aki meghal, a kocsim totálkáros lesz, én pedig gyalogos leszek, akit 80-nal kivasalnak, amikor megpróbálok átmenni az első lámpa nélküli zebrán, ahogy itt megszoktam.

Ami már kevésbé nyilvánvaló az az, hogy az autónk lassan beleolvad a helyi összképbe és úgy néz ki, mint egy rojtosra olvasott könyv. Minden sarka megkopott egy kicsit, és beszédes helyeken húzódnak csámpás karcolások a fényezésen. Rendben, tegyük föl, hogy az egyik ajtón végigkacsázó két, kb. egyforma hosszú karcolás egy női táska eredménye, amely 2 különböző időpontban keletkezett (vagyis kb. ugyanott, ugyanazon illető által), de vajon a csapott orron keresztbe hogyan keletkezett hasonló ökörhugyozás?

Az i-re a pontot Marbella tette fel, az egyetlen ami még hiányzott az autóról az a "lenyúzott lazúr" effektus, mikor teszemazt egy BMW a 90-fokos parkolóhelyről kiállás közben nagyvonalúan úgy gondolja, hogy az M3-as orra elfééér még az én bal hátsó ajtóm mellett. Hát nem.

Akut parkolásfóbiám tehát igazolást nyert, mert már amikor kiszálltunk az autóból, félhangosan megjegyeztem, hogy talán arrébb kellene tennem egy kicsit az autót, hogy könnyebben kiférjen a szomszéd, de aztán lebeszéltek róla, végtére is volt elég hely. Mire visszaértünk, a szomszéd autó sehol nem volt, csak a névjegye a bal hátsó ajtón.

Következtetés: bármilyen őrült is a forgalom Madridban és a fénykürt helyett a hagyományos dudát használják orrba-szájba figyelemfelkeltésre, közlekedni még lehet, ha az ember leküzdi heveny halálfélelmét a körforgalmaknál és megtanul zenből belehajtani. Parkolni, nos az már sokkal veszélyesebb.
(folytatjuk műsorunkat)

Látványos, alacsonyan lógó felhők alatt vezetett az utunk, balra a tenger, jobbra a hegyek lába, kanyargós tengerparti út, továbbra sem az autópályán. Úgy tűnt, taktikusan a felhőtakaró széle felé tartunk, vagy ellenkező irányba haladunk, így volt rá remény, hogy nem mossa el az eső a délutánunkat.

Aztán megláttuk a sziklát.

Felötlött bennem, hogy igazából soha nem láttam képet Gibraltárról. Se közelit, se távolit, legfeljebb Google Earth-ön vetettem rá egy pillantást. És az ember mégis tudja, hogy ez az a szikla. Látványosan elüt a környezetétől, ráadásul kiemeli, hogy egy öböl csúcsán fekszik, tehát látszólag kifogy mögüle a szárazföld. Nem egy monumentális képződmény, mégis áhítatot kelt. Egy taktikusan elhelyezett pihenő parkolóban alkalmam is nyílt elkészíteni egy "világfotót":

2 kontinens, 3 ország, 5 náció

Igaz, hogy nem könnyfakasztóan látványos, de nem ez volt a cél.

Az utolsó spanyol város La Línea de la Concepción (nevének eredete prózai: Itt állt föl a spanyol hadsereg, hogy visszafoglalja a britektől a sziklát - sikertelenül), ahol rövid tájékozódás után le is tettük az autót, miután kiderült, hogy a túristainformációs iroda, ahova betértünk kérdezősködni, kb. 500 méterre van a határtól. Még mindig barátságtalanul felhős volt az ég, esni már nem esett, de folyamatos, erős szél fújt. Rövid uzsonnázás után nem kis izgatottsággal (már ami engem illet) brit felségterületre léptünk. Hogy érzékeljük, máris más közegben vagyunk, tisztáznom kell egy apró kifejezést: magyarban ugyan csak a "határ" szót használjuk, de angolban a border mellett létezik egy másik szó is, a frontier. Ugye, hogy máris másról beszélünk? A frontier több egyszerű határvonalnál: van benne egy kis veszélyesség, a vad, ismeretlen, ellenséges vidéket, markáns különbségek közt húzódó választóvonalat sugall. Bármerre járjon az ember Gibraltárban, a táblákon és az emberek ajkán "the frontier" az átkelőhely.

A túloldalon prospektusokat és térképeket vadásztunk, lévén hogy a laptop távoztával nem volt alkalmam legalább alapvető információkat beszerezni a látnivalókról (induláskor pedig még nem gondoltuk, hogy ide is el fogunk jutni). Végre tiszta angolsággal szólalt meg valaki az utunk során és elmagyarázta, hogy az erős szélre való tekintettel a kötélpálya nem üzemel, így ha fel akarunk jutni a sziklára, a legegyszerűbb megoldás átsétálni a szomszédos pulthoz, ahol taxis túrát hírdettek.

Ez fogcsikorgató 100 eurós kiadást jelentett, de Marbella után már túl voltunk azon a ponton, hogy ilyesmiken rágódjunk: most vagyunk itt Gibraltárban, nem máskor. Ha vissza akarnánk jönni tavasszal csak ezért, az 660 km autókázást jelent és nem ússzuk meg olcsóbban. Ha egyáltalán még egyszer erre akarnánk járni, hiszen ezt a vidéket most fedezzük föl, legközelebb már északra kellene indulni. Igen, 25-27ezer forint bődületesen sok pénz, pláne a váratlan 90 eurós hardverpótló kiadás után, de amíg akár egy nappal korábban örlődtünk volna a dolog fölött, itt és most vállat vontunk és pillanatnyi mérlegelés után (megéri? meg!) fizettünk.

A sziklatúrára vivő taxi fehér mikrobuszt jelent, ami bemehet a tájvédelmi körzetre, természetesen és így megspórol kb. 3 órányi fölfelé gyaloglást. Ráadásul az egyetlen, éppen bent álló sofőr maga Sean Connery volt. Igaz, hogy Harryként mutatkozott be, és egyáltalán nem volt skót akcentusa, valamint kicsit elhízott és egész úton nagyon meggyőzően adta a gyarmati patriótát, de mi tudtuk, hogy ő az.

Én abban akarok hinni, hogy óriási szerencsével kifogtuk a legműveltebb, történelmileg és kulturálisan tájékozott, választékos beszédű sofőrt, aki még csak nem is unottan, hanem a legkellemesebb idegenvezetői hanglejtéssel csakis hasznos és érdekes információkat volt hajlandó közölni, egy ponton pedig leálltunk és kitárgyaltuk a Mennyei királyságot, aktuálpolitikai felhangokkal egyetemben.

Kezdte rögtön a repülőtérrel, ami gyakorlatilag az egyetlen bejárat a városba, értjük ez alatt, hogy az egyszeri autóvezető illedelmesen megáll a sorompós pirosnál, amíg egy Boeing 767-es lomhán leteszi a seggét a betonra és begurul a terminálhoz.

Mire elkezdtük a felkígyózást a sziklához, az idő már rohamosan megjavult, már amennyiben jónak számít az, hogy az egyenletesen erős szél szétszórta a felhőket, de cserébe víszintes felületen is úgy járkált az ember, mintha emelkedőt mászna meg.

Megkockáztatván, hogy átmenjek wikipédiába, először az óvilág és újvilág emlékművét néztük meg, ami egy frappáns, kétoldalú konstelláció, egyik felén Gibraltár mitológiai és ókori jelentőségét, másik oldalán közép- és újkori szerepét taglalja.

Az első nem másra utal, mint a világ peremére, ahogy azt a görögök elképzelték, Héraklész egyik oszlopának tartva a sziklát, járulékos extraként a Hádész bejáratával. A másik fele nyilván a hajózással és kereskedelemmel kapcsolatos stratégiai fontosságú szerepét taglalta.

Mi is először Hádésszal kezdtünk, vagyis azzal a kompakt kis cseppkőbarlanggal, ami a szikla belsejében lapult. Nem csoda, hogy a görögök a túlvilágra asszociáltak a helyről.

Amíg mi bent bóklásztunk, "Harry" kint várakozott, mint ahogy azt tette majd később is azokon a helyeken, ahol megálltunk fotózgatni. Itt egyébként tucatszám sorakoztak a fehér mikrobuszok, rutinos sofőrök akik kis dízelmotoros kockáikkal hajmeresztő helyeken férnek el és beveszik a hajtűkanyarokat.

Mielőtt kiszálltunk volna a barlangászáshoz, kísérőnk derűsen somolyogva figyelmeztetett a majmokra, és elmondta mit ne tegyünk. Például ne nyúljunk a mobilunk felé a táskában, ha megcsörren, mert a majmóca feltételezi, hogy az ő kajáját vesszük elő, és elragadja tőlünk... és hogy ne vegyünk elő úgy általában kaját...

...hogy miért árulnak a szuvenírboltban jégkrémet ezen a helyen, az rejtély...

Több kolónia is él a sziklán, nagy családok, mind védett és természetesen gondosan nyomon vannak követve, étrendjüket kiegészítik a szikla környékéről hiányzó dolgokkal, és az idő nagy részében gügyögő-mügyögő csupasz majmok ugrándoznak körülöttük csillogó dobozokkal és a kaja ígéretével. A majmok többnyre sztoikus ábrázattal tűrik, hogy mindenki rájuk figyel. Feltételezésem szerint a macskákkal ellentétben nem csak megjátsszák a lenéző megvetést, miközben belül ujjonganak, hanem konkrétan letojják az embert.

Anyway, meglátogattuk még azt az alagútrendszert, amit az idők során robbantottak a sziklába. A modern kori törmelék nagy része töltésként szolgált, többek között a kifutópályát építették meg belőle. A világháború elején kezdték igazán gyorsan bővíteni, és tehették meg, mivel Spanyolország semleges maradt, így a szárazföld felől nem kellett félniük a támadástól. A britek az egész háború alatt használták a helyet, miközben az öböl túlpartján fekvő Algeciras partmenti szállodájából ártatlan német turisták kémlelték szoros váltásokban a szikla körüli forgalmat. Igazi kémregényes miliő, a fejemben fekete-fehér képkockák peregtek és andalító filmzene szólt, olykor Bogart képe villant be...

A túlparton Marokkó mindössze 20 kilométerre van, az erődnek pedig 3 olyan ágyúja is volt, amely 24 km-es lőtávolsággal rendelkezett, így aztán német hajó nem közlekedett a Földközi-tengeren a világháború során.

És még sorolhatnám.

Remek időnk volt, a kitartó erős szél egyáltalán nem zavart minket, ellenben kristálytisztává tette a levegőt, a pára nyomtalanul eltűnt, és bár kevésbé látszik a képeken, de hálás ilyen időben fotózni, mert kiemel témákat, új helyzeteket teremt és igenis lehet előnyös portrékat készíteni, még akkor is ha szél cibálja az ember haját... már akiét.

"Harry" a főutca elején tett le minket útmutatásokkal, mi pedig derűsen andalogva megmerítkeztünk a brit, a mór és a mediterrán különös egyvelegében. Körülöttünk mindenki angolul beszélt, amire folyton rácsodálkoztunk, a boltok kirakatában az árakat fontban adták meg, de az autók a jobb oldalon közlekedtek, néhány épületet még a mórok hagytak itt, az utcák pedig úgy voltak keskenyek, hogy árnyékot biztosítsanak a déli napsütésben is. És igen, volt piros telefonfülke is.

Már az Alhambra is valami egészen új, gazdag világot csillantott meg előttünk rögtön az első napon, ezért nem lenne teljesen igazságos azt állítani, hogy Gibraltár volt a legkülönlegesebb hely, ahol addig a napig jártunk, de nagyon közel járt hozzá. Azt hiszem, a másság teszi, az, hogy már Granada is annyira más volt, mint amit addig láttunk, Gibraltár pedig, nos, másképp volt más. (Igen, ez 4 db. "más" 1 mondatban. Bugger off!)

Egy újabb, csordultig telt nappal a hátunk mögött indultuk tovább az alkonyatban, mit sem sejtve, hogy aztán másnap megint átértelmezzük a különlegesség fogalmát.

3. NAP: TÁVOL ALMERIÁTÓL

2008-10-27T18:23:00.003+01:00

(folytatás)

Érthető módon a történtek után nem nagyon akartunk Almeríában maradni. Vesztettünk fél napot és ha még elkezdünk kóvályogni a környéken a forgatási helyszínek után kutatva, akkor helyben topogunk, ráadásul valószínűleg több időt töltenénk autóval bolyongva. Ráadásul még egyszer Almeríában kellett volna aludnunk, amihez nem nagyon volt kedvünk.

Abban maradtunk, hogy Malagáig így is úgy is el kell jutnunk, mert ott ágazik szét a tengerparti autópálya Granada (és Madrid) felé, illetve Sevilla irányába. Elég nyomott hangulatban telt az út, legalábbis számomra, és a vezetés sem okozott akkora örömöt, mint szokott. Az egész dél-spanyol tengerparti út magától is nagyon... idegen, a kopár domboldalakkal és a burjánzó falvakkal, a túlzott beépítésekkel. Az óvárosi részek, a maguk kis kanyargós utcáival és fehér házaival megunhatatlanok, de a rengeteg lakópark és építkezési daru lelombozó tud lenni.

Az időjárás igazodott a hangulatunkhoz, elfelhősödött az ég és vártuk, hogy bármikor elered az eső. Távol tartottuk magunkat az autópályától, leginkább azért, mert a mellékutakon vezetés nagyobb figyelmet igényel és változatosabb a táj, így volt, ami elterelte a figyelmemet. A rosszkedvem nem volt ragadós, de ezen az útszakaszon azért megéreztem, hogy kijön rajtam a feszültség, amit Almeriában kénytelen voltam kordában tartani, hogy minél hamarabb, minél higgadtabban túl legyünk a nehezén. Ez volt talán a legkimerítőbb szakasz, pedig sokkal technikásabb terepen tettünk meg nagyobb távolságokat és akkor még nem is tudtuk, mi áll előttünk.

A dombok között fel-le kígyózó, olykor a tengerpartig leereszkedő út is mintha igyekezett volna a kedvemben járni, és a nap is diszkréten megbújt a felhők között. Csupán a tenger fölött, a felhők résein a vízre vetülő fénytócsák ütötték át az ingerküszöbömet. Ehhez hasonlót egyszer láttam megfelelő perspektívából, egyik kölni utamról hazatérve Budapest fölött, ahol a gép ereszkedése közben csodálhattam meg a város különböző pontjaira lecsapó, esztétikus halálsugárnyalábokra emlékeztető jelenséget. Ahol a szürke takaróból a deszaturált, egytónusú tájat beborította a fény, olyan volt, mintha elemi erővel csapott volna le a fény, és robbanásszerűen szétterjedt, visszaverődve az épületekről, dombokról. Itt viszont a vízről tükröződött vissza, ami sokkal jobban szórta a fényt és minden kanyarulat mögül a horizontig húzódó sík kékségen jelentkezett, ami felerősítette a hatást. Nem olyan volt mintha ufók csaptak volna le az emberi civilizációra, hanem mintha a Nap tartott volna erődemonstrációt.

Malaga aznapra két meglepetés sztárfotót tartogatott, ráadásul mindkettő az új gép előnyeit segített kidomborítani. Az első pár kilométerre a várostól adódott, az alacsonyan lógó felhők közül kibukkanó, lenyugvó nap pózolt egy sztárfotó erejéig, mielőtt lehajtottunk volna az országútról a házak közé.

Mire elértük a belvárost, már teljesen bealkonyodott, így nem sokat láttunk az épületekből, csak a fő sugárúthoz volt szerencsénk, ami egy masszív Andrássy utat idézett, terebélyes lombú, ismeretlen fák alkotta díszsorfallal, hűvös estében nyüzsgő tömeggel és gesztenyesütők tűzhelyéből előgomolygó szürke, illatos füsttel.

Itt már nem ment olyan könnyen a szálláskeresés, bőségesen kóvályogtunk a belvárosban, mire a keleti külvárosi részen találtunk egy szimpatikus kis hostelt. Az efféle autós szálláskeresés egyben mini-városnézés is, ezért nem is bántuk nagyon, és így legalább belefuthattunk a halk göcögést kiváltó Hostel Solymar nevű szállásba. Ha kirakjuk a címerbe préselt szövegben elnyomott szóközöket, a megfejtés természetesen sol y mar (nap és tenger).

Előtte még felkanyarogtunk a helyi várhoz vezető úton, az egyik szálloda szemrevételezéséhez, ami nagyjából az egyik legpuccosabb hotel lehetett a közelben, rózsadombot idéző környékkel, csak kétágyas szobákkal, éjszakánként 120 euróért. Cserébe pazar a kilátás, amint azt az alábbi, állvány nélkül, kézből készített képis illusztrálja. Ez volt a nap második ajándékfotója a Nikon jóvoltából.

A szállás kellemes és hangulatos volt, középső, nyitott udvarán kis asztalokkal, ahol az egyik szomszéddal össze is futottunk, miközben a PDA-val wi-fi elérésre vadásztam, hogy próbáljak böngészni kicsit a neten (sikertelenül). A fickó román, a felesége lengyel, Belgiumban élnek, az asszony spanyolt tanulni jött Malagába, a gyerekek franciául beszélnek és lengyelül. Mi angolul társalogtunk. Multikulti a javából.

Mivel sötét is volt, hűvös is volt, távol is voltunk a belvárostól, hamar az alvás mellett döntöttünk, de azt még mindig nem tudtuk, merre induljunk tovább.

3. NAP: VOLT EGYSZER EGY... (második rész)

2008-10-27T14:35:00.025+01:00

VASÁRNAP ESTE

Andalúziában a Calle de Federico Garcia Lorca kb. olyan gyakori utcanév, mint nálunk a Kossuth Lajos utca. A tengerpartra kivezető, tágas sugárutat hogyan is hívhatnák máshogy Almeríában is, ráadásul úgy néz ki, mintha tegnap adták volna át a forgalomnak. A két útpálya között tágas sétány húzódik középen, posztmodern parkokkal, klasszikus szökőkutakkal, játszóterekkel és datolyapálma-fasorokkal.

Ez is egyike a lehetetlen helyeknek Spanyolországban, amiből kiderül, hogy veszettül tudnak építkezni, csak nem igazán érdekli őket a környező tájjal való harmonizálás, tisztelet a kivételnek. Ezen az úton találtunk szállást és lepakolás után tettünk egy sétát a középső sétányon, amíg elértük a partot.

A másik rejtély számomra, hogy miért van az, hogy ez a látványos utcakép a kikötői vámszabadterület/kompparkoló sarkához vezet ki, ahol az andalgó gyalogos nem igazán tud gyönyörködni a tengerpartban a bazi nagy raktárépületek és parkolók miatt.
Végül megtaláltuk azt a keskeny sávot, ahol a régi kikötő maradéka látszott, és a festői látványért egy másik nagy gyengém, egy ipari műemlék kárpótolt.

Ehhez a masszív, majd' százéves csodához egy sötétben nem túl fotogén, de hangulatos vasúti emelkedő tartozik. A közeli pályaudvarról vezet ide egy enyhe ívben kanyarodó, acélvázra emelt sínpár, amin anno a teherkocsikat tolták föl, és billentették tartalmukat a csőrökbe, hogy az alattuk várakozó uszályokba töltsék a tartalmát. Meseszép!

Ezután visszatértünk a szállásunkra, ahol a korai XX. századi remekkel éles kontrasztban korai XXI. századi technológiával egyszerre töltöttem le képeket a laptopomra a tükörreflexes digitális kamerámról és töltöttem fel a találóan elnevezett, lapos, fekete folyami kavicsra emlékeztető mp3-lejátszómat.

MÁSNAP REGGEL

...még mindig nem tudjuk eldönteni, hogy helyszíneket vadásszunk, vagy továbbmenjünk. Este még kiszúrtunk egy erődöt a dombtetőn, ezért úgy döntünk, arrafelé indulunk, túrista-információs pontot keresve, ahol beszerezhetünk talán egy térképet, vagy útbaigazítást, ami alapján dönthetünk. A hostelek internete szánalmas lassúságú, megbízhatatlan berendezés, ahogy azt tapasztalnunk kellett, ezért a netes keresés ki volt zárva.

Andrea magabiztosan navigál minket egy információs ponthoz, ahol egy szállodát találunk, így kihagyjuk és indulunk a dombtetőn terpeszkedő, tengerre néző erődhöz. Az óvárosi rész szűk utcáit már rutinosan abszolváljuk, csak annyi a furcsa, hogy kicsit lepattantabb és kihaltabb, mint amihez hozzászoktunk. Parkolót sem nagyon találunk az erőd előtt, ezért befordulunk a domb mögé, ahol már igazán szakadt minden. Itt egy csomó autó áll a két domb közötti völgyben, úgyhogy leállunk mi is, elcsattintunk pár képet és megkerüljük a dombot, hogy elinduljunk az erőd bejáratához.

Amilyen a környék, fel sem tűnik, hogy milyen kevesen vannak az utcákon, de azért motoszkál a fejemben valami, és kiszúrok egy helyet az erőd bejáratával szemben a fal mellett, ahová az autó pont befér. Rövid tétovázás után úgy érzem, jobb ha átállok ide. Szólok a többieknek, hogy visszaszaladok az autóért, várjanak meg. Lerakom a hátizsákomat egy padra, és egyre szaporább léptekkel indulok az autóért.

Mindent rendben találok, nem is számítottam másra, de alapvetően paranoid ember vagyok, ezért inkább veszítek pár percet, csak utána, városnézés közben legyen meg a lelki nyugalmam. Ezt egyébként később több helyen is eljátszom, de Granadában például egy egész napot egy fizetős parkolóban töltött az autó, hogy nyugodt legyek, és egyébként is rosszul érzem magam, ha szabálytalanul parkolok vagy ketyeg az óra.

Ahogy befordulok az utcába, Cseperke kilép, hogy készítsen néhány fotót az autóról, megállapítottuk ugyanis, hogy kalandjaink során mindig kifelejtettük a kompozícióból a fellegszürke (vö: storm silver) fergeteget. Keskeny utcákon igen fotogén lévén Cseper meg is áll az utca közepén és csattint pár képet.

Türelmesen kivárom, majd bepasszírozom a kocsit a parkolóhelyre, kikászálódok és végre elindulunk a bejárathoz... Csak arról feledkeztünk meg, hogy hétfőn minden múzeum zárva van, és ez vonatkozik az erődre is. Kissé leforrázva állunk ott, különösen az elvesztegetett idő miatt, aztán úgy döntünk, elindulunk fel a vár melletti sétányon és legalább körbejárjuk, mielőtt továbbindulunk.

Az erőd fekvése pazar, rálátni a városra, azon túl a tenger, pálmafák mindenütt.

Aztán megtorpanok és megvonom a vállamat, megvan a hiányérzet oka. A hátizsák. Letettem a padra, de senki nem vette magához. Megiramodunk vissza a lejtőn, de persze már késő.

A pad üres, a kék, Saturn-színekben pompázó túrahátizsák párnázott laptoprekesszel, sehol sincs. A rend kedvéért még fel-alá szaladgálunk egy kicsit, benézünk minden utcába, hátha még elcsípjük valahol megvillanni, de nyilván már sehol nincs.

Az egyik padon egy öregember üldögél, tört spanyollal megszólítjuk: persze mindent látott. Két fiú egy motoron. Tettek egy kört és lendületből fölkapták, aztán már ott se voltak. Ha nem kérdezzük meg, persze nem szólt volna, és nem is túl bőbeszédű, csak a tényeket közli, aztán a vállát vonogatja.

Gyorsan számításba veszem a veszteséget: laptop, a töltője, egér, elemlámpa, pendrive, néhány könyv. Pénz és papír mindig nálam van, útlevelek, kocsikulcs megvan. Aztán számításba veszem, mi volt a laptopon: levelezés, jelszavak a fontosabb honlapokhoz, egy marék dokumentum és film, mind pótolható... csak az a 900 kép nem, amit Madridtól tegnap estig lőttem és feltöltöttem a gépre.

Egészen hamar összekapjuk magunkat, bevágódunk az autóba és visszatolatunk az utcába, ahonnan jöttünk, teszünk pár próbát a környező utcákon. Járókelőket kérdezünk, végül eligazítanak a rendőrséghez, hogy megtegyük a feljelentést.

Hát így.

Minden spanyoltudásunkat latba vetve elmagyaráztuk a legközelebbi hivatalban, hogy mi történt, ahol motoros járőröket hívtak, addig egy kis terecskénél álltunk és várakoztunk. A motoros rendőröknek elmondtunk mindent elölről ("Error" csóválta a fejét a járőr sokatmondóan), szóba hoztuk az öreget, hogy talán meg kéne kérdezni. Elirányítottak a belvárosi rendes rendőrőrsre, ahol fel tudják venni a jegyzőkönyvet. Folyamatosan azon zakatol az agyam, hogy mi volt a gépen, de persze egy percig sem reménykedtem. A GPS kétségesen elnavigált minket a belvárosba, ahol egy Carrefour parkolójában leraktuk az autót és besétáltunk a rendőrségre. Rövid várakozás után sorra is kerültünk, előadtuk tömören, hogy miről van szó, és azt javasolták, hívjunk fel egy számot, ahol beszélnek angolul és mondjuk tollba a részleteket. Praktikus, gondolnak a meglopott turistákra.

Mire idáig jutottunk, már túltettük magunkat a kezdeti megrázkódtatáson, mire a motoros rendőrök útbaigazítottak már túl voltunk a nehezén. Nem vesztettük el a fejünket és nem toporogtunk sokáig egy helyben. Persze kibeszéltük, hogy ki hol hibázott, de nem volt veszekedés, az amúgy sem segített volna semmin.

Innentől már hamar meg voltunk, némi hívásvárakoztatás után szépen angolul elmondtunk mindent, kaptunk egy iratszámot, visszasétáltunk a rendőrségre (az épületben nem lehet mobiltelefont használni), és aláírtuk a spanyol vallomást. "Mal suerte" sajnálkozott az ügyeletes tiszt.

Odakint felhőtlen, rekkenő őszi napsütés volt, lehetett vagy 23-25 fok, és kb. délután fél kettő.

Közben lehiggadtunk annyira, hogy csak a rosszkedv maradjon, és damage control üzemmódban azon járt az agyam, mi az, ami menthető. A fényképezőgép 2 gigás kártyájára kb. 500 jó minőségű kép fért rá, de a szemfüles olvasó megjegyezhette, hogy Alhambrában félúton megáltunk "újratölteni". Aztán a második adag is a laptopra került, hogy legyen hely a fehér falvaknak és a Sergio Leone countrynak. Ezek is feltöltődtek a laptopra, és a táska eltűnéséig kb. 40 képet készítettem még. Rövid telefonos konzultáció után Labanc kollégával arra jutottunk, hogy az utolsó törlés mínusz a 40 felülírt kép helyreállítható egy kártyaolvasó beiktatásával, tehát új kártyát és egy töltőt kell szereznünk, hogy legyen mire fotózni tovább, és legyen mivel fotózni.

Visszabaktattunk az autóhoz és besétáltunk a Carrefourba kártyát és töltőt vásárolni. A hétfői nap mérlege: vesztettünk egy fél napot, ami persze kisebb távolságot jelentett aznapra, és 90 euróba fájt a legszükségesebb hardver pótlása, ami bő egynapi szállással és reggelivel ér fel.

(Illusztráció. Köln, 2006.)

Volt egyszer egy hátizsákom.... meg egy laptopom... meg kilencszáz képem Alhambráról...

2. NAP: VOLT EGYSZER EGY...

2008-10-26T21:00:00.006+01:00

(folytatás)

Amint a térképen is látszik, Trevélez egy völgy csúcsánál fekszik. Aki továbbindul, átkanyarog a szomszédos hegyoldalra egy csörgedező patak fölött, és amíg el nem éri a lejtő gerincét, visszafelé rácsodálkozhat az egész völgyre. Amint azonban az út beveszi a balkanyart, az utazó azonnal szembeötlő változásokat fedezhet fel a tájban. Látványosan sűrűsödni kezdenek a sziklák, összemennek a fák és megritkul a növényzet. A távoli hegycsúcsok fölött fenyegető, dús felhők gyülekeznek, amikből eddig csak annyi látszott, amennyi a feltöltött képeken - a hegyek tetejét elnyelő bodros fellegek.

Az utazás nagy része egyébként ezzel telt és telik el: udvariasan kerülgetjük egymást az esős idővel, éjszakára befelhősödik, esetleg esik egy keveset, reggel még takarja az eget, de délutánra felszakadozik. Most azonban határozottan abba az irányba tartunk, ahol a felhők gyülekeznek, ami nem kedvez az ideális fényviszonyoknak, amikre szükségem van a következő úticélunknál. Sebaj, még alig múlt dél, bármi történhet.

Az a bármi meg is történik, csak nem az időjárással. Andrea szerint a következő útszakasz egy része földutakat tartalmaz. Udvarias kuncogással átpöccintettem egy beállítást a GPS-ben, és bár látványos változást nem láttam, bíztam a gépben. Megfogadtuk, hogy nem állunk meg minden kanyarnál lefényképezni az előttünk álló 2-3 kilométert, hanem azért egy kicsit most már sietünk is. A lefelé vezető út is vadregényes a maga módján, és nem csak a kopaszság miatt látunk messzebbre, hanem mert keletebbre és lefelé tartva alant már a lankásabb, szelídebb vidék bontakozik ki.

Egy idő után aztán kiértünk egy vadonatúj autóútra, és elégedetten meg is jegyeztem, hogy lám, van alternatívája a földútnak. Alig értem a mondat végére, mikor a semmi közepén az út véget ért, minden kitáblázás és figyelmeztetés nélkül. Feltűnt volna, ha látunk egy olyan figyelmeztetést, ami úgy szól, hogy "Figyelem, autópálya vége, mezőgazdasági szervízút a következő 5-50 km-en!" Kissé hitetlenkedve hajtottunk le egy félig kész felüljáró mellett a földútra, nyilvánvaló építkezési területen zötykölődve keresztül, naívan feltételezve, hogy csak a felüljáró nincs kész. A GPS büszkén mutatta, hogy márpedig pontosan azon az úton vagyunk, amit megtervezett, ami azért elképesztő, mert ezek szerint még az andalúz mezőgadaság traktorok által frekventált csapásait is feltűntetik rajta.

Ekkor még inkább vigyorogtunk a helyzeten, a táj ugyanis látványos volt, a talaj határozottan vörösödött és gyümölcsösök, ültetvények váltogatták egymást. Amikor először megjelentek a melegházak, még nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget, a lágy dombok között elfértek elszórva. Az útfelület adott szakasza még 60+%-ban aszfaltozott volt, tehát technikailag nem földút, bár felfestés az nem volt, de ami azt illeti, forgalom se nagyon. Ha mégis akadt, kuncogtunk mint egy kisiskolás, hogy vajon mit gondolhat a helybéli, ha meglát egy magyar rendszámú városi autót a gyümölcsösök között kanyarogni. És még el sem voltunk tévedve!

Aztán jött némi földút, még egy csomó szervízút, olykor-olykor elhaladtunk az autópályaépítkezés szórványos foltjai között-alatt-mellett, majd végre jött valami tisztességes mellékút, ami szintén újnak és ígéretesnek tűnt. Alighogy kiszélesedett kétsávossá, egy Fondón nevű falu közelében, rögtön le is volt zárva. Itt volt tábla, hogy valamiért le van zárva vasárnap délután, és két szolgálati autó, láthatósági mellényes urakkal vissza is fordított minket.

(bakelitlemezen karcolódó tű hangja)

Próbáltuk megkerülni az elzárt szakaszt, de csak még extrémebb földutakra vezetett, ami túlzás lett volna egy elsőkerék-meghajtású minivel, így fogcsikorgatva visszafordultunk egy laza 50 km-es kerülőre.

Ahol tudtunk, lekanyarodtunk délre, hogy a tengerpartról kerüljük meg a hegyláncot, és bár a táj nem volt változatos, egyhangúnak sem nevezném idegensége miatt. Ha nem bosszankodtam volna az elveszített idő és kilométerek miatt, biztosan azt szajkóztam volna, hogy a kopárság ellenére milyen hangulatos. Így azonban toltam az előttünk totyogókat és mind a 86 lóerőnkkel előzgetni kezdtünk. Ahogy kezdtünk kiérni a síkabb részekre, a korábban látott melegházak is kezdtek "értelmet" nyerni. Nos, az értelem talán túlzás, inkább az abszurd a jó szó rá. Ahogy a moha a sziklákat (fent, északon) úgy kezdtek ellepni minden vízszintes felületet a hatalmas kiterjedésű sátrak, és elképesztő mennyiségben terjeszkedtek és burjánoztak. Annyira, hogy az egyik dombra felérve azt hittük, előttünk az már a távoli város. Hát nem:

Ameddig a szem ellátott, az bizony mind melegház volt, egy helyen szigetként emelkedett ki belőle egy párházas lakótelep. Ez volt El Ejido városa és környéke, a horizonton a tenger kékje, terrakotta-vörös és fehér épületek a távolban, és ezüstös sátorváros minden elképzelhető felületen. Aki tehát a Tescóban bolyongva a gyümölcsleves polcok között azon morfondírozott, hogy "márpedig ennyi gyümölcs a világon nincs", az valószínűleg megtalálta a választ. A kép persze nem adja át teljesen az extrém sátordzsungelt, de a kezdeti rácsodálkozás és hüledezés után hamar egy klasszikus idézetet fogalmaz meg az ember magában:

"Szeretnék megosztani önnel egy felismerést, amire az itt töltött időm világított rá. Mikor megpróbáltam osztályozni a fajukat, rájöttem, hogy maguk nem is emlősök. Ezen a bolygón minden emlős ösztönösen természetes egyensúlyra törekszik a környezetével, de maguk, emberek nem. Elfoglalnak egy területet és csak szaporodnak és szaporodnak, míg felélnek minden természetes erőforrást, miután a túlélés egyetlen módja, ha új területekre terjeszkednek. Van egy másik organizmus is ezen a bolygón, ami ugyanezt a mintát követi. Tudja, melyik az? A vírus. Az emberi faj egy betegség, rákos daganat ezen a bolygón. Maguk a pestis és mi vagyunk az orvosság."

A hatásvadászat kedvéért a sarkításokat most elnézzük, mint például természetes ellenség és csúcsragadozó, de az idézet többnyire találó. Szerencsére itt már rendes autópályán haladtunk a bevágott dombok között kanyarogva, és ugyan kellemetlenül sokszor tárult elénk ez a panoráma, legalább gyorsan haladhattunk és viszonylag hamar elértük Almeríát, ahol élesen északnak fordultunk, vissza a szárazföld felé.

Almeria kéremszépen történelmi vidék. Nem, nem a mórok miatt. Nem, nem is a rómaiak miatt, akik errefelé építettek ki útvonalat a meghódított Hispánia belseje felé. Pedig a városkát, ahová igyekeztünk, Tabernasnak nevezték, amely a helyi folklór szerint még a római időkből maradt a környékre, az utánpótlási útvonal mellé települt számos fogadóra (taverna) utalva.

Almería nevét azonban nem ez véste a történelemkönyvekbe, hanem a XX. század közepe, és egy olasz úriember, akiben Amerikát idézte fel a vidék. Sergio Leone ugyanis Almería provinciájában találta meg a Vadnyugat hasonmását, és ezen a környéken forgatta le legendás westernjeit. Érthető tehát, hogy ez megszentelt vidék, ahová zarándoklatra kell jönni.

Különös módon vadonatúj fényképezőgépünk is ráhangolódott a tájra és egy érthetetlen anomália folytán, megmagyarázhatatlanul 1.82:1-es szélesvásznú képarányba kapcsolt és amíg a környéken tartózkodtunk, csak így volt hajlandó működni...

Tabernas mellett ugyanis a mai napig megvannak a díszletek. Egy tanulmány a hely - kompaktul összeépítettek egy klasszikus vadnyugati települést egy tipikus mexikói faluval, képen kívül pedig egy erőd és egy indián sátorfalu is található. A díszletek pénzért látogathatóak, napjában többször kaszkadőrbemutatóval. Igazi lepattant, szakadt hely, minden nagyon a helyén van, a lelkes rajongó a belépő mellé kosztümöt is kölcsönözhet, hogy akár egy egész napon keresztül abban sétáljon fel-alá és megmártózzon a vadnyugati atmoszférában. Ezt azért kihagytuk, de amennyire a késői érkezés lehetővé tette, bejártuk a helyet.

Ha annyiszor láttam volna a filmeket, amennyiszer szerettem volna, biztos ismerősebbek lennének a házak és terek, de így sem panaszkodhattunk. Bár a falu nem túl nagy, meglepően sok időt el lehetne tölteni a házak között, mi viszont hála a kényszerű kitérőnek, bő másfél órát veszítettünk, így nem tudtuk úgy bejárni a helyet, ahogyan szerettem volna. Nem akartunk kapkodni és sietni sem, megnéztünk amit tudtunk, köztük két "jelenetet" is: egy utcai leszámolást és egy kocsmai leszámolást is. A helybéli kaszkadőrök ügyesek voltak, még párbeszédeket is lezavartak, amiből ugyan csak pár szót értettünk, de hangosan, tisztán beszéltek, mintha lenne színészi gyakorlatuk. Ez volt az aznapi utolsó műsor, ezért kicsit már pihentek voltak és néhol elbohóckodták, a fegyverek sem mindig működtek, de legalább improvizációval kompenzálták a bakikat, ami szintén jó megoldás volt. Persze az sem segített a helyzeten, hogy érkezésünkkor egy túristabuszból a marokkói női nyugdíjasklub kászálódott ki és viháncolták végig az előadásokat. Azt nem figyeltem, hogy a bártündérek kánkán-műsorára szemérmesen lesütötték volna a fátylukat.

A mexikói falu bejárása így el is maradt, mivel erősen alkonyodott, mire véget ért a műsor, és a felhők sem dobták föl eléggé a naplementét, hogy nagyon érdemes legyen fényképezni. Már eleve szívtam a fogam, hogy nem rekkenő, zavartalan déli napsütésben érkeztünk, amikor a falak még fakóbbak, az árnyékok még élesebbek, és a por még porosabb.

Csak azért nem volt nagyobb a veszteség, mert az idevezető út fantasztikus látványokban bővelkedett, és a kitérő miatt érzett bosszúság és a melegházak végtelen sorának bizarrsága is érdekes élmény volt. Távoztunkban még elcsíptük a személyzet egyik tagját, hogy kifaggassuk az egyéb forgatási helyszínekről a környéken. Tudtuk, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat híres farmja is a közelben van, de mint kiderült, a tulajdonosai borsos árat kérnek azért, hogy fényképezni lehessen. Megtudtuk azt is, hol forgatták az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag három jelenetét: a tankos hajszát, a tengerparti sirályos jelenetet és a velencei terecskét, ahol Indyék egy csatornából bújnak elő, miután kimenekülnek a katakombákból.

Almeriába tartottunk tehát, hogy találjunk egy hostelt az éjszakára és közben azon morfondíroztunk, vajon rászánjuk-e a másnap délelőttöt, hogy megkeressük az emlegetett helyszíneket a környéken, vagy induljunk tovább, bármilyen kevés idő is jutott a filmezés eme kis Mekkájára. Aztán persze másnap délelőtt a sors közbeszólt és fenekestül felforgatta elképzeléseinket.

De ahogy a költő mondja, ez már egy másik történet...

2. NAP: FEHÉR FALVAK

2008-10-26T19:18:00.011+01:00

VASÁRNAP

Mióta csak betettük a lábunkat az Ibériai-félszigetre, volt számomra néhány "szent hely", amelyhez feltétlenül el akartam zarándokolni ittlétünk során. Ezek közül Toledó kivételével egyik sincs olyan közel Madridhoz, hogy könnyűszerrel felkerekedjünk és egy napot praktikusan eltöltsünk ott. Ami azt illeti, a két legfontosabb igencsak kívül esik a normál kirándulási útvonalakon. Nagyjából belőtt költségvetésünk nem is igazán támogatta grandiózus elképzeléseimet, így aztán indulás előtt abban maradtunk, hogy menjünk biztosra, így jut is marad is.

Hát nem.

A családi kupaktanácsot reggeli közben tartottuk meg, és az volt a kérdés, hogy továbbmenjünk-e Córdoba felé, ami újabb masszív városnézést vetít előre, vagy tegyünk egy kitérőt a környéken a változatosság kedvéért, ha már úgyis itt vagyunk a közelben és egyébként nem esne útba, de ide közel van. Bár ez magába foglalta az egyik zarándokhelyet, nem erőltettem, mert az egy nappal meghosszabbította volna az utunkat, ami plusz költségekkel jár. A gyerekeknek viszont jobban tetszett a javasolt kitérő, ugyanis nem a klasszikus értelemben vett városnézés jelentette. Végül is beadtam a derekamat, mert így legalább nem apa rigolyája miatt hurcoljuk végig a családot Andalúziában. Mikor elhagytuk Granadát dél felé, még csak sejtettük, hogy különleges városnézés lesz a dologból, de hogy ennyire, azt álmainkban sem gondoltuk volna.

(szolgálati közlemény)Belematattam a kódba, hogy beilesszem a TOVÁBB opciót, így a címlapon csak a bejegyzések eleje látható. Átdátumoztam továbbá a bejegyzéseket, így most már azokat a dátumokat tükrözi, amikor valóban az adott helyen jártunk. Így talán kényelmesebb nyomon követni az idő múlását, ha már 1 hét/poszt sebességgel publikálok. Ezen kívül újravágtam a térképeket is, hogy jobban követhető legyen az útvonal.(szolg. közl. vége)
Cseperke egyik kolleganője említette, hogy a környéket hangulatos fehér, hegyi falvak tarkítják, amiket érdemes útba ejteni. A két legyet egy csapásra mottó jegyében indulás előtt a hostel terminálján kikerestem az emlegetett falvakat, és lőn, a célunkhoz vezető út mentén gyakorlatilag láncba lehetett fűzni féltucatnyi kis települést. Igaz, az eredeti útvonal levitt volna a tengerparti autópályára és úgy tartott volna stabilan a célunk felé, de a falvak éppenséggel a legrövidebb út mentén helyezkedtek el. Az út egyetlen gyenge pontja egyben az egyik legnagyobb vonzereje volt számomra: a Sierra Nevada déli lejtőin kanyargott végig, ami megerőltető terep, én viszont imádok ilyen utakon vezetni. Ráadásul a vezetési élmény hatására előtör belőlem a Honda reklámember, aki hosszasan ecseteli, hogy a Jazz ugyan városi forgalomra lett tervezve, de fürgesége és jó kanyarodási tulajdonságai miatt teljesen otthonosan mozog a mellékutakon, sőt!

Az előzetes kutatómunka során érdekes módon két referenciát is találtunk. A Pueblos Blancos egy sor egykori mór határváros és falu láncolata Cádiz és Sevilla környékén, míg az Alpujarras... nos, csak egy sor hegyi falu a déli lejtőkön. Mindkét környék móros jegyeket hord magán, az előbbiek azonban inkább stratégiai jellegűek, utóbbiak a meredek lejtőkön folyó mezőgazdasági művelés miatt különlegesek. Mi ez utóbbi vidék felé vettük utunkat.

Granadából kiérve hamar vadregényessé vált a táj, és hamar elénk került minden fényképezőgép fétise, a szélerőművek karcsú, égbe nyúló sziluettjei. Eddig is haladtunk már el ilyenek mellett és néhány igazán látványosan pörgött az utak mentén, de ennyire közel még nem jutottunk. Le is tértünk egy kis szervízútra fotózkodni. Az első pár alkalommal nyugtalanító érzés, mikor a lapátok árnyéka átsuhan az ember fölött, és csak az állandó suhogásuk hallatszik a dombok között.

Ettől kezdve elég hamar elértük a kb. 20 km/h átlagsebességet azáltal, hogy minden második domboldal megkerülése után megálltunk elcsattintani 1-2 képet. A látvány itt is magáért beszélt, nem volt idegen az európai szemnek, de ismerős sem. Ugyan minden üde zöld (Spanyolhon nagy részén a nyáron sárga minden és télen-tavasszal rikító zöld a fű), de a növényzet más: a füves lejtőket sziklák pettyezik és alacsony bokrok és törpe fák, olajfák, gyümölcsösök borítják, csak akkor jönnek elő a klasszikusabb lombos fák, amikor igazán beér az ember a hegyek közé, és magasabbra kapaszkodik. Egy biztos: bár itt találhatóak a legmagasabb csúcsok az országban, az Alpok sosem fog eszünkbe jutni a déli lejtők láttán.

A falvak -újabb klisével élve- apró gyöngyszemek, valóban mészfehér falak verik vissza a napfényt, szinte vonzzák a tekintetet a friss zöldben. Nincsenek látványosan kilógó, modernebb épületek, a házak egymáshoz nőve, látszólag össze-vissza burjánoznak, csak néhány módosabb ház, illetve templomtorony emelkedik ki a rengetegből. Az igazán elit negyedekben terméskő házak barna tónusai tűnnek fel.

A GPS szoftvernek csak úgy lehet legkönnyebben köztes városokat megadni, ha az ember a városközpontra bök. Ezzel a taktikával, ha beértünk egy városba, általában továbbléptettük a programot a következő célpontra, mert a városközpont az esetek 99%-ában elérhetetlen területen fekszik. Néhányszor azonban megpróbálkoztunk a kitérővel az érdekesség kedvéért. Annyira nem siettünk, és kellemes meglepetés-faktora van az efféle kalandozásoknak. Egészen addig, míg egy túra alatt elő nem kerül a második olyan zegzugos utcarengeteg, ahová még a mi autónkkal sem mertünk behajtani. Ránézésre elfértem volna, kivéve, hogy valaki az utcán szárította a ruháit, de az utca vége egy lejtő mögé tűnt el, ami mögött akármi is lehetett, így inkább meghátráltunk és egy kis téren kiaraszolgatva átbújtunk egy másik ház alatti átjárón, hogy visszatérjünk a főútra.

...és ez így ment tovább. Kanyargós utak, dús zöld lejtők és ritkásan fák és bokrok, váratlan helyeken kinövő fehér falvak, egészen az ország legmagasabban fekvő településéig (városáig?) Trevelezig. Ez a legnagyobb mind közül, beékelődve két hegyoldal közé egy meredek völgy csúcsában, felső- középső- és alsó városrésze tagolódva. Nincs itt semmi olyan egzotikus épület, amit még ne láttunk volna, se jelentős templom, egyszerűen csak ott van, és mégsem unalmas a hetedik ilyen hihetetlen kis fehér falucska sem. Trevélez nagysága ellenére is megőrzi falusias, antik jellegét, és persze itt van a legtöbb (francia) turista. Az egész környék leginkább a turizmusból él, van nekik friss levegőjük, és a város táblácskája szerint vendégszeretetük, valamint sonkájuk (naná!). És mandulás sajtjuk. Meg gesztenyedzsemjük is. És szőnyegek. SOK szőnyeg. Majdnem annyi, mint sonka...

Innen rövid pihenővel indultunk tovább, feltöltődve harapós friss levegőből és napfényből, meg zöldből, amiről mit sem sejthettük, hogy röpke fél óra múlva már szinte teljesen hiányozni fog a tájból...

1. NAP: A VÖRÖS ERŐD

2008-10-25T11:00:00.002+02:00

2008. OKTÓBER 25., SZOMBAT

Madridból dél felé kitörni lehangoló bír lenni annak, aki ismeri a spanyol tájat (mert mondjuk autóval érkezett Magyarországról). A hullámzó dombok sivárak, ráadásul teleszemetelik az ipari parkok, raktárak és egyéb létesítmények, ezért az elénk táruló panorámák hiába tágasak, látnivaló nem sok akad. Ha kiérünk a vonzáskörzetéből, vagyis nagyjából 100 kilométert utaztunk délnek, Toledóval vagyunk egy vonalban, ahol megritkulnak az épületek és olivaültetvények, szántóföldek jönnek, amik a friss tekintetnek talán érdekesebbek, mint nekünk volt. Besötétedett, mire elértük a Sierra Nevada nyugati nyúlványait, így nem láttunk ugyan semmit, de az autópálya érdekes manőverekre kényszerített minket. Talán korábban kellett volna elindulnunk, mindenesetre mivel visszafelé is erre vezet az út, úgy sejtettük, nem maradtunk le semmiről.

Későn értünk Granadába, ahol Andrea kedves (a GPS magyar hangja, női változat) behúzott a csőbe egy kicsit a tervezett útvonallal. Talán az lehetett az oka, hogy nem volt olyan választható opció a menüben, hogy „szűk hegyoldali gettóutcák elkerülése”. Általában büszke vigyorral és laza mozdulatokkal manőverezek óvárosi utcákon az autónkkal (Segoviában a várnegyedben tucatnyi Jazz-reklámfilmet is le tudnék forgatni), azt hangoztatva, hogy az ilyen helyeken ő a király, de most először meg kellett hátrálnunk, amikor az egyik lehetetlen sikátorból nyíló lehetetlen sikátor bejáratában parkoló autó elzárta az utunkat.

Végül megtaláltuk a hostelt, aminek homlokzata és előtere ódon hangulatot sugárzott, beljebb menve viszont a „legszebb” szocreál úttörőtábori szállásokat idézte. (A szerző 0.1 tapasztalattal rendelkezik ezen a téren, de látott filmeket róluk) Előnye az volt, hogy 150 méterre volt a jegypénztáraktól, így kora reggel könnyedén beálhattunk a sorba fél nyolckor a sötétben.

Bizonyos helyekre ugyanis csak megszabott időpontokban lehet bemenni és korlátozott a belépők száma. A dolog bája, hogy mire sorra kerültem kiderült, hogy csak készpénzzel lehet fizetni, ezért átirányítottak a bankautomatához, amely mellett szépen sorban ott sorakoztak az automata jegypénztárak, amik előtt senki sem állt, és a kártyával 2 perc alatt kezemben volt a nyomtatott jegy. (Javukra legyen mondva, a jegykiadó automatákat is csak nyolckor nyitják, a birka turisták viszont erre még nem jöttek rá.)

Kellő izgatottsággal láttunk neki a begyaloglásnak, a hely hírnevét nem lehet túllihegni: európai szem számára annyira szokatlan, hogy nem tud igazán felkészülni rá az ember, különösen, ha ez az első találkozása a mór és arab építészettel. Itt abba is hagynám a közhelyek gyártását, mivel nem igazán tudnék újat mondani, a chapman-renier-féle jelzőhalmozást pedig kerülném. A képek úgyis magukért beszélnek, és persze töredékét adják vissza az élménynek. Ennyire egyedi hely nagyon kevés van egész Európában. Legyen elég annyi, hogy félúton meg kellett állni, hogy letöltsük a képeket a Nikon megtelt kártyájáról a laptopra (bár erről nem csak a hely tehet).

Helyette rögtön egy kis kitérő következik: sosem voltam nagy fotós, de a kameramann-tanfolyam miatt óhatatlanul rá kellett hangolódnom, ami könnyen is ment, de virtuóz nem vált belőlem. Akkori gépem egy békebeli analóg Canon volt, és mivel drága volt előhívatni a képeket, lassan leszoktam a fotózásról. (A több ládányi papírkép a szekrény tetején áll takaros dobozokban, válogatás nélkül, érintetlenül.) A kompakt Kodak gép, amit végül pár éve megvettünk, takaros darab volt, de a jó objektíven kívül kevés jó tulajdonságot tudott felmutatni, nekem pedig nem volt túl sok türelmem hozzá. Az elektronika lassú volt, az autófókusz önkényes, akárcsak az automatikus blende, fehéregyensúlyt nem lehetett rajta állítani és mikor rászántam magam, hogy kikontrasztolom és beállítom a színegyensúlyt, rá kellett jönnöm, hogy több idő és meló, mint előhívatni ugyanezt papíron. Javára legyen mondva, az objektív pöpec volt és ha nem bíztál semmit a processzorára, jó minőségű képeket gyártott. Igaz, hogy egy tekercs 36 kocka, én pedig 2-300 képet el tudtam lőni egy-egy alkalommal, de akkor is aránytalanul sok meló volt vele.

Mikor megérett bennem az elhatározás, hogy igenis megérdemlek egy normális gépet, és kalandos úton-módon beszereztem az újat, a hatás azonnali és elsöprő volt. A D90-esnek tömege van, fogása és fizikai kiterjedése (a Kodak sem volt zsebbe dugható modell, de legalább fényképezőgép illúzióját keltette), a kapcsolat közvetlen és azonnali az ember és a gép között. Ráadásul tükörreflexes, ami azt jelenti, hogy a valódi képet látom a keresőjében – ez szokatlan volt a kijelző után, és lehetett volna egy üres fekete doboz is a Nikon, ha belenézett az ember, máris úgy érezte, jó gépet vett, mert valódi képet látott.
Az elektronikája villámgyors és intelligens, a kiránduláson elcsattintott első párszáz kép után pedig erőnek erejével kellett visszatartanom magam, hogy ne barmoljam szét a retusálóval a képeket azt motyogva, hogy ez túl élénk, túl részletes és túl telített.

Megvolt tehát a próbaútja is a gépnek a madridi hegyek lábánál, így aztán mire elindulhattunk a nagy útra, már tudtuk, hogy mit kezdjünk vele (például angol/magyar kézikönyv hiányában csak indokolt körülmények között kapcsoljuk le full automatáról, mert nem tudjuk, mi mit csinál rajta).

Klinikai mellékhatás, hogy a kompakt kvarcjátékokkal fotózó turisták láttán az ember minduntalan elfojt egy megvető horkantást.

(Rövid szünet, amíg a Tisztelt Olvasó felitatja a több liter nyálat, ami kicsorgott a monitorából.)

From Alhambra

Először természetesen a Naszrid palotát néztük meg, és csak azt sajnáltuk, hogy felhős volt az ég, így nem voltak éles fények és árnyékok, amik rendkívül fotogénné bírják tenni az oszlopsoros udvarokat és a tágas ablakú termeket. A hely úgy volt egzotikus, hogy közben nem volt teljesen idegen: egy másik világban jártunk de Európában voltunk. Nehéz ugyan elképzelni, milyen lehetett az élet a mórok fénykorában, de élhető hely benyomását keltette a palota. Az Alhambra kétségtelenül egyike a legkülönlegesebb helyeknek, ahová a vén kontinensen eljuthat az ember.

From Alhambra

A Generalife kertjei már nem annyira mórosak, hanem inkább mediterránok, a pálmafák tövében mérsékelt égövi növények is akadnak szép számmal. És persze szökőkutak, szökőkutak... Igazi andalgós hely, egyik kertből a másikba bolyongós, az egész lankás domboldalakon, pontosabban két domboldal között, a nyári lak felé vezető úton, ahonnan látható, hogy milyen lesz a séta másik fele. A levegő illata szinte édes, nem tudom pontosan, hogy a borókafélék, vagy a virágágyások árasztják magukból a nyirkos aromákat, de azonnal bevillantak ősrégi, gyerekkori emlékek egy hasonló kertről egy alföldi kisvárosban, Szarvason, ahol egy ódon, tornácos parasztház udvarán, kőfalak között rekedt meg hasonló illat. Hogy az arborétum közelsége tette, vagy a rokon gondosan ápolt és locsolt kertje magától volt-e ilyen, már nem emlékszem. 3000 kilométerre otthontól egy évszázados arab-ibér kertben 25 éves nosztalgiám támadt...

From Alhambra

A kötelező programok végigjárása után kivonultunk egy ebédszünetre (a kötelező jellegű "andalúz cigányasszony jósol a tenyerünkből, minden mondatát a saját tenyerének megcsókolásával és égnek legyintésével adrágajóistent motyogva kezdi és fényes jövőt lát, majd lehúz minket pofátlan összegre -nem, nem mondom meg- az alkudozást is beleértve és ad két szál zöld kórót, ami állítólag szerencsét hoz, de szerintünk jelzi a többieknek, hogy ezeket már lehúztam" egyetemben), és délután visszasétáltunk az időpont nélkül látogatható részek további bámulásához, de így sem tudtunk mindent megnézni, mert érthetően a kölyköknek ez fárasztó volt. Már én is éreztem a lábaimban a gyakorlat hiányát és lőn, másnapra érdekes módon a vádlim nyüszített a fájdalomtól.

A délutáni turnus rövidebb is lett, a Károly-palota ki is maradt, csak az erődöt jártuk be. Ekkor már persze felhőtlen volt az ég, az erődből pedig értelemszerűen jó kilátás nyílt, ráadásul erős szél fújt, ami sokaknak talán kellemetlen volt, de mint tudjuk a mór erőd és az erős szél összesen +5-öt ad a köpenylobogási faktorhoz. Az erőd szélvédett oldalában ráadásul, a mellvédek mögött keskeny, de festői kert húzódik, maga a megtestesült nyugalom és békesség, látszólag éles kontrasztban az épület rendeltetésével. Ha hozzátesszük, hogy ekkor már jócskán délutánra járt az idő, és a kert részben nyugat felé nézett, máris elképzelhetjük a lapos, mézszínű fényeket és a fasor által vetett elnyúlt árnyékbarázdákat a kert teljes hosszában. Valahogy volt helye és értelme ennek a csendes zugnak, szinte praktikus volt az amúgy is gyakorlatias erődítményben.

Végül aztán feladtuk, győzött a fáradtság és visszabotorkáltunk a kis szállásunkra, ami sokkal lehangolóbbnak tűnt, bár nem volt mocskos vagy szakadt, mindenesetre a fürdőszobát csak végszükség esetén látogattuk. Bedőltünk az ágyba, és a másnapi útitervet fontolgattuk.

Már az idefelé vezető úton, talán még a madridi kivezető szakaszon elhangzott egy félmondat Csepertől, egy kósza ötlet, amire egy másik félmondattal reagáltam, félig-meddig komolyan, ami lassan-lassan dolgozni kezdett bennünk és a szombati nap során olykor-olykor egy kérdés-felelet erejéig visszatértünk rá. Eleinte egy legyintéssel elintéztem, mondván az ötlet poén, de kicsit merész, de aztán a dolog lassacskán kikezdte az ellenállásomat és diszkréten elrágta a "tartsuk magunkat az eredeti tervhez" szilárdnak látszó alapjait.

A másnap reggeli családi kupaktanács után túránk gyökeres fordulatot vett és drámai események láncolatát indította el...

AL-ANDALUS: PROLÓGUS

2008-10-24T20:00:00.000+02:00

Száraz forróság ömlött be a szalonba, a légy zümmögését is hallani lehetett. Középen egy asztalon ott hevert a zsákmány, a fivérek és Pedro egymást fürkészték a lapok fölött.

A fiatalabbik fivér nyugtalanul fészkelődött, a szeme sarkából a kihalt szalon sötét zugait fürkészte.
Halvány gyanú motoszkált benne, de nem merte a nyakát nyújtogatni, inkább meredten figyelte a lapjait és néha bátyjára pillantott. Pedro állt nyerésre, ami nem kedvezett a fivéreknek.

Végül a kölyök vesztette el a türelmét, és amint újból megpillantotta azt a csillanást a szeme sarkából, felugrott és oda mutatott.

- Nézzétek! Fényképeznek!

A Blog, Ami Soha Nem Akar Elindulni bemutatja

Az
inMediaRes

és a

Jobb Későn, Mint Soha
produkcióját

AL-ANDALUS
egy útinapló

HÁROM NAPPAL EZELŐTT

Igen, tudom, az elmúlt másfél évben is bőven lett volna miről írni, mióta Madridba érkeztünk, nem utolsósorban arról a 2600 kilométeres útról, ami idáig vezetett. Egyetlen kifogásként csak azt tudom felhozni, hogy a sors munka- és berendezkedési fronton egy búgócsigagyár egész évi kinetikus energiáját biztosította fordulatok terén, és egyszerűen nem hagyott annyi időt, hogy a regenerálódási kísérleten túl nekiálljak összefüggő bekezdésekben beszámolókat írni.

A dolgok most sem csillapodtak le annyira, hogy hosszabb ideig fenn tudjam tartani ezt a szintet, viszont legutóbbi vakációnk volt annyira „epikus” és tartalmas, hogy érdemes legyen naplót írni róla, és nem csak felömleszteni ezer képet a netre magyarázat nélkül. Ki tudja? Talán vérszemet kapok és minimum az idevezető utat is visszamenőleg megírom, afféle „az ifjú rendező/dokumentarista soha be nem mutatott retrospektív munkássága” módon.

Ha belefér, közbevetett megjegyzésekként elhintek néhány gondolatot az eltelt másfél év expatrióta tapasztalataiból is. Mivel úgy gondoltam, ezt a blogot publikusnak érdemes megtenni, az összeválogatott képek minket nem nagyon fognak mutatni.

Nohát.

Mint minden rendes drámában, több kisebb-nagyobb tényező állt össze azzá a döntéssé, hogy ne egyszerűen nyakunkba vegyük az országot, hanem hogy meg se álljunk, amíg bírjuk. A cég legforgalmasabb időszaka hagyományosan a nyár, amikor szabadságnak igazán nincs sok esélye: hátránya, hogy az iskolai szünetet nem tudjuk kihasználni, előnye, hogy Madridtól délre úgysem él meg semmi a hőségben. Dél-Spanyolország csupán egy forró, sivár fennsík fölött remegő délibáb. (Kora nyári tengerparti hosszú hétvégénknek Alicante közelében egy fél nap strandolás és epikus leégés lett a következménye, valamint a felfedezés, hogy a britek már úgy szivárognak át délre, mint a kínaiak... nos, mindenhová, bölcsen készülve az időre, mikor a köd leple alatt egyik éjjel elnyeli az óceán.)

Mivel a gyerekek egy bő agusztusnyi időt otthon töltöttek, ezért annyi túlórát gründolhattam össze (nem mintha lett volna választásom), hogy az érintetlen éves szabadságommal összeadva, ha lecsúsztattam volna, október közepén boldog karácsonyt kívánok a kollégáknak és eltűnök a radarokról. Ez nyilván senkinek sem lett volna igazán jó, ezért a főnökséggel kialkudott kifizetésekkel együtt október 3 hetét az irodán kívül tölthettem, először 1 hét lazsálással, majd 1 hét munka után 2 hét lazsálással. Utóbbi turnus második felére datálható a vándorút.

Az augusztusi ámokfutás során szerzett Munka Hőse érdemrendet és egyéb sefteléseket kettes számú fétisembe fektettük be, egy rendes, böcsületes digitális fényképezőgépbe. Családi szakértőnkkel való konzultálás után (bátran ajánlani tudom annak, aki fényképezőgépet akar venni) egy szexi és tehetséges Nikon D90 (18-105mm optika) boldog tulajdonosai lettünk, ami drámaian megnövelte az exponálási igényeinket. Kirándulás terén eddig sem nagyon kellett bátorítani minket, de ezután a kicsike tesztelése remek kifogás volt az újabb kimozdulásokra.

A próbaút egyik kedvenc Madrid-közeli, vadregényes kirándulóhelyünk volt egy másik magyar párral (egyben kollégák), akikkel barátságtalan időben indultunk útnak északra a Guadarrama-hegység lábához, mire megérkeztünk már az eső is eleredt, de aztán fokozatosan kisütött a nap és a kirándulás végét már rekkenő, kora-őszi napsütésben élvezhettük.

klikk a képre

A sok túlórával járó leépülés és felhalmozódott szabadidő/pénz arra indított minket, hogy végre megtervezzük a klasszikus Granada-Córdoba-Sevilla útvonalat, amihez persze minimális előkészületeket tettünk csak, jórészt lustaságból, de leginkább azért, mert a tervezett indulás napja előtt kaptuk meg azt a fizetést, amiből futotta az útra. Sebtében szállást foglaltunk egy granadai hostelben, mivel az Alhambrába csak fix időpontokban lehet belépni, ezért előző este akartunk érkezni, ott tölteni az egész napot, aludni még egyet, majd továbbindulni Córdoba felé. A kapkodós bevásárlás és foglalás után végül késő délután vágtunk neki a 400 kilométeres útnak...