Tegnap volt Cseperke születésnapja. Ő Dublinban, én Madridban, gyerekek Budapesten… szétszóródtunk Európa három sarkába. Kint ülök az erkélyen, a tizennegyedik emeleten és ellátok a sziklacsúcsig, aminek a tövében majdnem pontosan egy évig laktunk, majdnem pontosan egy évvel ezelőttig. A születésnap kicsit furcán is telt legutóbb, mert leginkább pakoltunk és dobozoltunk, a költöztetők jöttek a holmikért, amiket hazaküldtünk. Nem igazán akartam rögtön a szülinap után indulni, arra gondoltam, talán 1-2 napot még együtt tölthetnénk, de már félig üres volt a lakás, nem lett volna sok értelme. Az első három napra szállást foglaltam előre, így aztán adva volt a másnapi indulás. Július tizedike. Pont egy éve. Nézek ki az erkély korlátja fölött az ismerős hegyoldalakra, a hullámzó dombokra. Sok ismerős.
Tegnap volt Cseperke születésnapja. Furcsán telt, Skype-on beszéltünk ugyan, de egyébként ugyanúgy lusta, álmos, meleg nap volt, mint tavaly. Akkor péntek, most szombat. Még annyira sem tudtuk megünnepelni, mint legutóbb, de legalább nem volt olyan melankolikus. Most már az, mert az In Your Honor akusztikus fele szól a Foo Fighterstől.
Most persze más, más aggodalmak, más remények, más kilátások. Alkalom a visszatekintésre, és igen, nem kerülte el a figyelmemet az az ironikus tény, hogy a spanyolországi útinaplómból csak két út maradt ki: az odaút és a visszaút. Erről, és sok más, ehhez kapcsolódó történetről lesz szó az elkövetkezendő napokban.
Szabadjon ennyit a melodrámából mára, legközelebb már cselekménnyel sűrítjük. Maradjanak velünk, hamarosan visszatérünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése