Retrofuturisztikus

Másnap egy bő délelőtt állt rendelkezésünkre, mielőtt jeles vendégünknek a repülőtéren az űrkikötőben volt jelenése, de addig is kihasználtuk az időt, hogy utazzunk egy keveset valaha volt ifjúságunk távoli jövőjébe (ha!), és két gyors lépésben egy Nemere sci-fi díszletei között találjuk magunkat.

Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy ez ördögien ravasz húzás volt egy olyan városban, ahol építészetileg a mediterrán, a Habsburg giccs, a Bourbon belterjesség és a francóista, …wait for it… birodalmi avagy imperialista romantika(tm) (nem összetévesztendő az ún. indusztriális romantikával) keveredik egymással, és ez még csak a belváros.

Elsőként kaján vigyorral álltunk le a munkanélküli segélyt folyósító hivatal Szolgálat központjánál, ahol a lekerekített betontömbök és a falakat véletlenszerűen megtörő, szabálytalan szögletes formák keltettek olyan elsöprő hatást, hogy csillogó szemmel rohantunk fotózni a látványt “ez rohadtul nyomasztó” felkiáltással. Az illúziót csak az törte meg, hogy közben tovább lelkendeztünk.

Igazából rejtély, milyen hatást akartak elérni a tervezők, de azt hiszem sikerült: nem igazán nyomasztó és impozáns, nem funkcionális és nem is grandiózus, nem eléggé formabontó, de azért szépnek sem nevezhetnénk… mindenesetre érthetetlen módon lelkesedtünk érte, ugyanakkor azon se lepődtünk volna meg, hogy ha kékesen izzó ionhajtóművekkel elemelkedik a földtől.

Nem vártuk meg, hogy így lesz-e, hanem továbblapoztunk a következő fejezethez: elgurultunk a déli külvárosok felé - túl az Atocha pályaudvaron, a sínek, az autópálya, irodaházak és friss lakótelepek közé ékelődött parkig, amely egy perccel sem nézett ki idősebbnek 1 évesnél. (Igaz, öt évvel ezelőtt már biztosan ott volt.)

Az IMAX mozi óriáskagylója felől léptünk be a parkba, és innentől a megtestesült nyugalomé volt a főszerep. Rekkenő késő tavaszi, késő délelőtti napsütésben gondosan nyírt pázsit mentén, platánokkal szegélyezett, kanyargó sétányon ballagtunk. Viszonylag üres volt a hely, az autópálya távoli zúgásán kívül még zaj se nagyon jutott el idáig, a kilátásról pedig a vasúti sínek és konténerek, valamint a madridi háztetők gondoskodtak széles karéjban. Ha lehetne érdekesen leírni azt, hogy üdítően unalmas séta volt idilli képekkel, akkor megtenném, de képességeim korlátozottak. Legyen elég annyi, hogy akár tudatos, akár nem, ez a modern park arra lett tervezve, hogy kellemes legyen unalmas sétákat tenni és fűben heverészni, miközben a giccset fokozandó kocogó emberek suhannak el melletted, a szomszédos réteken pedig szivárványokat rajzol a pázsit fölé a locsolórendszer.

Aztán persze átértünk a park másik végébe, ahol éles váltással, ámde mégsem sokkoló meglepetésként előbukkant a planetárium világkormány épülete. Bizisten láttam illusztrációt erről a helyről valamelyik Nemere-könyvben. Aki a távoli nyolcvanas évek elején nőtt föl annyira, hogy érdeklődjön a sci-fi iránt, az tudja, miről beszélek: az épületegyüttes az akkori kor elképzelt jövőképének és modernitásnak az esszenciája. Belülről hasonlóan néz ki, meg sem lepődtem volna, ha a lépcsőn megjelent volna valaki a Csillagflotta egyenruhájában.

És valóban, hol legyen egy ilyen futurisztikus épület, ha nem egy precízen megtervezett, viszonylag friss parkban. Itt aztán az építészek ki is tettek magukért, rögtön odaálmodtak egy modern acélvázas hidat, meg egy… nos, betoninstallációt, nyilvánvalóan a modernitás jegyében. Ettől aztán csak még jobban erősödött a szocreál sci-fi érzésünk.

A gyaloghíd egy vasúti sín fölött vezetett át, a hídról jobbra esszenciális, gazzal benőtt senkiföldje, valószínűleg egy régi pályaudvar területe kéménnyel és víztoronnyal, ahol már felszedték a síneket, csak a fordítókorong nyomai látszanak, a híd túloldali folytatása egy új sétány felújított sínpár mellett, amin valószínűleg még mindig ki tud futni a nosztalgiavonat a vasúti múzeumból. A sínek túloldalán pedig modern, masszív lakótömb, nagy betonplacc, ami metróállomást rejteget maga alatt, illetve iskola, kompaktul, mind egy helyen. Minket természetesen a rácson keresztül megbámulható, rozsdamarta, szétgraffitizett art-deco motorkocsik érdekeltek, nyilvánvaló okokból.

Ezzel le is járt az időnk, búcsút intettünk az idősíkoknak és elindultunk visszafelé. Még egy utolsó teraszos kávézás is belefért az időbe, majd pakolás és irány a légikikötő.

Azt hiszem sikerült a legtöbbet kihozni a rendelkezésünkre álló szűk hétből és pihentető, kellemes kirándulásokat tenni a tavaszi Madridban. Kolléga, örülök, hogy láttunk. Azóta elköltöztünk, de várunk ismét, bármikor!

(A szokásos, megkésett lezárásért cserébe, és ígéret szerint külön arcképcsarnokot prezentálunk úgyis mint a pozőrtől a szakszervezeti bizalmiig, vállalva a kommentárokat akár itt, akár a két album képei alatt.)

TOVÁBB...

Keresztfényben

Másfél napos pihenő után, mikoris be kellett baktatnom a központba és tárgyalótermekben tölteni az időt, nekivágtunk a következő, egydélutános útnak, de ahogy az már lenni szokott, a történetek utolsó fejezetei mindig felborítják az addigi eseményeket. Az első nap a Nagy Kaland jegyében telt el, volt benne minden, ami a nyitányhoz szükséges: kellően hosszú, hangulatos út, 1-2 látványos (és olcsó) helyszín, de kevés szereplő (mert az olcsó). A második nap a minden nagyobb és mindenből több jegyében telt el, eggyel több főszereplő, példának okáért, statiszták serege (bár itt-ott csak lézengtek, de azt meg elkummantjuk a hangulat javára), több és nagyobb díszlet, eklektikus helyszínek… a szokásos.

Most sem volt ez másként, és a fináléhoz közeledve mi is felrúgtuk az eddig megszokott sablonokat. Délutáni indulás, gyorsan letudott utazás, érkezés egy gigantomán, nonszensz kegyhelyhez, az Elesettek Völgyéhez. Milyen hatásvadász név már… mint a Halálcsillag! Előtte még beugrottunk a szomszédos kivárosba pénzt kivenni, hangulatos, árkádos főterecskével, szökőkúttal, óratoronnyal, de ez leginkább csak arra volt jó, hogy kijátssza az éberségünket, majd jól tarkónvágjon egy embertelen nagy kereszttel, óriási szobrokkal, akkora felvonulási térrel, amin pixellé törpül egy busznyi turista is, és olyan angyalszobrokkal, hogy azt a Gyűrűk ura is megirigyelhetné.

A barlangba robbantott katedrális a generalissimo agyszüleménye volt, itt nyugszik ő maga, az építész, és 9 emeletnyi kriptában a hősi halottak. Illő volt, mégha mégoly hatásvadász is, az a változó állagú, fodrosodó felhőtakaró, ami árnyékba borította a völgyet, szórt fénnyel lágyítva el a kontúrokat, megszűrve a fényt, hogy a valósnál épp csak egy sóhajnyival borongósabbnak láttassék a helyszín. Épp hogy csak nem esett, az már igazán túlzás lett volna és hiteltelenné tette volna az egészet. Ez persze nem akadályozott meg, hogy ne aknázzuk ki a lehetőségeket:

Ám még ez sem volt elég ahhoz, hogy setét asszociációkra késztessen minket, sőt mi több, bár a hely hangulata tagadhatatlan, és talán nem jön át a fotókon a hely léptéke, az ünnepélyes komorságot is sikerült azzal megtörni, hogy odabent, ahol tilos a fotózás, torokköszörüléssel és diszkrét köhintésekkel leplezzem a Nikon kattogását. Vihorászni azért nem vihorásztunk, a számok és méretek valóban elképesztőek, de néhány idevágó történelmi tény és elmélet felmondásán túl azért még mindig nem darkultunk be.

Ehelyütt érdemes megjegyezni, hogy az előző rendszer bűneinek szőnyeg alá söprésében kis hazánk a nyomába sem ér az ibéreknek, akik nagyon keményen dolgoznak azon, hogy ne számoljanak le a múlt kísérteteivel, bár a helyi neonáci tagozat masírozását már betiltották a völgyben. Szuvenírbolt azért van, ahol csésze, bögre, tálca és tányér formájában is haza lehet vinni a kereszt-árkád-templom dekorációt... már csak az a kérdés, ki elég tudatlan ahhoz, hogy ilyet tegyen.

Az egyébként békés, már-már festői tájjal éles kontrasztban álló emlékmű baljós kisugárzása ellenére, ahogy az már lenni szokott, elhangzott a “nézzük meg mi van a kijárattal ellentétes irányba továbbvezető úton”, aminek hatására a rutinos néző rögtön a homlokára csap.

Az egész völgy 1500-1700 méteres hegyek karéjában fekszik, 1300 méteres magasságban, a völgy gyújtópontjában praktikusan azzal a hegytetővel, amin pont elfér a kereszt, alatta pedig a sziklában a kolostor-kripta-bazilika szentháromság.

Természetesen az út megkerüli a keresztet viselő hegyet, mélyebben a hegyek közé, ami nyilván egyre kihaltabb lesz, és természetesen egy böszme kolostor bukkan elő a hegy túloldalán a kereszt mögött irdatlan udvarral, amit boltíves árkádsor ölel körbe, valamint obligát vasajtóval, rajta békét és nyugalmat legkevésbé sem ábrázoló domborművekkel.

 

Amíg Cseperke elvonult fotózgatni, kedélyesen kielemeztük a helyszín abszurditását, és a legsetétebb téma, amit érintettünk, a Mutant Chronicles volt, már csak a nyilvánvaló áthallások miatt is, bár részemről a dolog kimerült annyiban, hogy kielemeztem a film legjobb 30 másodpercét.

Csaknem teljes volt a csend és a mozdulatlanság az udvar fölött, a szürke fellegek alatt, körülöttünk néma fenyves borította a hegyoldalakat, madárdal se nagyon szűrődött el idáig, a beszélgetésünk sem visszhangzott a tágas, kihalt téren, mintha hangtompítót szereltek volna az egész tájra. Még ez a nyugalom sem volt elég kísérteties, miközben próbáltuk elképzelni, hogyan néz ki a hely rendeltetésszerű használata, mit kezdenek ekkora épülettel a bencések, és melyik részét mire használhatják. Nem, setét szertartások és véres orgiák nem kerültek szóba, de nem volt áhítatteljes, néma szemlélődés sem. Nem a hely szelleme, hanem a puszta méretei és történelme késztetett arra, hogy csendesen szemlélődjünk csupán (igen, az a két pixel ott középen mi volnánk).

Kifelé tartva bevallom, meginogtunk egy kicsit, egy betévedt, rejtőzködő rovar okozott hisztériás rohamot Cseperkénél riadalmakat az első ülésen, kétszer kellett megállnunk, amíg megtaláltuk és kifüstöltük a dögöt. Igen, elismerem, ez idő alatt megállíthatatlanul előtört belőlünk a geek és rovaros horrorfilm kliséket gyártottunk bő 5 percig. Aztán kiértünk a völgyből és témát váltottunk.

Még arra is maradt egy kis időnk, hogy tegyünk egy rövid kitérőt az Escorial felé, felguruljunk a tölgyerdőben kanyargó keskeny úton Fülöpszékhez és legeltessük a szemünket a tájon egy kicsit.

 

Végül beugrottunk az óvárosba is egy csésze kávé erejéig, hogy legyen üzemanyag a hazaútra, és egy csendes terecskén, a lenyugvó nap nyomában lassan bekúszó hűsben reflektáljunk a mögöttünk álló napra. Tónusaiban, témájában kétségtelenül komorabb és sötétebb volt, mint az előző kirándulásaink, de korántsem lehangoló. Picit öregurasan, picit nagy dolgokról elmélkedve és ún. lesser tuti megmondásával telt az idő. Összességében nem panaszkodhattunk a vihar előtti csendben, a nagy finálé előtt.

TOVÁBB...

(szolgálati közlemény)

Semmiféle eszköz nem áll rendelkezésemre, hogy megnézzem a blog forgalmát, úgyhogy fogalmam sincs, kik és hányan olvassák a bejegyzéseket.

Ha bárki veszi az adást, jelezzetek, hogy tudjam, nem csak a szervereket terhelem a betűimmel. (Ugyanitt, a már korábban is linkelt fotóalbumokban kommentálhatóak a fényképek is.)

TOVÁBB...

Segovia fölött az ég…

…rekkenő kék újfent, és a sziklaormon meredő kastély profilját csak még éteribbé teszi a szállongó nyárfavirág-boholyfelhő (ahhh! Kölcsey!!!) és a termikeken köröző gólyák. Valóban, olyan, mintha havazna, hatalmas felhőkben sodorja a szél a pelyheket, eszembe is jut koszorús költőnőnk Mütyürkék ezrei című alkotása, de leginkább Ridley Scott, akinek szintén kedvenc motívumai közé tartozik az efféle megoldás. Emelett roppant pozőr is, természetesen.

A városhoz kedvenc szerpentinemen (nem az enyém persze, csak az én kedvencem, de ettől persze másnak is lehet a kedvence…) keresztül vezet az út, ami előtte elhalad egy víztározó mellett, melynek látványos duzzasztógátjáról remek fotózási lehetőség nyílik mindenfelé. A sekély, kristálytiszta vízben halak és kacsák (utóbbiak a víz fölött), a távolban hegyek és falu, festői, ódon főtérrel.

Aztán sportos kapaszkodó (mármint út, nem sziklafal) vörös törzsű fenyvesen keresztül. Elhaladunk a helyi síparadicsom mellett, amely az évnek ebben a szakaszában már egészen kihalt és mozdulatlan, aztán következik a lejtmenet a segoviai síkság felé, csinos kis szerpentinnel.

A hegyek túloldalán egy körforgalom fogja meg a lendületből érkezőket, aminek egyik kijárata átvezet egy kovácsoltvas, királyi címeres kapun, ami gyakorlatilag a városka bejárata. Kíváncsiságtól hajtva tettünk egy rövid kitérőt, és találtunk egy számunkra nem túl lenyűgöző palotát, ám egy kihelyezett térkép szerint a palota mögött irdatlan kert terült el szökőkutakkal, csobogókkal, formára nyírt sövénnyel és árnyas sétányokkal. Nem engedtünk a kísértésnek, hogy megnézzük közelebbről, inkább tettünk ide egy mentális könyvjelzőt és továbbmentünk a városba, aminek egyik végén 2000 éves római vízvezeték, másik végén mudehár-stílusú erőd (benne tüzérségi múzeummal), közte gótikus katedrális (mellette kerengővel) és zsidónegyed szűk utcákkal. Kérdem én, kell ennél több?

Az óvárosba autóval is be lehet hajtani, és mi ezt meg is tettük, nem is annyira lustaságból, mint inkább azért, mert roppant látványos és menő az odavezető út. A várfal és egy ház sarka között kell átsuhanni, egy autó széles, kétirányú várkapun áthajtani, 170-fokos kanyarokat bevenni emelkedőn ötös kereszteződésben, aminek csak egy kijárata van, és hasonlók. Fürge kisautó-reklámfilmes helyszín, az ember nem győz vigyorogni, miközben alászedi a kormányt és kerülgeti a történelem egy-egy darabkáját.

A főtéren szép kényelmesen megkávéztunk, mert Plaza Mayoron árkádok szomszédságában, napernyő árnyékában kávézni kell, aztán ha már ott voltak azok a gótikus csipkék, megnéztük őket közelebbről (mármint a templomot, nem másztunk fel a tornyokra).

E helyütt szót kell ejtenem egy becsípődésemről, amely egy olyan fényképhez kötődik, ami sokáig hányódott a számítógépemen, de az utóbbi időben már nem sikerült megtalálnom, valamelyik winchester-halálnál valószínűleg az enyészeté lett. A kép címe “girl in basilica” volt, és egy pöttöm kislányt ábrázol egy gigászi bazilikában, egy tökéletes fénytócsa közepén. Ezidáig nem volt alkalmam reprodukálni a szituációt, és ennél közelebb nem is jutottam hozzá:

Még pár év és pár bazilika és menni fog.

Node vissza a gótikus csipkékhez… A katedrális kellemesen üres volt, lézengtünk is rendesen, felfedeztük a kerengőt és fotózgattunk. Azt kell mondjam, meglepően sok jól sikerült képet gyártottunk, portré témában is “a szerzőről a hátsó borítóra” témakörtől kezdve a “lehetne ennél pozőrebb, de az már csalás lenne” típusúig, itt-ott egy “erre tonnaszám születnének a vicces kommentek” stílusig. (Nyugalom, mindent a maga idejében…) Kétségtelenül sokat dobott a képeken a környék, a szállongó pelyhek és persze a vár is, melynek kapcsán csak az került szóba, hogy Disney állítólag erről mintázta a logójába a kastélyt. Ennek nem találtam nyomát később, bár lehetséges, hogy igaz, de az általunk ismert verzió szerint Neuschwanstein volt az inspiráció. Hát ennyit a darkulásról.

A végére hagytuk a város fotogénállományának legöregebbikét, ami pokoli látványos és pokoli macerás fotózni (pláne, ha nem vesszük a fáradságot, hogy napnak háttal, a túloldalról fényképezzük le). A római vízvezeték 800 méter hosszan szel át egy völgyet, legmagasabb pontján 28 méteres, két sorban 166 boltívvel, mindezt habarcs nélkül egymásra pakolt kövekből teljesíti. Szegénynek látogatásaink alkalmával mindig az a sorsa, hogy nem marad rá sok idő, ráadásul az ember egy idő után hajlamos azt hinni, hogy már kinézte belőle a köveket, pedig van néhány olyan pontja a városnak, ahonnan még látványosabb lenne. Sebaj, egyszer csak összejön.

Ennyi fért bele a napba, kellemes időben, kényelmes tempóban, szinte nyaralás-hangulatban telt az idő, és ha feltétlenül ki kell emelnem egy mozzanatot az egészből, az a kávézás lenne: gondtalan, jóleső társalgás remek társaságban, remek háttér előtt.

Mondanom sem kell, csak úgy suhantak el a magas labdák a nap során, számos lehetőség kínálkozott rá, hogy egy jól irányzott asszociációval témánál legyünk és setét dolgokat vizionáljunk mindenhová, de elegánsan (értsd: boldog tudatlanságban) elkerültük gyakorlatilag az összes lehetőséget és egyszerűen hazamentünk a késő délutánban, újra át a hágón és a hegyeken, vörös törzsű fenyők között kanyarogva, amíg ki nem bukkantunk a madridi fennsíkra, távolban a négy torony sziluettjével.

(folytatása következik)

TOVÁBB...

Vissza a Sierra Guadarrama kincséhez 2

Az úgy kezdődött, hogy először volt főnökünk érkezett látogatóba, és attól kezdve egymás kezébe adogatták a kilincset a vendégek. Tanult kollégámért példának okáért egyenesen Toledóból érkeztünk a repülőtérre, kisebbfajta meglepetés gyanánt is.

Innentől kezdve aztán egy kellemes, kurta hetet tölthettünk nosztalgiázásal, úgyis mint dark fantasy írók megrontásával. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miként lehetséges megrontani egy dark fantasy írót? Elmesélem…

Szóval az úgy volt, hogy folytatólagosan elkövetett aknamunkával röpke másfél év alatt sikerült elérni, hogy Viktor újból Madridba érkezzen. Jóelőre megvolt a repülőjegy, ezzel megpecsételve a sorsát. A madridi tavasz alattomos napsütést varázsolt a városra, giccses, fehér felhőbodrokkal a kék ég elé. És amikor azt mondom, hogy kék, arra gondolok, hogy KÉK. MDC-s kék. Hozzá májusban még nem sárgul annyira a fű, és vannak illatok a városban is.

Rögtön be is vetettük magunkat a hegyek közé, bemelegítésként egy rövid kitérővel Manzanares kastélyába. A víztározó partján, hegyek lábánál fekvő vár igazi képeslap-hangulatot teremt. Egész szatyornyi prospektust kaptunk mindenről, amit Madridtól 2 órányi utazótávolságra megnézhetünk, majd ezekkel zacskókkal kellett bejárnunk a várat, mint két magyar turista… aztán dugdoshattuk a hátunk mögé fotózáshoz.

Itt már fel is tűntek az első, jelek, amikor annak ellenére, hogy csak mi ketten voltunk látogatók az egész várban, egyetlen kósza asszociáció sem hangzott el holmi hegyvidéki eldugott vár belterjesen dekadens lakóiról, a falusiakon végrehajtott kísérletekről, katakombákról és nyálkás lakóiról. Igaz ugyan, hogy becsúszott egy finom utalás a dalekokra, és az egyik falépcső teteje kellemesen pozőr hangulatot sugárzott,

de még ez sem volt elég a setét gondolatokhoz. A mellvédekről nyíló kilátás végképp pontot tett az ügyre: fecskék cikáztak a bástyák között, gólyák őrködtek a templomtoronyban és köröztek lomhán a tó fölött, a hegyek gerincén még szikrázott a hó…

A Cinema Paradisót idéző főtéren megkávéztunk, aztán kényelmesen begurultunk a vadonba, leparkoltuk az autót, és megindultunk a csörgedező folyó mentén fölfelé. A víz fölött folyamatosan hűs szellő fújdogált, a fényképezőgép diszkréten csattogott, és kereste a témát.

A környék jótékony hatással volt asszociációs képességeinkre, amennyiben teljességgel képtelenek voltunk a szokásos, bizarr képzettársításokra, és az aznapi, sőt egész heti mentális csapás is csak hosszas töprengés után bukott ki. Történt ugyanis, hogy rekkenő napsütésben próbáltam hosszú expozíciós idővel képet készíteni a csobogókról, hogy elérjem azt a klasszikus poszterhatást, amikor a tajték homogén, fehér masszává olvad össze. Hosszas kísérletezgetés után, igazzy fotóművészt imitálván (beleértve a széles gesztusokat is), azt találtam mondani, hogy ez még mindig nem az igazi, nekem olyan kép kell, amin úgy folyik a tajték, mint Gaia csecséből a tej…

Miután a fájdalom alábbhagyott, újult erővel folytattuk utunkat a tömény, száraz fenyőillat és a lehetetlen bazalttömbök között, és méláztunk az egyre vadregényesebbé váló tájon. A setét hasonlatok továbbra sem akartak jönni, megelégedtünk a kiszögelléseken való üldögélésekben és a fotózásban, és még nem is pózoltunk… csak egy kicsit.

A folyó mentén egy idő után megritkulnak a fák, előbb meredek sziklamederben folyik, majd a sziklák szétterpeszkednek és szabálytalan lépcsősort alkotnak, csobogókkal, és simára koptatott, lapos felületekkel. Az egész úgy néz ki, mintha sziklaplató azt mondta volna, hogy pár millió év köszönöm, elég volt, és az oldalára dőlt.

Valószínűleg a környék összes környezetismeret- és földrajztanára ide hordja a diákjait, hogy elmagyarázza a vulkánok felszínformáló hatását: a fekete csíkok a kitörések nyomai, lehet számolgatni, hány év telt el egy-egy lávafolyam óta.

Mindennek a tetején pedig egy sziklaágyban mélyzöld, jéghideg tó terpeszkedik, a Charca Verde. Kedvelt fürdőzőhely, beépített csúszdával, ugyanis az itt is tükörsimára kopott sziklatömbök a legkisebb víztől is roppant csúszósak lesznek.

Vérszemet kapott hőseink tovább nyomultak, laza sziklamászás után újból fenyvesben törtettek előre… ám még ekkor sem került szóba az Erdők Fekete Kecskéje, iä iä, csupán egy-egy lelkes, ám annál ártatlanabb “Aranyásók földjére tévedtünk, bármelyik tisztáson megpillanthatjuk a táborukat.” illetve “Irokézek lapulhatnak a fák között” megjegyzés csattant el.

Kalandosabbra is vettük az utat, itt már kúszni-mászni is kellett, miután ösvény, de még vadcsapás sem nagyon akadt. Végül leereszkedtünk egy alkalmas helyen és természetesen egy kidőlt fatörzsön átkeltünk a zúgó fölött, ott felkapaszkodtunk egy sziklatömbre és azon át a túlpartra, majd úgy döntöttünk, ennyi bőven elég volt a vadon és a hegyi folyók csodáiból, érdekességeiből és elindultunk visszafelé.

Mivel már eléggé elfáradtunk és leeresztettük fizikai és mentális pajzsainkat is, mintegy zárszó gyanánt még bosszúból lecsapott a végzet, mikor Viktor feltette a kérdést “téged mire emlékeztet az a szikla?”

Mit sem sejtve vállat vontam, és ugyan ott motoszkált agyam egy hátsó zugában egy kósza gondolat, nem törődtem vele, tanult kollégám azonban megállíthatatlanul kibökte a megfejtést: “Szerintem ez egy pokémon.”

The horror! The horror!!

A visszaút további része eseménytelenül és gyorsan telt el, ráleltünk az ösvényre, majd betonúton bandukoltunk vissza kényelmesen odáig, ahol az autót hagytuk. A fáradtság és a foglalkozási ártalom számlájára írjuk, hogy az egyetlen konklúzió, amit helyben képesek voltunk levonni az volt, hogy egyszerűen zseniálisak a textúrák, hibátlan a render, csak a fizikát kapcsolták ki, mert lehetetlen méretű és formájú sziklatömbök álltak olyan helyeken, ahol nem is lett volna szabad nekik.

Szabadjon volt ennyit mára.

TOVÁBB...