…rekkenő kék újfent, és a sziklaormon meredő kastély profilját csak még éteribbé teszi a szállongó nyárfavirág-boholyfelhő (ahhh! Kölcsey!!!) és a termikeken köröző gólyák. Valóban, olyan, mintha havazna, hatalmas felhőkben sodorja a szél a pelyheket, eszembe is jut koszorús költőnőnk Mütyürkék ezrei című alkotása, de leginkább Ridley Scott, akinek szintén kedvenc motívumai közé tartozik az efféle megoldás. Emelett roppant pozőr is, természetesen.
A városhoz kedvenc szerpentinemen (nem az enyém persze, csak az én kedvencem, de ettől persze másnak is lehet a kedvence…) keresztül vezet az út, ami előtte elhalad egy víztározó mellett, melynek látványos duzzasztógátjáról remek fotózási lehetőség nyílik mindenfelé. A sekély, kristálytiszta vízben halak és kacsák (utóbbiak a víz fölött), a távolban hegyek és falu, festői, ódon főtérrel.
Aztán sportos kapaszkodó (mármint út, nem sziklafal) vörös törzsű fenyvesen keresztül. Elhaladunk a helyi síparadicsom mellett, amely az évnek ebben a szakaszában már egészen kihalt és mozdulatlan, aztán következik a lejtmenet a segoviai síkság felé, csinos kis szerpentinnel.
A hegyek túloldalán egy körforgalom fogja meg a lendületből érkezőket, aminek egyik kijárata átvezet egy kovácsoltvas, királyi címeres kapun, ami gyakorlatilag a városka bejárata. Kíváncsiságtól hajtva tettünk egy rövid kitérőt, és találtunk egy számunkra nem túl lenyűgöző palotát, ám egy kihelyezett térkép szerint a palota mögött irdatlan kert terült el szökőkutakkal, csobogókkal, formára nyírt sövénnyel és árnyas sétányokkal. Nem engedtünk a kísértésnek, hogy megnézzük közelebbről, inkább tettünk ide egy mentális könyvjelzőt és továbbmentünk a városba, aminek egyik végén 2000 éves római vízvezeték, másik végén mudehár-stílusú erőd (benne tüzérségi múzeummal), közte gótikus katedrális (mellette kerengővel) és zsidónegyed szűk utcákkal. Kérdem én, kell ennél több?
Az óvárosba autóval is be lehet hajtani, és mi ezt meg is tettük, nem is annyira lustaságból, mint inkább azért, mert roppant látványos és menő az odavezető út. A várfal és egy ház sarka között kell átsuhanni, egy autó széles, kétirányú várkapun áthajtani, 170-fokos kanyarokat bevenni emelkedőn ötös kereszteződésben, aminek csak egy kijárata van, és hasonlók. Fürge kisautó-reklámfilmes helyszín, az ember nem győz vigyorogni, miközben alászedi a kormányt és kerülgeti a történelem egy-egy darabkáját.
A főtéren szép kényelmesen megkávéztunk, mert Plaza Mayoron árkádok szomszédságában, napernyő árnyékában kávézni kell, aztán ha már ott voltak azok a gótikus csipkék, megnéztük őket közelebbről (mármint a templomot, nem másztunk fel a tornyokra).
E helyütt szót kell ejtenem egy becsípődésemről, amely egy olyan fényképhez kötődik, ami sokáig hányódott a számítógépemen, de az utóbbi időben már nem sikerült megtalálnom, valamelyik winchester-halálnál valószínűleg az enyészeté lett. A kép címe “girl in basilica” volt, és egy pöttöm kislányt ábrázol egy gigászi bazilikában, egy tökéletes fénytócsa közepén. Ezidáig nem volt alkalmam reprodukálni a szituációt, és ennél közelebb nem is jutottam hozzá:
Még pár év és pár bazilika és menni fog.
Node vissza a gótikus csipkékhez… A katedrális kellemesen üres volt, lézengtünk is rendesen, felfedeztük a kerengőt és fotózgattunk. Azt kell mondjam, meglepően sok jól sikerült képet gyártottunk, portré témában is “a szerzőről a hátsó borítóra” témakörtől kezdve a “lehetne ennél pozőrebb, de az már csalás lenne” típusúig, itt-ott egy “erre tonnaszám születnének a vicces kommentek” stílusig. (Nyugalom, mindent a maga idejében…) Kétségtelenül sokat dobott a képeken a környék, a szállongó pelyhek és persze a vár is, melynek kapcsán csak az került szóba, hogy Disney állítólag erről mintázta a logójába a kastélyt. Ennek nem találtam nyomát később, bár lehetséges, hogy igaz, de az általunk ismert verzió szerint Neuschwanstein volt az inspiráció. Hát ennyit a darkulásról.
A végére hagytuk a város fotogénállományának legöregebbikét, ami pokoli látványos és pokoli macerás fotózni (pláne, ha nem vesszük a fáradságot, hogy napnak háttal, a túloldalról fényképezzük le). A római vízvezeték 800 méter hosszan szel át egy völgyet, legmagasabb pontján 28 méteres, két sorban 166 boltívvel, mindezt habarcs nélkül egymásra pakolt kövekből teljesíti. Szegénynek látogatásaink alkalmával mindig az a sorsa, hogy nem marad rá sok idő, ráadásul az ember egy idő után hajlamos azt hinni, hogy már kinézte belőle a köveket, pedig van néhány olyan pontja a városnak, ahonnan még látványosabb lenne. Sebaj, egyszer csak összejön.
Ennyi fért bele a napba, kellemes időben, kényelmes tempóban, szinte nyaralás-hangulatban telt az idő, és ha feltétlenül ki kell emelnem egy mozzanatot az egészből, az a kávézás lenne: gondtalan, jóleső társalgás remek társaságban, remek háttér előtt.
Mondanom sem kell, csak úgy suhantak el a magas labdák a nap során, számos lehetőség kínálkozott rá, hogy egy jól irányzott asszociációval témánál legyünk és setét dolgokat vizionáljunk mindenhová, de elegánsan (értsd: boldog tudatlanságban) elkerültük gyakorlatilag az összes lehetőséget és egyszerűen hazamentünk a késő délutánban, újra át a hágón és a hegyeken, vörös törzsű fenyők között kanyarogva, amíg ki nem bukkantunk a madridi fennsíkra, távolban a négy torony sziluettjével.
(folytatása következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése