Retrofuturisztikus

Másnap egy bő délelőtt állt rendelkezésünkre, mielőtt jeles vendégünknek a repülőtéren az űrkikötőben volt jelenése, de addig is kihasználtuk az időt, hogy utazzunk egy keveset valaha volt ifjúságunk távoli jövőjébe (ha!), és két gyors lépésben egy Nemere sci-fi díszletei között találjuk magunkat.

Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy ez ördögien ravasz húzás volt egy olyan városban, ahol építészetileg a mediterrán, a Habsburg giccs, a Bourbon belterjesség és a francóista, …wait for it… birodalmi avagy imperialista romantika(tm) (nem összetévesztendő az ún. indusztriális romantikával) keveredik egymással, és ez még csak a belváros.

Elsőként kaján vigyorral álltunk le a munkanélküli segélyt folyósító hivatal Szolgálat központjánál, ahol a lekerekített betontömbök és a falakat véletlenszerűen megtörő, szabálytalan szögletes formák keltettek olyan elsöprő hatást, hogy csillogó szemmel rohantunk fotózni a látványt “ez rohadtul nyomasztó” felkiáltással. Az illúziót csak az törte meg, hogy közben tovább lelkendeztünk.

Igazából rejtély, milyen hatást akartak elérni a tervezők, de azt hiszem sikerült: nem igazán nyomasztó és impozáns, nem funkcionális és nem is grandiózus, nem eléggé formabontó, de azért szépnek sem nevezhetnénk… mindenesetre érthetetlen módon lelkesedtünk érte, ugyanakkor azon se lepődtünk volna meg, hogy ha kékesen izzó ionhajtóművekkel elemelkedik a földtől.

Nem vártuk meg, hogy így lesz-e, hanem továbblapoztunk a következő fejezethez: elgurultunk a déli külvárosok felé - túl az Atocha pályaudvaron, a sínek, az autópálya, irodaházak és friss lakótelepek közé ékelődött parkig, amely egy perccel sem nézett ki idősebbnek 1 évesnél. (Igaz, öt évvel ezelőtt már biztosan ott volt.)

Az IMAX mozi óriáskagylója felől léptünk be a parkba, és innentől a megtestesült nyugalomé volt a főszerep. Rekkenő késő tavaszi, késő délelőtti napsütésben gondosan nyírt pázsit mentén, platánokkal szegélyezett, kanyargó sétányon ballagtunk. Viszonylag üres volt a hely, az autópálya távoli zúgásán kívül még zaj se nagyon jutott el idáig, a kilátásról pedig a vasúti sínek és konténerek, valamint a madridi háztetők gondoskodtak széles karéjban. Ha lehetne érdekesen leírni azt, hogy üdítően unalmas séta volt idilli képekkel, akkor megtenném, de képességeim korlátozottak. Legyen elég annyi, hogy akár tudatos, akár nem, ez a modern park arra lett tervezve, hogy kellemes legyen unalmas sétákat tenni és fűben heverészni, miközben a giccset fokozandó kocogó emberek suhannak el melletted, a szomszédos réteken pedig szivárványokat rajzol a pázsit fölé a locsolórendszer.

Aztán persze átértünk a park másik végébe, ahol éles váltással, ámde mégsem sokkoló meglepetésként előbukkant a planetárium világkormány épülete. Bizisten láttam illusztrációt erről a helyről valamelyik Nemere-könyvben. Aki a távoli nyolcvanas évek elején nőtt föl annyira, hogy érdeklődjön a sci-fi iránt, az tudja, miről beszélek: az épületegyüttes az akkori kor elképzelt jövőképének és modernitásnak az esszenciája. Belülről hasonlóan néz ki, meg sem lepődtem volna, ha a lépcsőn megjelent volna valaki a Csillagflotta egyenruhájában.

És valóban, hol legyen egy ilyen futurisztikus épület, ha nem egy precízen megtervezett, viszonylag friss parkban. Itt aztán az építészek ki is tettek magukért, rögtön odaálmodtak egy modern acélvázas hidat, meg egy… nos, betoninstallációt, nyilvánvalóan a modernitás jegyében. Ettől aztán csak még jobban erősödött a szocreál sci-fi érzésünk.

A gyaloghíd egy vasúti sín fölött vezetett át, a hídról jobbra esszenciális, gazzal benőtt senkiföldje, valószínűleg egy régi pályaudvar területe kéménnyel és víztoronnyal, ahol már felszedték a síneket, csak a fordítókorong nyomai látszanak, a híd túloldali folytatása egy új sétány felújított sínpár mellett, amin valószínűleg még mindig ki tud futni a nosztalgiavonat a vasúti múzeumból. A sínek túloldalán pedig modern, masszív lakótömb, nagy betonplacc, ami metróállomást rejteget maga alatt, illetve iskola, kompaktul, mind egy helyen. Minket természetesen a rácson keresztül megbámulható, rozsdamarta, szétgraffitizett art-deco motorkocsik érdekeltek, nyilvánvaló okokból.

Ezzel le is járt az időnk, búcsút intettünk az idősíkoknak és elindultunk visszafelé. Még egy utolsó teraszos kávézás is belefért az időbe, majd pakolás és irány a légikikötő.

Azt hiszem sikerült a legtöbbet kihozni a rendelkezésünkre álló szűk hétből és pihentető, kellemes kirándulásokat tenni a tavaszi Madridban. Kolléga, örülök, hogy láttunk. Azóta elköltöztünk, de várunk ismét, bármikor!

(A szokásos, megkésett lezárásért cserébe, és ígéret szerint külön arcképcsarnokot prezentálunk úgyis mint a pozőrtől a szakszervezeti bizalmiig, vállalva a kommentárokat akár itt, akár a két album képei alatt.)