Borús, őszies időre ébredtünk, ami északabbra talán természetesnek hatott volna, de itt, délen “az évszakhoz képest hűvösebb és csapadékosabb” jelzővel illethetnénk. Kiváló alkalom volt tehát, hogy az Elesettek Völgyével kezdjük a túrát, ami már csak azért is megérte, mert überpozőr volt, ahogy a gigászi kő és vasbeton kereszt közepe táján úsztak a felhőpamacsok, néha pedig teljesen elnyelték a tetejét.
Nem hiányozhatott a szemerkélő eső sem, és persze meglehetősen kihalt volt a környék, így talán még feltűnőbb volt az a jóllakott ovis vigyor, ami ráragadt Kínai arcára. Az efféle imperialista romantika nagyon bejön mindannyiunknak, de lehet, hogy mások furcsán néztek volna ránk a nagy lelkesedés láttán.
Miután kiakasztottuk a pozőr-o-métert, következett az Escorial a maga építészeti tárlataival és a steril, királyi márványkriptáival, ami még mindig ugyanolyan disszonánsan hat, mint elsőre. Nem hátborzongató és nem nyomasztó, de a megmagyarázhatatlan idegensége továbbra is üt. A hadtörténeti szoba persze megint a geek faktort erősítette a számos csatajelenet-freskóval.
Az eső ezalatt kitombolta magát, mi pedig még mindig az alacsonyan lógó, nagyhasú fellegek alatt felgurultunk a szomszéd hegytetőre elkölteni szerény uzsonnánkat. Nagyjából erre az időszakra datálható az utazás hátralévő részét meghatározó igazzy rpg-geek életérzés kezdete, mikor csapatunk harmadik tagja, DZ kisebb esőistennek kezdte tituláltatni magát, amiért csak olyankor esett az eső, mikor mi nem szabad ég alatt tartózkodtunk. Így lett ő a csapat druidája.
Mivel kicsit elhúzódott az indulás, már késésben voltunk aznapi második célpontunk, Toledo felé. Egészen jó időt futottunk, némi csendespihenővel és lesser észosztással, aztán megérkeztünk Toledóba (megint), és bejártuk a szűk, kanyargós utcákat (megint), és megállapítottuk, hogy az Egy Gyűrű 3 euróval olcsóbb az egyik boltban, mint a másikban. Megszakértettük a használhatatlan, de annál csicsásabb fentezi kardokat is, ahogy azt kell, de a pálmát egy halálfejes Conan-stílura hajazó halef vitte el:
Még sötétedés előtt befejeztük a kellemes körsétát, DZ pusztán botanikai jelleggel lelegelt néhány fűszerillatú bokrot az egyik bástyánál, illetlen megjegyzéseket tettünk az egyik, flamboyant gótikus templom oldaláról lógó, ismeretlen funkciójú láncok kapcsán, feltankoltuk az autót a világ legkisebb benzinkútjánál, aztán, a körút során leggyakrabban használt kifejezésével élve, csapattuk tovább Cordoba felé.
Aznap azonban már nem értünk el odáig, mert már Toledóban ránk esteledett, én pedig emlékeztem, hogy tavaly ilyenkor is sötétben mentünk át valami nagyon vadnak tűnő szerpentines szakaszon, így aztán a többiek tanácsára lehúzódtam az egyik útszéli motelnél.
Hát így esett, hogy elvesztettem az útszéli motel-szűzességemet. A motel igazzy roadmovie hangulatú, földszintes téglalap volt, közvetlen az autópálya mellett, egy benzinkútnál. Csak a belterjes, fogatlan portás nem stimmelt, és vacsorára valami rántottás, sültkolbászos cuccott ettünk bizonytalan eredetű steak helyett, valamint az éjszaka során nem daraboltak föl egyikünket sem, és nem is ébredtünk fáradtan, enyhe fejfájással, sáros, gyanúsan farkasszerű lábnyomokkal a szőnyegen, reggel pedig az olajfákkal pettyezett, hullámzó dombság látványára ébredtünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése