A mór király átka - II. rész

Végtelen puszta, útszéli motel, országút, utazók: road movie hangulat. Így kezdődött a második nap, miután összeszedtük magunkat, útra keltünk ismét, és a rutinos utazók sasszemével fürkésztük a parkolókat, keresve azt az útszéli éttermet, ahol a legtöbb teherautó és kamion parkol. Mint az köztudott, ahol a kamionosok esznek ott jó a kaja. Találtunk is egyet, jót is reggeliztünk, DZ pedig ismét hódolt a “keresd meg a leggázosabb szuvenírt” játéknak, amelyet az Elesettek Völgyénél a bő egyméteres, hajlékony ceruza nyert, rajta az emlékmű és az Escorial fotóival, itt pedig ha jól emlékszem, valami iszonyat öngyújtó. Aztán nekivágtunk a pusztáknak, amely úgy hálálta meg a végtelenbe nyúló látványt, hogy nagyon gyorsan egy hegyi szorossá emelkedett, ahol alkalmasint a felhők hasát súrolva kanyarogtunk sziklás meredélyek mentén.

Szerencsére a legmagasabb ponton praktikusan volt hely egy kilátónak, ahol meg is álltunk, hogy lefotózzuk odalent a vadnyugati kanyont, odafent a Ködhegységet úgy Mória magasságában. Meg egy Kínait megváltó pózban.

Ezután már csak 100-160 kilométernyi csapatás volt hátra Córdobáig, közben észosztással és DZ-nek hála olyan underground helyek kibeszélésvel, mint a textsfromlastnight.com.

Córdobában bénáztunk egy keveset, mivel legutóbb másik irányból érkeztünk, éjszaka, és a belvárosban szálltunk meg, nem tudtam emlékezetből betalálni a központba. Durván 3/4 órát kóvályogtunk, néha még olyan helyekre is behajtottam, ahová nem is lehetett volna, de nem sikerült megtalálni azt a praktikus kis parkolót, ahol legutóbb leraktuk az autót. Végül feladtam és kerestünk egy kellően közeli helyet a római hídtól nem messze, és célba vettük az óvárost.

E helyütt célszerű említést tenni arról, hogy nagyjából ezen a helyen tértünk át végleg a “nem ejtünk foglyokat” mentalitásra, ami a szóvicceket illeti, és egyetlen poén sem lehetett túl olcsó. A kezdő felütésben rögtön túlléptünk a “mecsetelnem sem kell, hogy próbáljátok Cordoba tartani a kirohanásaitokat” jellegű mentálcsapásokon, Kínai pedig néha lírába szedve tálalta a sajátjait.

Csaknem pontosan egy évvel ezelőtt jártam már erre a családdal, akkor is felhős volt az ég, de nem ennyire látványos, a folyó viszont éppen csak vizes volt, most azonban dühös sárfolyamként zubogott át a híd alatt. A városban is több közvetlen napfénnyel találkoztunk, hideg sem volt, és nagyjából ugyanannyi időt töltöttünk kóborlással a városban.

Természetesen a mecsettel kezdtük, DZ pedig megerősítette azt az észrevételemet, hogy a bejáratnál ingyenesen osztogatott pamflet vérforralóan képmutató keresztény propaganda. Kínai szerint ez teljesen rendben van az Egyház szempontjából, ami szintén igaz, de attól még értelmetlen egy ilyen helyen ilyen stílust megütni.

 

Ha már stílus: legutóbb már megállapítottuk, hogy ha esés közben véletlenül elkattintom a fényképezőgépet a Nagymecsetben, akkor is nagy valószínűséggel sikerül jó képet csinálni a beltérről. Ezek a kettős boltívű oszlopok esküszöm hipnotikusak… és egyúttal, az egyik magyarázat szerint a szellősség mellett a mór otthon pálmafáit hivatottak szimulálni, például eképpen.

Miután körbeszaladtuk párszor az oszlopsorokat, megálltunk megcsodálni egy igazi óraműszerkezetet… és ez most nem steampunkos affektálás, valóban egy óramű szerkezetét csodáltuk meg… aztán steampunkosan affektálva elkészítettük a kötelező “a különc lángelme és az ő ördöngős masinériája” c. képet.

Majd a motoros pajtások kedvéért megpróbáltam elkészíteni egy fotót mudehár mintázattal és sziluettekkel, ami afféle szimbóluma is lehetne az utazásuknak. Ez nem volt olyan egyszerű, mivel a sziluetteknek pont úgy kellett fedniük a hátteret, hogy azért a profil vonalát ki lehessen venni. Ez sokadik kísérletezésre sikerült elégségesen, és a végtermékekből csak a használhatókat tartottuk meg. A nyers fotókat sorozatban nézve azonban gyanúsan kerülnek egyre közelebb a profilok, másfajta konnotációt sugallva a képnek. De szerencsére ezek a képek már nincsenek meg, úgyhogy senkinek sem kell tudnia róluk.

Kellemes óvárosi bolyongás után, egy indulás előtti kávézás után még megnéztük egy utolsó kitérő gyanánt a régi fürdő romjait, amitől végképp az arab világban érzi magát az ember.

Már erősen délutánra járt az idő, mikor visszaindultunk az autóhoz, és még mindig nem tudtuk eldönteni azt a régóta függőben levő kérdést, hogy próbáljuk-e meg útba ejteni Rondát, mielőtt kikötnénk Granadában. Nem kicsi kitérőről volt szó, és legfeljebb egy órácskát vagy kettőt maradhattunk volna a városban, utána viszont én feltétlenül Granadában akartam éjszakázni. Végül is, szinte tök egyenes, közvetlen összeköttetés van Ronda és Granada között, mi baj történhetne?