Karácsonyi különszám

Karácsony idegenben = furcsa.

Eleve kiköltöztünk a nagyvárosból vidékre, amit még otthon sem tettünk meg, igaz, itt munkanaponta 2x45 kilométer általában nem nyűg. Csend van, a hátsó kertben 1700-2300 méteres hegyek, várkastély meg minden. De azért ez idegen föld, senki nincs a közelben, aki érti a nyelvünket.

Már az utolsó 3 nap furcsa volt az irodában, egyedüli magyarként, ráadásul aki csak tudott, már a 19-20.-i hétvégén hazahúzott. Vagy legalábbis megpróbálkozott vele, volt olyan kolléga, akinek második, vagy harmadik próbálkozásra sikerült, volt, aki itt ragadt (utolsó alkalommal gép volt, csak pilóta nem).

Szóval poroszkál az ember a majdnem kihalt irodában egy maréknyi vegyes származású expat között, és munkát mímel, vagy beszélget. Igaz, hogy az épületben nem vagyok egyedüli magyar, de az emeleten kísérteties az érzés. Ez aztán végig meg is marad.

Bejártuk autóval a belvárost, megnéztük a díszkivilágítást, ami különleges és tanulságos volt, főleg azért, mert javarészt udvariasságból voltak fenyőfaszerű kúpos alakzatok lámpákkal teleaggatva (fenyőfákat nem vágtak ki a nyugati vadak kedvéért), mivel ők december 25-ét ünneplik ugyan, de január 6-án ajándékoznak. Azért a Pac-Man karácsonyfa állat volt.

A két ünnep között már le is szerelték a díszkivilágítást.

Mi is műfenyőt állítunk 24-én, nekem az egész nap valami halvány hiányérzettel telik. Eleinte Spotify-on hallgatunk áthangszerelt Foo Fighters dalokat (először vonósnégyessel, aztán bluegrass stílusban, végül a karácsony hangulat jegyében amint altatódal-stílusban, xilofonnal, csengettyűkkel zúzzák a Pretendert), de aztán délutánra már muszáj Petőfit nyomni, ami aztán a nap hátralévő részében végigkísér minket.

Még az utolsó pillanatban, úgy délután öt óra tájban leugrunk csillagszóróért a gyerekekkel, a biztonság kedvéért azért viszem a fényképezőgépet is, és jól teszem. Nincs meleg, de meg sem fagyunk, hó és eső sehol, az utcák kihaltak, de egy-két bolt még nyitva van, ez csak nekünk Szenteste.

A főutcán 3-4 büfé/kocsma/étterem is van, abból az egyikben csak lézengenek, habár nem szakadt hely, csak picit szocreál, azért kicsit lehangoló. A cigiautomatájuk se jó, ez aztán remek ürügy, hogy átmenjünk a másikhoz, ahol akkora a tömeg, hogy egyesek az utcai teraszon támasztják a pultot, söröznek és hangosan beszélgetnek. Ezt egy másik bárnál is így van, nekünk azonban fogalmunk sincs, hogy mi az apropó. Bent egy gombostűt nem lehet leejteni, derűsen sörözgető és ordibáló spanyolok között török utat magamnak a bár másik végében lévő automatáig, kikotrok egy Marlboro Lights-ot a gépből (ünnepnap, vagy mi), és ha már ott vagyok, előásom a gépet és elkezdek a fejek fölött kattintgatni.

A tekintélyt parancsoló gép nem marad észrevétlen, egy enyhén spicces helybéli megkérdezi, a tévétől vagyok-e. Mondom neki, hogy nem, csak fotózok, erre int, hogy várjak, odahív még valakit és csoportképet alkotnak. Udvariasan elkattintom a képemet, de fogalmam sincs, kik voltak ők, és szerintem a spicces ibér társai is teljesen tanácstalanok voltak az én kilétemet illetően.

Kiverekszem magam a tömegből, konstatálom, hogy a gólyák visszatértek és befészkelték magukat a templomtoronyba, majd hazaindulunk.

Cseperke a konyha ördöge, maratoni 6 órás sütés-főzéssel készül a karácsonyi vacsorára, egész pulyka, zserbó, saláta, leves…

Hét óra is elmúlik, mire elkészül az ünnepi vacsora, és ekkor lecsap a XXI. század. Az asztal végébe beállítjuk a beépített webkamerás laptopot, és Skype-on beszélünk a családommal. Az erről készült fotó már kicsit posztmodern lesz.

A család egy része élő közvetítésben nézheti az ajándékbontást is, aztán elbúcsúzunk tőlük és kezdődik a masszív karácsonyi tunyulás, egészen január 7-ig.

A két ünnep között se eső, se szél, se hó, három napon át szivathatjuk magunkat az egyik karácsonyi ajándékkal, egy távirányítású helikopterrel, amit nem egyszerű röptetni. A spanyolokra jellemző módon amíg a repüléssel kísérletezünk, a főtéri egyik bárból kiballag egy enyhén kapatos úriember és a téren keresztül jó hangosan elviccelődik velünk, minden rosszindulat nélkül. Fordul a kocka, amikor ugyanennek a helikopternek az igazi változata eldübörög a templomtorony mögött, én pedig látványosan rácsodálkozok a távirányítóra és elismerően biccentek, hogy milyen profik vagyunk már.

Mikor elromlik az idő (nem, nem a helikopter), és földig ér a felhők lába, felgurulunk a tájvédelmi körzetbe pazar hangulatfotókat gyártani a tapintható nyugalomról – az egész völgyet betöltő vízcsobogást nem sikerül megörökíteni.

Ezen felül Xbox, DVD, punnyadás, a két ünnep között befut a karácsonyi ellátmány is hazulról, 30-án felnyaláboljuk a csomagot, amiben a DVD-ken és könyveken kívül szaloncukor is lapul.

A szilveszteri bulira ugyan kerítünk egy kis mojitót, valami szőlőalapú fűszeres szíverősítőt, meg malagai mazsolabort, sőt, Cseperke még sajtos pogácsát is süt a családi recept szerint, de a buli kimerül további masszív Xboxozásban és DVD-zésben. Még furcsább, mint a karácsony, nosztalgiából elő is ásom a 2005-ös pattantyús szilveszteri képet.

Január ötödikéig bírjuk a tespedést, akkor egy helybéli fülese alapján átgurulunk Escorialba, ahol életnagyságú (vagy nagyobb) diorámák elevenítik meg Betlehemet, és úgy nagyjából az egész Közel-Keletet, rómaiakkal és elefántokkal. A belváros minden utcája gyakorlatilag átlényegül életképpé. Mindez előfutára a január 5-én este esedékes felvonulásnak.

Ez utóbbit, a Cabalgata de Reyes Magos-t minden városban megtartják, ibéreknél ez az igazi karácsony: A három királyok és apró segítőik cukorkát szórnak a nép közé, utánfutókra épített díszletek közül. A madridi nyilván sokkal extravagánsabb, de a városban akkora a tömeg ilyenkor, hogy ha a látványra kiváncsi az ember, jobb, ha a tévében nézi az élő közvetítést.

Mi ugyan a diorámák miatt jöttünk, de a cukorkaesőt is bevállaltuk: Szabolcs gyűjtötte be a legtöbbet, aztán bölcsen tartalékolta hazáig egy részét, amit aztán széthordtunk, így végül neki nem is jutott belőle több.

Másnap minden zárva, reggel megkapják az ajándékokat (vagy szenet, ha rosszak voltak), és vége is a téli szünetnek, másnaptól lassan elkezdenek visszaszivárogni a munkába az emberek.

TOVÁBB...

A mór király átka - I. rész

Borús, őszies időre ébredtünk, ami északabbra talán természetesnek hatott volna, de itt, délen “az évszakhoz képest hűvösebb és csapadékosabb” jelzővel illethetnénk. Kiváló alkalom volt tehát, hogy az Elesettek Völgyével kezdjük a túrát, ami már csak azért is megérte, mert überpozőr volt, ahogy a gigászi kő és vasbeton kereszt közepe táján úsztak a felhőpamacsok, néha pedig teljesen elnyelték a tetejét.

Nem hiányozhatott a szemerkélő eső sem, és persze meglehetősen kihalt volt a környék, így talán még feltűnőbb volt az a jóllakott ovis vigyor, ami ráragadt Kínai arcára. Az efféle imperialista romantika nagyon bejön mindannyiunknak, de lehet, hogy mások furcsán néztek volna ránk a nagy lelkesedés láttán.

Miután kiakasztottuk a pozőr-o-métert, következett az Escorial a maga építészeti tárlataival és a steril, királyi márványkriptáival, ami még mindig ugyanolyan disszonánsan hat, mint elsőre. Nem hátborzongató és nem nyomasztó, de a megmagyarázhatatlan idegensége továbbra is üt. A hadtörténeti szoba persze megint a geek faktort erősítette a számos csatajelenet-freskóval.

Az eső ezalatt kitombolta magát, mi pedig még mindig az alacsonyan lógó, nagyhasú fellegek alatt felgurultunk a szomszéd hegytetőre elkölteni szerény uzsonnánkat. Nagyjából erre az időszakra datálható az utazás hátralévő részét meghatározó igazzy rpg-geek életérzés kezdete, mikor csapatunk harmadik tagja, DZ kisebb esőistennek kezdte tituláltatni magát, amiért csak olyankor esett az eső, mikor mi nem szabad ég alatt tartózkodtunk. Így lett ő a csapat druidája.

Mivel kicsit elhúzódott az indulás, már késésben voltunk aznapi második célpontunk, Toledo felé. Egészen jó időt futottunk, némi csendespihenővel és lesser észosztással, aztán megérkeztünk Toledóba (megint), és bejártuk a szűk, kanyargós utcákat (megint), és megállapítottuk, hogy az Egy Gyűrű 3 euróval olcsóbb az egyik boltban, mint a másikban. Megszakértettük a használhatatlan, de annál csicsásabb fentezi kardokat is, ahogy azt kell, de a pálmát egy halálfejes Conan-stílura hajazó halef vitte el:

Még sötétedés előtt befejeztük a kellemes körsétát, DZ pusztán botanikai jelleggel lelegelt néhány fűszerillatú bokrot az egyik bástyánál, illetlen megjegyzéseket tettünk az egyik, flamboyant gótikus templom oldaláról lógó, ismeretlen funkciójú láncok kapcsán, feltankoltuk az autót a világ legkisebb benzinkútjánál, aztán, a körút során leggyakrabban használt kifejezésével élve, csapattuk tovább Cordoba felé.

Aznap azonban már nem értünk el odáig, mert már Toledóban ránk esteledett, én pedig emlékeztem, hogy tavaly ilyenkor is sötétben mentünk át valami nagyon vadnak tűnő szerpentines szakaszon, így aztán a többiek tanácsára lehúzódtam az egyik útszéli motelnél.

Hát így esett, hogy elvesztettem az útszéli motel-szűzességemet. A motel igazzy roadmovie hangulatú, földszintes téglalap volt, közvetlen az autópálya mellett, egy benzinkútnál. Csak a belterjes, fogatlan portás nem stimmelt, és vacsorára valami rántottás, sültkolbászos cuccott ettünk bizonytalan eredetű steak helyett, valamint az éjszaka során nem daraboltak föl egyikünket sem, és nem is ébredtünk fáradtan, enyhe fejfájással, sáros, gyanúsan farkasszerű lábnyomokkal a szőnyegen, reggel pedig az olajfákkal pettyezett, hullámzó dombság látványára ébredtünk.

TOVÁBB...

Keresztfényben

Másfél napos pihenő után, mikoris be kellett baktatnom a központba és tárgyalótermekben tölteni az időt, nekivágtunk a következő, egydélutános útnak, de ahogy az már lenni szokott, a történetek utolsó fejezetei mindig felborítják az addigi eseményeket. Az első nap a Nagy Kaland jegyében telt el, volt benne minden, ami a nyitányhoz szükséges: kellően hosszú, hangulatos út, 1-2 látványos (és olcsó) helyszín, de kevés szereplő (mert az olcsó). A második nap a minden nagyobb és mindenből több jegyében telt el, eggyel több főszereplő, példának okáért, statiszták serege (bár itt-ott csak lézengtek, de azt meg elkummantjuk a hangulat javára), több és nagyobb díszlet, eklektikus helyszínek… a szokásos.

Most sem volt ez másként, és a fináléhoz közeledve mi is felrúgtuk az eddig megszokott sablonokat. Délutáni indulás, gyorsan letudott utazás, érkezés egy gigantomán, nonszensz kegyhelyhez, az Elesettek Völgyéhez. Milyen hatásvadász név már… mint a Halálcsillag! Előtte még beugrottunk a szomszédos kivárosba pénzt kivenni, hangulatos, árkádos főterecskével, szökőkúttal, óratoronnyal, de ez leginkább csak arra volt jó, hogy kijátssza az éberségünket, majd jól tarkónvágjon egy embertelen nagy kereszttel, óriási szobrokkal, akkora felvonulási térrel, amin pixellé törpül egy busznyi turista is, és olyan angyalszobrokkal, hogy azt a Gyűrűk ura is megirigyelhetné.

A barlangba robbantott katedrális a generalissimo agyszüleménye volt, itt nyugszik ő maga, az építész, és 9 emeletnyi kriptában a hősi halottak. Illő volt, mégha mégoly hatásvadász is, az a változó állagú, fodrosodó felhőtakaró, ami árnyékba borította a völgyet, szórt fénnyel lágyítva el a kontúrokat, megszűrve a fényt, hogy a valósnál épp csak egy sóhajnyival borongósabbnak láttassék a helyszín. Épp hogy csak nem esett, az már igazán túlzás lett volna és hiteltelenné tette volna az egészet. Ez persze nem akadályozott meg, hogy ne aknázzuk ki a lehetőségeket:

Ám még ez sem volt elég ahhoz, hogy setét asszociációkra késztessen minket, sőt mi több, bár a hely hangulata tagadhatatlan, és talán nem jön át a fotókon a hely léptéke, az ünnepélyes komorságot is sikerült azzal megtörni, hogy odabent, ahol tilos a fotózás, torokköszörüléssel és diszkrét köhintésekkel leplezzem a Nikon kattogását. Vihorászni azért nem vihorásztunk, a számok és méretek valóban elképesztőek, de néhány idevágó történelmi tény és elmélet felmondásán túl azért még mindig nem darkultunk be.

Ehelyütt érdemes megjegyezni, hogy az előző rendszer bűneinek szőnyeg alá söprésében kis hazánk a nyomába sem ér az ibéreknek, akik nagyon keményen dolgoznak azon, hogy ne számoljanak le a múlt kísérteteivel, bár a helyi neonáci tagozat masírozását már betiltották a völgyben. Szuvenírbolt azért van, ahol csésze, bögre, tálca és tányér formájában is haza lehet vinni a kereszt-árkád-templom dekorációt... már csak az a kérdés, ki elég tudatlan ahhoz, hogy ilyet tegyen.

Az egyébként békés, már-már festői tájjal éles kontrasztban álló emlékmű baljós kisugárzása ellenére, ahogy az már lenni szokott, elhangzott a “nézzük meg mi van a kijárattal ellentétes irányba továbbvezető úton”, aminek hatására a rutinos néző rögtön a homlokára csap.

Az egész völgy 1500-1700 méteres hegyek karéjában fekszik, 1300 méteres magasságban, a völgy gyújtópontjában praktikusan azzal a hegytetővel, amin pont elfér a kereszt, alatta pedig a sziklában a kolostor-kripta-bazilika szentháromság.

Természetesen az út megkerüli a keresztet viselő hegyet, mélyebben a hegyek közé, ami nyilván egyre kihaltabb lesz, és természetesen egy böszme kolostor bukkan elő a hegy túloldalán a kereszt mögött irdatlan udvarral, amit boltíves árkádsor ölel körbe, valamint obligát vasajtóval, rajta békét és nyugalmat legkevésbé sem ábrázoló domborművekkel.

 

Amíg Cseperke elvonult fotózgatni, kedélyesen kielemeztük a helyszín abszurditását, és a legsetétebb téma, amit érintettünk, a Mutant Chronicles volt, már csak a nyilvánvaló áthallások miatt is, bár részemről a dolog kimerült annyiban, hogy kielemeztem a film legjobb 30 másodpercét.

Csaknem teljes volt a csend és a mozdulatlanság az udvar fölött, a szürke fellegek alatt, körülöttünk néma fenyves borította a hegyoldalakat, madárdal se nagyon szűrődött el idáig, a beszélgetésünk sem visszhangzott a tágas, kihalt téren, mintha hangtompítót szereltek volna az egész tájra. Még ez a nyugalom sem volt elég kísérteties, miközben próbáltuk elképzelni, hogyan néz ki a hely rendeltetésszerű használata, mit kezdenek ekkora épülettel a bencések, és melyik részét mire használhatják. Nem, setét szertartások és véres orgiák nem kerültek szóba, de nem volt áhítatteljes, néma szemlélődés sem. Nem a hely szelleme, hanem a puszta méretei és történelme késztetett arra, hogy csendesen szemlélődjünk csupán (igen, az a két pixel ott középen mi volnánk).

Kifelé tartva bevallom, meginogtunk egy kicsit, egy betévedt, rejtőzködő rovar okozott hisztériás rohamot Cseperkénél riadalmakat az első ülésen, kétszer kellett megállnunk, amíg megtaláltuk és kifüstöltük a dögöt. Igen, elismerem, ez idő alatt megállíthatatlanul előtört belőlünk a geek és rovaros horrorfilm kliséket gyártottunk bő 5 percig. Aztán kiértünk a völgyből és témát váltottunk.

Még arra is maradt egy kis időnk, hogy tegyünk egy rövid kitérőt az Escorial felé, felguruljunk a tölgyerdőben kanyargó keskeny úton Fülöpszékhez és legeltessük a szemünket a tájon egy kicsit.

 

Végül beugrottunk az óvárosba is egy csésze kávé erejéig, hogy legyen üzemanyag a hazaútra, és egy csendes terecskén, a lenyugvó nap nyomában lassan bekúszó hűsben reflektáljunk a mögöttünk álló napra. Tónusaiban, témájában kétségtelenül komorabb és sötétebb volt, mint az előző kirándulásaink, de korántsem lehangoló. Picit öregurasan, picit nagy dolgokról elmélkedve és ún. lesser tuti megmondásával telt az idő. Összességében nem panaszkodhattunk a vihar előtti csendben, a nagy finálé előtt.

TOVÁBB...