Hanem a kilométerek – Cuenca, I. rész

Májusban már egyértelműek voltak a jelek a cégnél, nem is vártunk az utolsó pillanatig, elkezdtük szervezni a hazaköltözést. Éreztem a vesztemet, és mint akit sarokba szorítottak, minden mindegy alapon igyekeztünk minden hétvégére beiktatni valami látnivalót, ami eddig kimaradt.

Cuencával kezdtük, de persze ezt is úgy, hogy útba ejtsünk mindent, ami belefér egy hétvégébe. Indulásból a kertek alatt haladtunk kelet felé, és hamarosan már jött is az első jel, amikor kiértünk arra az autópályára, amin alig három évvel korábban először érkeztünk Madridba. A melankóliának több sem kellett, rögtön felpörgött, miközben ott duruzsolt a “már nincs sok időnk hátra, lehet, hogy végleg elmegyünk, ide se jövünk vissza többet, oly sok mindent nem láttunk még” című sláger.

Amikor idefelé jöttünk, még úgy sejtettem, az utolsó szakasz lesz a legnehezebb, ott kell behozni minden lemaradást, amit a háromnapos úton összeszedtünk. Az utolsó napra több mint ezer kilométer vezetés jutott és Zaragoza és Madrid között nincs más, csak a sivatag. Gyúrtam is rá rendesen, mert Barcelona után már csak szántóföldek jöttek, aztán már csak olajfák, és mikor Zaragoza előtt megálltunk a semmi közepén egy benzinkútnál, a nem túl forgalmas autópályán, már eléggé zsibbadt voltam. Kávé, cigi, kabócák, forróságtól remegő táj, mediterrán fenyők, távolban egy névtelen városka.

Zaragoza és Madrid között nem is volt semmi… csak egy hegyvonulat, amin elég kanyargósan vágott át az autópálya, ráadásul nem volt a legjobb állapotban sem. Erre nem számítottunk, de jókor jött meglepetés volt. Ha a látvány nem lett volna elég, az adrenalin felébresztett. A vadregényes tájon a kanyargós, sokszor felújítás miatt szűkített-terelt út és a rengeteg kamion miatt résen kellett lenni, kaptatókon, lejtőkön, szerpentinen előzni, miközben olyan tájon keltünk át, amihez foghatót még nem láttunk. A fényképezőgép persze ekkorra kezdett lemerülni, úgyhogy sok látványos kép nem maradt fent erről a szakaszról.

A gerinc előtt, a kaptató tetejétől nem messze tankoltunk egy kis benzinkútnál, majd a gerinc után nem sokkal egy nagyobb kútnál kávézni is az utolsó nagy roham előtt. Eddig tartott az izgalmas szakasz, jobbra tőlünk felhők és sötétség, balra ragyogó, tiszta kék ég alkotott frappáns hátteret. A ragyogó kékség felé vettük az irányt, és a szelídebb, jobb minőségű autópályán megkezdtük a végső ereszkedést Madrid felé.

Közben végül ránk sötétedett, a nagy forgalomban figyelni kellett ugyan, de már tompultam is, és valahol itt keresztezte egymást az akkori, és a három évvel későbbi útvonalunk.

Valamiért sosem néztem utána később, mikor már tudtam orientálódni a térképen, hogy egész pontosan melyik úton jöttünk be Madridba, csak arra emlékszem, hogy a végén már teljesen elvesztettem a tájékozódási képességemet. Aztán nem láttam szükségét visszakövetni a lépéseimet. Egy meleg, nyári éjszakán, este tíz óra tájban gurultunk be a szálloda elé, június 24-én, vasárnap.

Annak ellenére, hogy valószínűleg már alkonyodott, amikor Madridba érkeztünk, mikor három évvel később, egy kora májusi napon kb. 5-6 kilométeren át visszafelé követtük az autópályát, megcsapott a jövő szele, amolyan mítikus balsejtelem gyanánt rám telepedett egy időre.

Aztán lehajtottunk az autópályáról és jöttek megint az általam amúgy is jobban kedvelt mellékutak, és hamarosan újabb kaptatókon kanyarogtunk első úticélunk felé. Előtte még ismét váratlan meglepetéssel duzzasztógátakhoz, és elhagyott bányaépítményekhez érkeztünk, és kiszálltunk egy kis időre fotózni. Végül sosem néztem utána, mi a történetük, csak annyit sejtettünk, hogy századeleji épületek lehetnek, amiket elhagytak, mikor megépítették a duzzasztókat.

Kóboroltunk egy keveset a duzzasztók között, míg végül megtaláltuk a kis falut, amit kerestünk, azon túl az olajfaligeteket, azon túl pedig az Arcok ösvényét, úticélunkat.

(kattints a képre az albumhoz)

Itt, a duzzasztott tó egyik szegletében, egy félig mesterséges, félig természetes erdőben sziklába faragott arcok fogadják a turistákat, amiket egy kellemes, nem túl hosszú, nem túl megerőltető séta során körbe lehet járni. Nekünk valahogy sikerült elkerülnünk egy-két jellegzetesebb darabot, de a hangulat átjött. Álldogáltunk kicsit a szélkorbácsolta víz partján, néha szemerkélő esőben, súlyos fellegek alatt és próbáltuk nem drámai aláfestésnek és újabb eposzi ómeneknek tulajdonítani az időjárást.

Ugyan úgy indultunk el otthonról, hogy ha rossz az idő, estére hazamegyünk, de nem adjuk egyszerűen a hétvégénket. Cuenca úgyis csak 150 kilométer Madridtól (és 200 tőlünk).

TOVÁBB...

Nem az évek teszik

Tegnap volt Cseperke születésnapja. Ő Dublinban, én Madridban, gyerekek Budapesten… szétszóródtunk Európa három sarkába. Kint ülök az erkélyen, a tizennegyedik emeleten és ellátok a sziklacsúcsig, aminek a tövében majdnem pontosan egy évig laktunk, majdnem pontosan egy évvel ezelőttig. A születésnap kicsit furcán is telt legutóbb, mert leginkább pakoltunk és dobozoltunk, a költöztetők jöttek a holmikért, amiket hazaküldtünk. Nem igazán akartam rögtön a szülinap után indulni, arra gondoltam, talán 1-2 napot még együtt tölthetnénk, de már félig üres volt a lakás, nem lett volna sok értelme. Az első három napra szállást foglaltam előre, így aztán adva volt a másnapi indulás. Július tizedike. Pont egy éve. Nézek ki az erkély korlátja fölött az ismerős hegyoldalakra, a hullámzó dombokra. Sok ismerős.

Tegnap volt Cseperke születésnapja. Furcsán telt, Skype-on beszéltünk ugyan, de egyébként ugyanúgy lusta, álmos, meleg nap volt, mint tavaly. Akkor péntek, most szombat. Még annyira sem tudtuk megünnepelni, mint legutóbb, de legalább nem volt olyan melankolikus. Most már az, mert az In Your Honor akusztikus fele szól a Foo Fighterstől.

Most persze más, más aggodalmak, más remények, más kilátások. Alkalom a visszatekintésre, és igen, nem kerülte el a figyelmemet az az ironikus tény, hogy a spanyolországi útinaplómból csak két út maradt ki: az odaút és a visszaút. Erről, és sok más, ehhez kapcsolódó történetről lesz szó az elkövetkezendő napokban.

Szabadjon ennyit a melodrámából mára, legközelebb már cselekménnyel sűrítjük. Maradjanak velünk, hamarosan visszatérünk.

TOVÁBB...

A mór király átka - IV. rész

Pokolba a számozással! George Lucast talán érdekelte, mikor elkezdte a trilógiát?

Másnap reggel elkezdtük bezsebelni az XP-t, amiért tapasztalatból az automata pénztárhoz álltunk a sötétben-hidegben ott dekkoló sor helyett (kérem vegyék jegyzőkönyvbe, hogy még nem volt reggel 8 óra, a nap nem kelt fel, a parkoló és a várakozási terület álmos csendjét egy benzinmotoros levélfújó kavarta fel, amivel nagyrészt port fújt a kolléga, ami felverődött és megült az árkádsor alatt, és aki persze zajvédő fülest viselt, velünk ellentétben – a hulláját szétszórtuk a szélrózsa minden irányába, minden bizonyítékot eltűntettünk, sosem varrják a nyakunkba). Kis rizikófaktor volt ugyan, hogy DZ bankkártyája úgy nézett ki, mint amit Koons százados a végbelében csempészett ki a vietnámi dzsungelből, de csodák csodája, a gép elfogadta. Összeszedtük Kínait és magunkat is, aztán szép kényelmesen besétáltunk az Alhambrába.

Mivel innentől minden szó fölösleges, mert úgysem tesz igazságot (akit mégis érdekel, itt elolvashatja, milyen szavakat találtam legutóbb), úgyhogy beszéljenek a képek (az ötödik után folytatjuk):

…és ez még csak a Naszrid palota volt.

Néhány mély lélegzet és rövid szünet után újra itt vagyunk. Egy pár, további fotó viszont magyarázatra szorul, töredékesen, teljesen egyéni belátás szerint.

Ez viszont valódi elkapott pillanat volt. Annak ellenére, hogy ez gyakorlatilag az 1. Számú Turista Pozíció, Műemlék Fotózásakor, valahogy csak itt, DZ átszellemült ábrázatát látván kattant be, hogy ez bizony egy erős és kifejező kép lehet. Nem fontolgattam sokat, az első adandó alkalommal elcsattintottam a fotót és roppant elégedett vagyok vele: valahol nagyon halványan az ég felé nyúló kéz nem túl természetes tartása egy bizonyos freskóra emlékeztet, egymás felé nyúló ujjakkal.

Ez viszont annál tudatosabb fotó, DZ-vel közösen, takarosan beállított kép lett, igaz, komponálhattam volna kicsit jobban is, de nem akartam túl sok időt rászánni, nehogy elszálljon a pillanat varázsa (emellett ez a 2. Számú Turista Pozíció, Műemlék Fotózásakor).

Ez a turista az istennek sem akart elmozdulni onnan, bőszen hallgatta az audioguide-ot, annak ellenére, hogy az egész turnus elvonult, a következő pedig vészesen közeledett a hátam mögött. Egyrészt az idegesítő köcsög belezavart az eredeti elképzelésembe, ezért is lett aszimetrikus a kép, mert mikor végre exponálásra szántam magam, már nem volt cérnám pontosan célozni, másrészt viszont így a hiteles a kép, mert nem steril. (Ennek a párja egy sevillai kép tavalyról, ahol egy oszlop ugyan majdnem teljesen elrejti a turistát, de pont annyira lóg bele, hogy észre lehessen venni.) Igazi képeskönyvbe való reklámfotó, egyszesmind a 3. Számú Turista Pozíció, Műemlék Látogatása Közben.

A kép az ifjú DZ-két ábrázolja, amint ifjonti zavarában, úgyis mint gyermekkori vágya teljesülése után elérzékenyülve a Generalife virágait csodálja. A látens hajlamokról korábban már értekeztünk, ez is egy finom utalás. Lelki Dévényi Tibi bácsim elégedetten sóhajtott fel, amiért egy újabb kispajtás pontos labdája vált valóra: DZ-ke ugyanis azóta szeretett volna eljutni az oroszlános udvarba, mióta egyik iskolai történelemkönyvének borítóján meglátta és kiderítette, honnan való. Örülünk, hogy egyesült erővel DZ megláthatta a mór palotát élőben is.

Végezetül pedig egy újabb ismerős és tipikus kép, amint egy erőd falán állva a terepet szemlézve RPG-geekek megszakértik a potenciális ostromhelyzeteket különböző korok és technológiák függvényében. Ezen a képen csak azért nem állok mellettük határozottan mutogatva, mert éppen fotóztam.

A mesés komplexum bejárása után mesés rántottás ebédet fogyasztottunk el stílszerűen az Alhambrával szemben egy helyi tipikus étteremben, jóllakott óvodásként bólogattunk és mosolyogtunk egymásra, aztán szépen, minden sallangtól mentesen hazatértünk, hogy másnap Kínaiék elindulhassanak vissza Helvéciába vasparipájuk hátán.

A kis körút teljes képanyagát az alábbi fotóra kattintva ajánlom mindenki szíves figyelmébe. Nagyon nagy köszönettel tartozom Kínainak és Zolinak, amiért magukkal csábítottak erre az útra, és támogatták az utazásom anyagi részét is. Uraim, egy élmény volt!

(Hamarosan: Christmas Special)

TOVÁBB...

A mór király átka - I. rész

Borús, őszies időre ébredtünk, ami északabbra talán természetesnek hatott volna, de itt, délen “az évszakhoz képest hűvösebb és csapadékosabb” jelzővel illethetnénk. Kiváló alkalom volt tehát, hogy az Elesettek Völgyével kezdjük a túrát, ami már csak azért is megérte, mert überpozőr volt, ahogy a gigászi kő és vasbeton kereszt közepe táján úsztak a felhőpamacsok, néha pedig teljesen elnyelték a tetejét.

Nem hiányozhatott a szemerkélő eső sem, és persze meglehetősen kihalt volt a környék, így talán még feltűnőbb volt az a jóllakott ovis vigyor, ami ráragadt Kínai arcára. Az efféle imperialista romantika nagyon bejön mindannyiunknak, de lehet, hogy mások furcsán néztek volna ránk a nagy lelkesedés láttán.

Miután kiakasztottuk a pozőr-o-métert, következett az Escorial a maga építészeti tárlataival és a steril, királyi márványkriptáival, ami még mindig ugyanolyan disszonánsan hat, mint elsőre. Nem hátborzongató és nem nyomasztó, de a megmagyarázhatatlan idegensége továbbra is üt. A hadtörténeti szoba persze megint a geek faktort erősítette a számos csatajelenet-freskóval.

Az eső ezalatt kitombolta magát, mi pedig még mindig az alacsonyan lógó, nagyhasú fellegek alatt felgurultunk a szomszéd hegytetőre elkölteni szerény uzsonnánkat. Nagyjából erre az időszakra datálható az utazás hátralévő részét meghatározó igazzy rpg-geek életérzés kezdete, mikor csapatunk harmadik tagja, DZ kisebb esőistennek kezdte tituláltatni magát, amiért csak olyankor esett az eső, mikor mi nem szabad ég alatt tartózkodtunk. Így lett ő a csapat druidája.

Mivel kicsit elhúzódott az indulás, már késésben voltunk aznapi második célpontunk, Toledo felé. Egészen jó időt futottunk, némi csendespihenővel és lesser észosztással, aztán megérkeztünk Toledóba (megint), és bejártuk a szűk, kanyargós utcákat (megint), és megállapítottuk, hogy az Egy Gyűrű 3 euróval olcsóbb az egyik boltban, mint a másikban. Megszakértettük a használhatatlan, de annál csicsásabb fentezi kardokat is, ahogy azt kell, de a pálmát egy halálfejes Conan-stílura hajazó halef vitte el:

Még sötétedés előtt befejeztük a kellemes körsétát, DZ pusztán botanikai jelleggel lelegelt néhány fűszerillatú bokrot az egyik bástyánál, illetlen megjegyzéseket tettünk az egyik, flamboyant gótikus templom oldaláról lógó, ismeretlen funkciójú láncok kapcsán, feltankoltuk az autót a világ legkisebb benzinkútjánál, aztán, a körút során leggyakrabban használt kifejezésével élve, csapattuk tovább Cordoba felé.

Aznap azonban már nem értünk el odáig, mert már Toledóban ránk esteledett, én pedig emlékeztem, hogy tavaly ilyenkor is sötétben mentünk át valami nagyon vadnak tűnő szerpentines szakaszon, így aztán a többiek tanácsára lehúzódtam az egyik útszéli motelnél.

Hát így esett, hogy elvesztettem az útszéli motel-szűzességemet. A motel igazzy roadmovie hangulatú, földszintes téglalap volt, közvetlen az autópálya mellett, egy benzinkútnál. Csak a belterjes, fogatlan portás nem stimmelt, és vacsorára valami rántottás, sültkolbászos cuccott ettünk bizonytalan eredetű steak helyett, valamint az éjszaka során nem daraboltak föl egyikünket sem, és nem is ébredtünk fáradtan, enyhe fejfájással, sáros, gyanúsan farkasszerű lábnyomokkal a szőnyegen, reggel pedig az olajfákkal pettyezett, hullámzó dombság látványára ébredtünk.

TOVÁBB...