Hanem a kilométerek – Cuenca, I. rész

Májusban már egyértelműek voltak a jelek a cégnél, nem is vártunk az utolsó pillanatig, elkezdtük szervezni a hazaköltözést. Éreztem a vesztemet, és mint akit sarokba szorítottak, minden mindegy alapon igyekeztünk minden hétvégére beiktatni valami látnivalót, ami eddig kimaradt.

Cuencával kezdtük, de persze ezt is úgy, hogy útba ejtsünk mindent, ami belefér egy hétvégébe. Indulásból a kertek alatt haladtunk kelet felé, és hamarosan már jött is az első jel, amikor kiértünk arra az autópályára, amin alig három évvel korábban először érkeztünk Madridba. A melankóliának több sem kellett, rögtön felpörgött, miközben ott duruzsolt a “már nincs sok időnk hátra, lehet, hogy végleg elmegyünk, ide se jövünk vissza többet, oly sok mindent nem láttunk még” című sláger.

Amikor idefelé jöttünk, még úgy sejtettem, az utolsó szakasz lesz a legnehezebb, ott kell behozni minden lemaradást, amit a háromnapos úton összeszedtünk. Az utolsó napra több mint ezer kilométer vezetés jutott és Zaragoza és Madrid között nincs más, csak a sivatag. Gyúrtam is rá rendesen, mert Barcelona után már csak szántóföldek jöttek, aztán már csak olajfák, és mikor Zaragoza előtt megálltunk a semmi közepén egy benzinkútnál, a nem túl forgalmas autópályán, már eléggé zsibbadt voltam. Kávé, cigi, kabócák, forróságtól remegő táj, mediterrán fenyők, távolban egy névtelen városka.

Zaragoza és Madrid között nem is volt semmi… csak egy hegyvonulat, amin elég kanyargósan vágott át az autópálya, ráadásul nem volt a legjobb állapotban sem. Erre nem számítottunk, de jókor jött meglepetés volt. Ha a látvány nem lett volna elég, az adrenalin felébresztett. A vadregényes tájon a kanyargós, sokszor felújítás miatt szűkített-terelt út és a rengeteg kamion miatt résen kellett lenni, kaptatókon, lejtőkön, szerpentinen előzni, miközben olyan tájon keltünk át, amihez foghatót még nem láttunk. A fényképezőgép persze ekkorra kezdett lemerülni, úgyhogy sok látványos kép nem maradt fent erről a szakaszról.

A gerinc előtt, a kaptató tetejétől nem messze tankoltunk egy kis benzinkútnál, majd a gerinc után nem sokkal egy nagyobb kútnál kávézni is az utolsó nagy roham előtt. Eddig tartott az izgalmas szakasz, jobbra tőlünk felhők és sötétség, balra ragyogó, tiszta kék ég alkotott frappáns hátteret. A ragyogó kékség felé vettük az irányt, és a szelídebb, jobb minőségű autópályán megkezdtük a végső ereszkedést Madrid felé.

Közben végül ránk sötétedett, a nagy forgalomban figyelni kellett ugyan, de már tompultam is, és valahol itt keresztezte egymást az akkori, és a három évvel későbbi útvonalunk.

Valamiért sosem néztem utána később, mikor már tudtam orientálódni a térképen, hogy egész pontosan melyik úton jöttünk be Madridba, csak arra emlékszem, hogy a végén már teljesen elvesztettem a tájékozódási képességemet. Aztán nem láttam szükségét visszakövetni a lépéseimet. Egy meleg, nyári éjszakán, este tíz óra tájban gurultunk be a szálloda elé, június 24-én, vasárnap.

Annak ellenére, hogy valószínűleg már alkonyodott, amikor Madridba érkeztünk, mikor három évvel később, egy kora májusi napon kb. 5-6 kilométeren át visszafelé követtük az autópályát, megcsapott a jövő szele, amolyan mítikus balsejtelem gyanánt rám telepedett egy időre.

Aztán lehajtottunk az autópályáról és jöttek megint az általam amúgy is jobban kedvelt mellékutak, és hamarosan újabb kaptatókon kanyarogtunk első úticélunk felé. Előtte még ismét váratlan meglepetéssel duzzasztógátakhoz, és elhagyott bányaépítményekhez érkeztünk, és kiszálltunk egy kis időre fotózni. Végül sosem néztem utána, mi a történetük, csak annyit sejtettünk, hogy századeleji épületek lehetnek, amiket elhagytak, mikor megépítették a duzzasztókat.

Kóboroltunk egy keveset a duzzasztók között, míg végül megtaláltuk a kis falut, amit kerestünk, azon túl az olajfaligeteket, azon túl pedig az Arcok ösvényét, úticélunkat.

(kattints a képre az albumhoz)

Itt, a duzzasztott tó egyik szegletében, egy félig mesterséges, félig természetes erdőben sziklába faragott arcok fogadják a turistákat, amiket egy kellemes, nem túl hosszú, nem túl megerőltető séta során körbe lehet járni. Nekünk valahogy sikerült elkerülnünk egy-két jellegzetesebb darabot, de a hangulat átjött. Álldogáltunk kicsit a szélkorbácsolta víz partján, néha szemerkélő esőben, súlyos fellegek alatt és próbáltuk nem drámai aláfestésnek és újabb eposzi ómeneknek tulajdonítani az időjárást.

Ugyan úgy indultunk el otthonról, hogy ha rossz az idő, estére hazamegyünk, de nem adjuk egyszerűen a hétvégénket. Cuenca úgyis csak 150 kilométer Madridtól (és 200 tőlünk).

TOVÁBB...

Nem az évek teszik

Tegnap volt Cseperke születésnapja. Ő Dublinban, én Madridban, gyerekek Budapesten… szétszóródtunk Európa három sarkába. Kint ülök az erkélyen, a tizennegyedik emeleten és ellátok a sziklacsúcsig, aminek a tövében majdnem pontosan egy évig laktunk, majdnem pontosan egy évvel ezelőttig. A születésnap kicsit furcán is telt legutóbb, mert leginkább pakoltunk és dobozoltunk, a költöztetők jöttek a holmikért, amiket hazaküldtünk. Nem igazán akartam rögtön a szülinap után indulni, arra gondoltam, talán 1-2 napot még együtt tölthetnénk, de már félig üres volt a lakás, nem lett volna sok értelme. Az első három napra szállást foglaltam előre, így aztán adva volt a másnapi indulás. Július tizedike. Pont egy éve. Nézek ki az erkély korlátja fölött az ismerős hegyoldalakra, a hullámzó dombokra. Sok ismerős.

Tegnap volt Cseperke születésnapja. Furcsán telt, Skype-on beszéltünk ugyan, de egyébként ugyanúgy lusta, álmos, meleg nap volt, mint tavaly. Akkor péntek, most szombat. Még annyira sem tudtuk megünnepelni, mint legutóbb, de legalább nem volt olyan melankolikus. Most már az, mert az In Your Honor akusztikus fele szól a Foo Fighterstől.

Most persze más, más aggodalmak, más remények, más kilátások. Alkalom a visszatekintésre, és igen, nem kerülte el a figyelmemet az az ironikus tény, hogy a spanyolországi útinaplómból csak két út maradt ki: az odaút és a visszaút. Erről, és sok más, ehhez kapcsolódó történetről lesz szó az elkövetkezendő napokban.

Szabadjon ennyit a melodrámából mára, legközelebb már cselekménnyel sűrítjük. Maradjanak velünk, hamarosan visszatérünk.

TOVÁBB...

Jegyzetek 1: Füst

Mióta júniusban kiköltöztünk a városból a hegyek lábához, a reggeli bő 40km-es út során alkalmunk nyílik megnézni, mit mutat a szmog-o-méter:

From Escorial - Silla de Felipe

Igen, a négy tornyot használjuk fokmérőnek: ahogy a folyóknál a vízállást, úgy mi a barna szószt mérjük vele, ami már messziről látszik, ahogy közeledünk a város felé. A magassága és sűrűsége, valamint a csóvája jól jelzi, milyen nap várható.

Ahogy közelebb érünk a városhoz és lassan belekerülünk, már nem látszik semmi, az ég ugyanolyan kék (csak kicsit fakóbb talán), és az ember már észre sem veszi…

…egészen tegnapig, amikor reggel halvány füstszag úszott a levegőben és apró hamuszemcséket fújtam le az autóról. Az előző napi erdőtűz tőlünk kb. 10km-re nyugatra égett, és másnap még mindig látványos nyomot hagyott a levegőben.

Hatalmas, fátyolos barna ernyőként borult a táj fölé a füst, amit a szél a magasabb légköri rétegekben, úgy 2-3000 méter között terített szét többé-kevésbé egyenletesen. Már nem volt anyaga és alakja, csak sejtelmes hártyaként terpeszkedett fölénk, megszűrte a felkelő nap sugarait, szórt fénnyel borította be a vidéket, elmosta az árnyékokat. Az összhatás meglehetősen apokaliptikusra sikeredett, belém is fagyasztotta a szót, és egész úton az irodába menet komoran bámultuk a látványt.

Már alig vártam, hogy kiérjünk alóla, Madrid ragyogó kék ege alá…

TOVÁBB...

Retrofuturisztikus

Másnap egy bő délelőtt állt rendelkezésünkre, mielőtt jeles vendégünknek a repülőtéren az űrkikötőben volt jelenése, de addig is kihasználtuk az időt, hogy utazzunk egy keveset valaha volt ifjúságunk távoli jövőjébe (ha!), és két gyors lépésben egy Nemere sci-fi díszletei között találjuk magunkat.

Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy ez ördögien ravasz húzás volt egy olyan városban, ahol építészetileg a mediterrán, a Habsburg giccs, a Bourbon belterjesség és a francóista, …wait for it… birodalmi avagy imperialista romantika(tm) (nem összetévesztendő az ún. indusztriális romantikával) keveredik egymással, és ez még csak a belváros.

Elsőként kaján vigyorral álltunk le a munkanélküli segélyt folyósító hivatal Szolgálat központjánál, ahol a lekerekített betontömbök és a falakat véletlenszerűen megtörő, szabálytalan szögletes formák keltettek olyan elsöprő hatást, hogy csillogó szemmel rohantunk fotózni a látványt “ez rohadtul nyomasztó” felkiáltással. Az illúziót csak az törte meg, hogy közben tovább lelkendeztünk.

Igazából rejtély, milyen hatást akartak elérni a tervezők, de azt hiszem sikerült: nem igazán nyomasztó és impozáns, nem funkcionális és nem is grandiózus, nem eléggé formabontó, de azért szépnek sem nevezhetnénk… mindenesetre érthetetlen módon lelkesedtünk érte, ugyanakkor azon se lepődtünk volna meg, hogy ha kékesen izzó ionhajtóművekkel elemelkedik a földtől.

Nem vártuk meg, hogy így lesz-e, hanem továbblapoztunk a következő fejezethez: elgurultunk a déli külvárosok felé - túl az Atocha pályaudvaron, a sínek, az autópálya, irodaházak és friss lakótelepek közé ékelődött parkig, amely egy perccel sem nézett ki idősebbnek 1 évesnél. (Igaz, öt évvel ezelőtt már biztosan ott volt.)

Az IMAX mozi óriáskagylója felől léptünk be a parkba, és innentől a megtestesült nyugalomé volt a főszerep. Rekkenő késő tavaszi, késő délelőtti napsütésben gondosan nyírt pázsit mentén, platánokkal szegélyezett, kanyargó sétányon ballagtunk. Viszonylag üres volt a hely, az autópálya távoli zúgásán kívül még zaj se nagyon jutott el idáig, a kilátásról pedig a vasúti sínek és konténerek, valamint a madridi háztetők gondoskodtak széles karéjban. Ha lehetne érdekesen leírni azt, hogy üdítően unalmas séta volt idilli képekkel, akkor megtenném, de képességeim korlátozottak. Legyen elég annyi, hogy akár tudatos, akár nem, ez a modern park arra lett tervezve, hogy kellemes legyen unalmas sétákat tenni és fűben heverészni, miközben a giccset fokozandó kocogó emberek suhannak el melletted, a szomszédos réteken pedig szivárványokat rajzol a pázsit fölé a locsolórendszer.

Aztán persze átértünk a park másik végébe, ahol éles váltással, ámde mégsem sokkoló meglepetésként előbukkant a planetárium világkormány épülete. Bizisten láttam illusztrációt erről a helyről valamelyik Nemere-könyvben. Aki a távoli nyolcvanas évek elején nőtt föl annyira, hogy érdeklődjön a sci-fi iránt, az tudja, miről beszélek: az épületegyüttes az akkori kor elképzelt jövőképének és modernitásnak az esszenciája. Belülről hasonlóan néz ki, meg sem lepődtem volna, ha a lépcsőn megjelent volna valaki a Csillagflotta egyenruhájában.

És valóban, hol legyen egy ilyen futurisztikus épület, ha nem egy precízen megtervezett, viszonylag friss parkban. Itt aztán az építészek ki is tettek magukért, rögtön odaálmodtak egy modern acélvázas hidat, meg egy… nos, betoninstallációt, nyilvánvalóan a modernitás jegyében. Ettől aztán csak még jobban erősödött a szocreál sci-fi érzésünk.

A gyaloghíd egy vasúti sín fölött vezetett át, a hídról jobbra esszenciális, gazzal benőtt senkiföldje, valószínűleg egy régi pályaudvar területe kéménnyel és víztoronnyal, ahol már felszedték a síneket, csak a fordítókorong nyomai látszanak, a híd túloldali folytatása egy új sétány felújított sínpár mellett, amin valószínűleg még mindig ki tud futni a nosztalgiavonat a vasúti múzeumból. A sínek túloldalán pedig modern, masszív lakótömb, nagy betonplacc, ami metróállomást rejteget maga alatt, illetve iskola, kompaktul, mind egy helyen. Minket természetesen a rácson keresztül megbámulható, rozsdamarta, szétgraffitizett art-deco motorkocsik érdekeltek, nyilvánvaló okokból.

Ezzel le is járt az időnk, búcsút intettünk az idősíkoknak és elindultunk visszafelé. Még egy utolsó teraszos kávézás is belefért az időbe, majd pakolás és irány a légikikötő.

Azt hiszem sikerült a legtöbbet kihozni a rendelkezésünkre álló szűk hétből és pihentető, kellemes kirándulásokat tenni a tavaszi Madridban. Kolléga, örülök, hogy láttunk. Azóta elköltöztünk, de várunk ismét, bármikor!

(A szokásos, megkésett lezárásért cserébe, és ígéret szerint külön arcképcsarnokot prezentálunk úgyis mint a pozőrtől a szakszervezeti bizalmiig, vállalva a kommentárokat akár itt, akár a két album képei alatt.)

TOVÁBB...