Hanem a kilométerek – Cuenca, I. rész

Májusban már egyértelműek voltak a jelek a cégnél, nem is vártunk az utolsó pillanatig, elkezdtük szervezni a hazaköltözést. Éreztem a vesztemet, és mint akit sarokba szorítottak, minden mindegy alapon igyekeztünk minden hétvégére beiktatni valami látnivalót, ami eddig kimaradt.

Cuencával kezdtük, de persze ezt is úgy, hogy útba ejtsünk mindent, ami belefér egy hétvégébe. Indulásból a kertek alatt haladtunk kelet felé, és hamarosan már jött is az első jel, amikor kiértünk arra az autópályára, amin alig három évvel korábban először érkeztünk Madridba. A melankóliának több sem kellett, rögtön felpörgött, miközben ott duruzsolt a “már nincs sok időnk hátra, lehet, hogy végleg elmegyünk, ide se jövünk vissza többet, oly sok mindent nem láttunk még” című sláger.

Amikor idefelé jöttünk, még úgy sejtettem, az utolsó szakasz lesz a legnehezebb, ott kell behozni minden lemaradást, amit a háromnapos úton összeszedtünk. Az utolsó napra több mint ezer kilométer vezetés jutott és Zaragoza és Madrid között nincs más, csak a sivatag. Gyúrtam is rá rendesen, mert Barcelona után már csak szántóföldek jöttek, aztán már csak olajfák, és mikor Zaragoza előtt megálltunk a semmi közepén egy benzinkútnál, a nem túl forgalmas autópályán, már eléggé zsibbadt voltam. Kávé, cigi, kabócák, forróságtól remegő táj, mediterrán fenyők, távolban egy névtelen városka.

Zaragoza és Madrid között nem is volt semmi… csak egy hegyvonulat, amin elég kanyargósan vágott át az autópálya, ráadásul nem volt a legjobb állapotban sem. Erre nem számítottunk, de jókor jött meglepetés volt. Ha a látvány nem lett volna elég, az adrenalin felébresztett. A vadregényes tájon a kanyargós, sokszor felújítás miatt szűkített-terelt út és a rengeteg kamion miatt résen kellett lenni, kaptatókon, lejtőkön, szerpentinen előzni, miközben olyan tájon keltünk át, amihez foghatót még nem láttunk. A fényképezőgép persze ekkorra kezdett lemerülni, úgyhogy sok látványos kép nem maradt fent erről a szakaszról.

A gerinc előtt, a kaptató tetejétől nem messze tankoltunk egy kis benzinkútnál, majd a gerinc után nem sokkal egy nagyobb kútnál kávézni is az utolsó nagy roham előtt. Eddig tartott az izgalmas szakasz, jobbra tőlünk felhők és sötétség, balra ragyogó, tiszta kék ég alkotott frappáns hátteret. A ragyogó kékség felé vettük az irányt, és a szelídebb, jobb minőségű autópályán megkezdtük a végső ereszkedést Madrid felé.

Közben végül ránk sötétedett, a nagy forgalomban figyelni kellett ugyan, de már tompultam is, és valahol itt keresztezte egymást az akkori, és a három évvel későbbi útvonalunk.

Valamiért sosem néztem utána később, mikor már tudtam orientálódni a térképen, hogy egész pontosan melyik úton jöttünk be Madridba, csak arra emlékszem, hogy a végén már teljesen elvesztettem a tájékozódási képességemet. Aztán nem láttam szükségét visszakövetni a lépéseimet. Egy meleg, nyári éjszakán, este tíz óra tájban gurultunk be a szálloda elé, június 24-én, vasárnap.

Annak ellenére, hogy valószínűleg már alkonyodott, amikor Madridba érkeztünk, mikor három évvel később, egy kora májusi napon kb. 5-6 kilométeren át visszafelé követtük az autópályát, megcsapott a jövő szele, amolyan mítikus balsejtelem gyanánt rám telepedett egy időre.

Aztán lehajtottunk az autópályáról és jöttek megint az általam amúgy is jobban kedvelt mellékutak, és hamarosan újabb kaptatókon kanyarogtunk első úticélunk felé. Előtte még ismét váratlan meglepetéssel duzzasztógátakhoz, és elhagyott bányaépítményekhez érkeztünk, és kiszálltunk egy kis időre fotózni. Végül sosem néztem utána, mi a történetük, csak annyit sejtettünk, hogy századeleji épületek lehetnek, amiket elhagytak, mikor megépítették a duzzasztókat.

Kóboroltunk egy keveset a duzzasztók között, míg végül megtaláltuk a kis falut, amit kerestünk, azon túl az olajfaligeteket, azon túl pedig az Arcok ösvényét, úticélunkat.

(kattints a képre az albumhoz)

Itt, a duzzasztott tó egyik szegletében, egy félig mesterséges, félig természetes erdőben sziklába faragott arcok fogadják a turistákat, amiket egy kellemes, nem túl hosszú, nem túl megerőltető séta során körbe lehet járni. Nekünk valahogy sikerült elkerülnünk egy-két jellegzetesebb darabot, de a hangulat átjött. Álldogáltunk kicsit a szélkorbácsolta víz partján, néha szemerkélő esőben, súlyos fellegek alatt és próbáltuk nem drámai aláfestésnek és újabb eposzi ómeneknek tulajdonítani az időjárást.

Ugyan úgy indultunk el otthonról, hogy ha rossz az idő, estére hazamegyünk, de nem adjuk egyszerűen a hétvégénket. Cuenca úgyis csak 150 kilométer Madridtól (és 200 tőlünk).

TOVÁBB...

Nem az évek teszik

Tegnap volt Cseperke születésnapja. Ő Dublinban, én Madridban, gyerekek Budapesten… szétszóródtunk Európa három sarkába. Kint ülök az erkélyen, a tizennegyedik emeleten és ellátok a sziklacsúcsig, aminek a tövében majdnem pontosan egy évig laktunk, majdnem pontosan egy évvel ezelőttig. A születésnap kicsit furcán is telt legutóbb, mert leginkább pakoltunk és dobozoltunk, a költöztetők jöttek a holmikért, amiket hazaküldtünk. Nem igazán akartam rögtön a szülinap után indulni, arra gondoltam, talán 1-2 napot még együtt tölthetnénk, de már félig üres volt a lakás, nem lett volna sok értelme. Az első három napra szállást foglaltam előre, így aztán adva volt a másnapi indulás. Július tizedike. Pont egy éve. Nézek ki az erkély korlátja fölött az ismerős hegyoldalakra, a hullámzó dombokra. Sok ismerős.

Tegnap volt Cseperke születésnapja. Furcsán telt, Skype-on beszéltünk ugyan, de egyébként ugyanúgy lusta, álmos, meleg nap volt, mint tavaly. Akkor péntek, most szombat. Még annyira sem tudtuk megünnepelni, mint legutóbb, de legalább nem volt olyan melankolikus. Most már az, mert az In Your Honor akusztikus fele szól a Foo Fighterstől.

Most persze más, más aggodalmak, más remények, más kilátások. Alkalom a visszatekintésre, és igen, nem kerülte el a figyelmemet az az ironikus tény, hogy a spanyolországi útinaplómból csak két út maradt ki: az odaút és a visszaút. Erről, és sok más, ehhez kapcsolódó történetről lesz szó az elkövetkezendő napokban.

Szabadjon ennyit a melodrámából mára, legközelebb már cselekménnyel sűrítjük. Maradjanak velünk, hamarosan visszatérünk.

TOVÁBB...

A mór király átka - II. rész

Végtelen puszta, útszéli motel, országút, utazók: road movie hangulat. Így kezdődött a második nap, miután összeszedtük magunkat, útra keltünk ismét, és a rutinos utazók sasszemével fürkésztük a parkolókat, keresve azt az útszéli éttermet, ahol a legtöbb teherautó és kamion parkol. Mint az köztudott, ahol a kamionosok esznek ott jó a kaja. Találtunk is egyet, jót is reggeliztünk, DZ pedig ismét hódolt a “keresd meg a leggázosabb szuvenírt” játéknak, amelyet az Elesettek Völgyénél a bő egyméteres, hajlékony ceruza nyert, rajta az emlékmű és az Escorial fotóival, itt pedig ha jól emlékszem, valami iszonyat öngyújtó. Aztán nekivágtunk a pusztáknak, amely úgy hálálta meg a végtelenbe nyúló látványt, hogy nagyon gyorsan egy hegyi szorossá emelkedett, ahol alkalmasint a felhők hasát súrolva kanyarogtunk sziklás meredélyek mentén.

Szerencsére a legmagasabb ponton praktikusan volt hely egy kilátónak, ahol meg is álltunk, hogy lefotózzuk odalent a vadnyugati kanyont, odafent a Ködhegységet úgy Mória magasságában. Meg egy Kínait megváltó pózban.

Ezután már csak 100-160 kilométernyi csapatás volt hátra Córdobáig, közben észosztással és DZ-nek hála olyan underground helyek kibeszélésvel, mint a textsfromlastnight.com.

Córdobában bénáztunk egy keveset, mivel legutóbb másik irányból érkeztünk, éjszaka, és a belvárosban szálltunk meg, nem tudtam emlékezetből betalálni a központba. Durván 3/4 órát kóvályogtunk, néha még olyan helyekre is behajtottam, ahová nem is lehetett volna, de nem sikerült megtalálni azt a praktikus kis parkolót, ahol legutóbb leraktuk az autót. Végül feladtam és kerestünk egy kellően közeli helyet a római hídtól nem messze, és célba vettük az óvárost.

E helyütt célszerű említést tenni arról, hogy nagyjából ezen a helyen tértünk át végleg a “nem ejtünk foglyokat” mentalitásra, ami a szóvicceket illeti, és egyetlen poén sem lehetett túl olcsó. A kezdő felütésben rögtön túlléptünk a “mecsetelnem sem kell, hogy próbáljátok Cordoba tartani a kirohanásaitokat” jellegű mentálcsapásokon, Kínai pedig néha lírába szedve tálalta a sajátjait.

Csaknem pontosan egy évvel ezelőtt jártam már erre a családdal, akkor is felhős volt az ég, de nem ennyire látványos, a folyó viszont éppen csak vizes volt, most azonban dühös sárfolyamként zubogott át a híd alatt. A városban is több közvetlen napfénnyel találkoztunk, hideg sem volt, és nagyjából ugyanannyi időt töltöttünk kóborlással a városban.

Természetesen a mecsettel kezdtük, DZ pedig megerősítette azt az észrevételemet, hogy a bejáratnál ingyenesen osztogatott pamflet vérforralóan képmutató keresztény propaganda. Kínai szerint ez teljesen rendben van az Egyház szempontjából, ami szintén igaz, de attól még értelmetlen egy ilyen helyen ilyen stílust megütni.

 

Ha már stílus: legutóbb már megállapítottuk, hogy ha esés közben véletlenül elkattintom a fényképezőgépet a Nagymecsetben, akkor is nagy valószínűséggel sikerül jó képet csinálni a beltérről. Ezek a kettős boltívű oszlopok esküszöm hipnotikusak… és egyúttal, az egyik magyarázat szerint a szellősség mellett a mór otthon pálmafáit hivatottak szimulálni, például eképpen.

Miután körbeszaladtuk párszor az oszlopsorokat, megálltunk megcsodálni egy igazi óraműszerkezetet… és ez most nem steampunkos affektálás, valóban egy óramű szerkezetét csodáltuk meg… aztán steampunkosan affektálva elkészítettük a kötelező “a különc lángelme és az ő ördöngős masinériája” c. képet.

Majd a motoros pajtások kedvéért megpróbáltam elkészíteni egy fotót mudehár mintázattal és sziluettekkel, ami afféle szimbóluma is lehetne az utazásuknak. Ez nem volt olyan egyszerű, mivel a sziluetteknek pont úgy kellett fedniük a hátteret, hogy azért a profil vonalát ki lehessen venni. Ez sokadik kísérletezésre sikerült elégségesen, és a végtermékekből csak a használhatókat tartottuk meg. A nyers fotókat sorozatban nézve azonban gyanúsan kerülnek egyre közelebb a profilok, másfajta konnotációt sugallva a képnek. De szerencsére ezek a képek már nincsenek meg, úgyhogy senkinek sem kell tudnia róluk.

Kellemes óvárosi bolyongás után, egy indulás előtti kávézás után még megnéztük egy utolsó kitérő gyanánt a régi fürdő romjait, amitől végképp az arab világban érzi magát az ember.

Már erősen délutánra járt az idő, mikor visszaindultunk az autóhoz, és még mindig nem tudtuk eldönteni azt a régóta függőben levő kérdést, hogy próbáljuk-e meg útba ejteni Rondát, mielőtt kikötnénk Granadában. Nem kicsi kitérőről volt szó, és legfeljebb egy órácskát vagy kettőt maradhattunk volna a városban, utána viszont én feltétlenül Granadában akartam éjszakázni. Végül is, szinte tök egyenes, közvetlen összeköttetés van Ronda és Granada között, mi baj történhetne?

TOVÁBB...