3. NAP: TÁVOL ALMERIÁTÓL

(folytatás)

Érthető módon a történtek után nem nagyon akartunk Almeríában maradni. Vesztettünk fél napot és ha még elkezdünk kóvályogni a környéken a forgatási helyszínek után kutatva, akkor helyben topogunk, ráadásul valószínűleg több időt töltenénk autóval bolyongva. Ráadásul még egyszer Almeríában kellett volna aludnunk, amihez nem nagyon volt kedvünk.

Abban maradtunk, hogy Malagáig így is úgy is el kell jutnunk, mert ott ágazik szét a tengerparti autópálya Granada (és Madrid) felé, illetve Sevilla irányába. Elég nyomott hangulatban telt az út, legalábbis számomra, és a vezetés sem okozott akkora örömöt, mint szokott. Az egész dél-spanyol tengerparti út magától is nagyon... idegen, a kopár domboldalakkal és a burjánzó falvakkal, a túlzott beépítésekkel. Az óvárosi részek, a maguk kis kanyargós utcáival és fehér házaival megunhatatlanok, de a rengeteg lakópark és építkezési daru lelombozó tud lenni.

Az időjárás igazodott a hangulatunkhoz, elfelhősödött az ég és vártuk, hogy bármikor elered az eső. Távol tartottuk magunkat az autópályától, leginkább azért, mert a mellékutakon vezetés nagyobb figyelmet igényel és változatosabb a táj, így volt, ami elterelte a figyelmemet. A rosszkedvem nem volt ragadós, de ezen az útszakaszon azért megéreztem, hogy kijön rajtam a feszültség, amit Almeriában kénytelen voltam kordában tartani, hogy minél hamarabb, minél higgadtabban túl legyünk a nehezén. Ez volt talán a legkimerítőbb szakasz, pedig sokkal technikásabb terepen tettünk meg nagyobb távolságokat és akkor még nem is tudtuk, mi áll előttünk.


A dombok között fel-le kígyózó, olykor a tengerpartig leereszkedő út is mintha igyekezett volna a kedvemben járni, és a nap is diszkréten megbújt a felhők között. Csupán a tenger fölött, a felhők résein a vízre vetülő fénytócsák ütötték át az ingerküszöbömet. Ehhez hasonlót egyszer láttam megfelelő perspektívából, egyik kölni utamról hazatérve Budapest fölött, ahol a gép ereszkedése közben csodálhattam meg a város különböző pontjaira lecsapó, esztétikus halálsugárnyalábokra emlékeztető jelenséget. Ahol a szürke takaróból a deszaturált, egytónusú tájat beborította a fény, olyan volt, mintha elemi erővel csapott volna le a fény, és robbanásszerűen szétterjedt, visszaverődve az épületekről, dombokról. Itt viszont a vízről tükröződött vissza, ami sokkal jobban szórta a fényt és minden kanyarulat mögül a horizontig húzódó sík kékségen jelentkezett, ami felerősítette a hatást. Nem olyan volt mintha ufók csaptak volna le az emberi civilizációra, hanem mintha a Nap tartott volna erődemonstrációt.

Malaga aznapra két meglepetés sztárfotót tartogatott, ráadásul mindkettő az új gép előnyeit segített kidomborítani. Az első pár kilométerre a várostól adódott, az alacsonyan lógó felhők közül kibukkanó, lenyugvó nap pózolt egy sztárfotó erejéig, mielőtt lehajtottunk volna az országútról a házak közé.


Mire elértük a belvárost, már teljesen bealkonyodott, így nem sokat láttunk az épületekből, csak a fő sugárúthoz volt szerencsénk, ami egy masszív Andrássy utat idézett, terebélyes lombú, ismeretlen fák alkotta díszsorfallal, hűvös estében nyüzsgő tömeggel és gesztenyesütők tűzhelyéből előgomolygó szürke, illatos füsttel.

Itt már nem ment olyan könnyen a szálláskeresés, bőségesen kóvályogtunk a belvárosban, mire a keleti külvárosi részen találtunk egy szimpatikus kis hostelt. Az efféle autós szálláskeresés egyben mini-városnézés is, ezért nem is bántuk nagyon, és így legalább belefuthattunk a halk göcögést kiváltó Hostel Solymar nevű szállásba. Ha kirakjuk a címerbe préselt szövegben elnyomott szóközöket, a megfejtés természetesen sol y mar (nap és tenger).

Előtte még felkanyarogtunk a helyi várhoz vezető úton, az egyik szálloda szemrevételezéséhez, ami nagyjából az egyik legpuccosabb hotel lehetett a közelben, rózsadombot idéző környékkel, csak kétágyas szobákkal, éjszakánként 120 euróért. Cserébe pazar a kilátás, amint azt az alábbi, állvány nélkül, kézből készített képis illusztrálja. Ez volt a nap második ajándékfotója a Nikon jóvoltából.

A szállás kellemes és hangulatos volt, középső, nyitott udvarán kis asztalokkal, ahol az egyik szomszéddal össze is futottunk, miközben a PDA-val wi-fi elérésre vadásztam, hogy próbáljak böngészni kicsit a neten (sikertelenül). A fickó román, a felesége lengyel, Belgiumban élnek, az asszony spanyolt tanulni jött Malagába, a gyerekek franciául beszélnek és lengyelül. Mi angolul társalogtunk. Multikulti a javából.

Mivel sötét is volt, hűvös is volt, távol is voltunk a belvárostól, hamar az alvás mellett döntöttünk, de azt még mindig nem tudtuk, merre induljunk tovább. TOVÁBB...

1. NAP: A VÖRÖS ERŐD

2008. OKTÓBER 25., SZOMBAT

Madridból dél felé kitörni lehangoló bír lenni annak, aki ismeri a spanyol tájat (mert mondjuk autóval érkezett Magyarországról). A hullámzó dombok sivárak, ráadásul teleszemetelik az ipari parkok, raktárak és egyéb létesítmények, ezért az elénk táruló panorámák hiába tágasak, látnivaló nem sok akad. Ha kiérünk a vonzáskörzetéből, vagyis nagyjából 100 kilométert utaztunk délnek, Toledóval vagyunk egy vonalban, ahol megritkulnak az épületek és olivaültetvények, szántóföldek jönnek, amik a friss tekintetnek talán érdekesebbek, mint nekünk volt. Besötétedett, mire elértük a Sierra Nevada nyugati nyúlványait, így nem láttunk ugyan semmit, de az autópálya érdekes manőverekre kényszerített minket. Talán korábban kellett volna elindulnunk, mindenesetre mivel visszafelé is erre vezet az út, úgy sejtettük, nem maradtunk le semmiről.

Későn értünk Granadába, ahol Andrea kedves (a GPS magyar hangja, női változat) behúzott a csőbe egy kicsit a tervezett útvonallal. Talán az lehetett az oka, hogy nem volt olyan választható opció a menüben, hogy „szűk hegyoldali gettóutcák elkerülése”. Általában büszke vigyorral és laza mozdulatokkal manőverezek óvárosi utcákon az autónkkal (Segoviában a várnegyedben tucatnyi Jazz-reklámfilmet is le tudnék forgatni), azt hangoztatva, hogy az ilyen helyeken ő a király, de most először meg kellett hátrálnunk, amikor az egyik lehetetlen sikátorból nyíló lehetetlen sikátor bejáratában parkoló autó elzárta az utunkat.

Végül megtaláltuk a hostelt, aminek homlokzata és előtere ódon hangulatot sugárzott, beljebb menve viszont a „legszebb” szocreál úttörőtábori szállásokat idézte. (A szerző 0.1 tapasztalattal rendelkezik ezen a téren, de látott filmeket róluk) Előnye az volt, hogy 150 méterre volt a jegypénztáraktól, így kora reggel könnyedén beálhattunk a sorba fél nyolckor a sötétben.


Bizonyos helyekre ugyanis csak megszabott időpontokban lehet bemenni és korlátozott a belépők száma. A dolog bája, hogy mire sorra kerültem kiderült, hogy csak készpénzzel lehet fizetni, ezért átirányítottak a bankautomatához, amely mellett szépen sorban ott sorakoztak az automata jegypénztárak, amik előtt senki sem állt, és a kártyával 2 perc alatt kezemben volt a nyomtatott jegy. (Javukra legyen mondva, a jegykiadó automatákat is csak nyolckor nyitják, a birka turisták viszont erre még nem jöttek rá.)

Kellő izgatottsággal láttunk neki a begyaloglásnak, a hely hírnevét nem lehet túllihegni: európai szem számára annyira szokatlan, hogy nem tud igazán felkészülni rá az ember, különösen, ha ez az első találkozása a mór és arab építészettel. Itt abba is hagynám a közhelyek gyártását, mivel nem igazán tudnék újat mondani, a chapman-renier-féle jelzőhalmozást pedig kerülném. A képek úgyis magukért beszélnek, és persze töredékét adják vissza az élménynek. Ennyire egyedi hely nagyon kevés van egész Európában. Legyen elég annyi, hogy félúton meg kellett állni, hogy letöltsük a képeket a Nikon megtelt kártyájáról a laptopra (bár erről nem csak a hely tehet).

Helyette rögtön egy kis kitérő következik: sosem voltam nagy fotós, de a kameramann-tanfolyam miatt óhatatlanul rá kellett hangolódnom, ami könnyen is ment, de virtuóz nem vált belőlem. Akkori gépem egy békebeli analóg Canon volt, és mivel drága volt előhívatni a képeket, lassan leszoktam a fotózásról. (A több ládányi papírkép a szekrény tetején áll takaros dobozokban, válogatás nélkül, érintetlenül.) A kompakt Kodak gép, amit végül pár éve megvettünk, takaros darab volt, de a jó objektíven kívül kevés jó tulajdonságot tudott felmutatni, nekem pedig nem volt túl sok türelmem hozzá. Az elektronika lassú volt, az autófókusz önkényes, akárcsak az automatikus blende, fehéregyensúlyt nem lehetett rajta állítani és mikor rászántam magam, hogy kikontrasztolom és beállítom a színegyensúlyt, rá kellett jönnöm, hogy több idő és meló, mint előhívatni ugyanezt papíron. Javára legyen mondva, az objektív pöpec volt és ha nem bíztál semmit a processzorára, jó minőségű képeket gyártott. Igaz, hogy egy tekercs 36 kocka, én pedig 2-300 képet el tudtam lőni egy-egy alkalommal, de akkor is aránytalanul sok meló volt vele.

Mikor megérett bennem az elhatározás, hogy igenis megérdemlek egy normális gépet, és kalandos úton-módon beszereztem az újat, a hatás azonnali és elsöprő volt. A D90-esnek tömege van, fogása és fizikai kiterjedése (a Kodak sem volt zsebbe dugható modell, de legalább fényképezőgép illúzióját keltette), a kapcsolat közvetlen és azonnali az ember és a gép között. Ráadásul tükörreflexes, ami azt jelenti, hogy a valódi képet látom a keresőjében – ez szokatlan volt a kijelző után, és lehetett volna egy üres fekete doboz is a Nikon, ha belenézett az ember, máris úgy érezte, jó gépet vett, mert valódi képet látott.
Az elektronikája villámgyors és intelligens, a kiránduláson elcsattintott első párszáz kép után pedig erőnek erejével kellett visszatartanom magam, hogy ne barmoljam szét a retusálóval a képeket azt motyogva, hogy ez túl élénk, túl részletes és túl telített.

Megvolt tehát a próbaútja is a gépnek a madridi hegyek lábánál, így aztán mire elindulhattunk a nagy útra, már tudtuk, hogy mit kezdjünk vele (például angol/magyar kézikönyv hiányában csak indokolt körülmények között kapcsoljuk le full automatáról, mert nem tudjuk, mi mit csinál rajta).

Klinikai mellékhatás, hogy a kompakt kvarcjátékokkal fotózó turisták láttán az ember minduntalan elfojt egy megvető horkantást.

(Rövid szünet, amíg a Tisztelt Olvasó felitatja a több liter nyálat, ami kicsorgott a monitorából.)

From Alhambra

Először természetesen a Naszrid palotát néztük meg, és csak azt sajnáltuk, hogy felhős volt az ég, így nem voltak éles fények és árnyékok, amik rendkívül fotogénné bírják tenni az oszlopsoros udvarokat és a tágas ablakú termeket. A hely úgy volt egzotikus, hogy közben nem volt teljesen idegen: egy másik világban jártunk de Európában voltunk. Nehéz ugyan elképzelni, milyen lehetett az élet a mórok fénykorában, de élhető hely benyomását keltette a palota. Az Alhambra kétségtelenül egyike a legkülönlegesebb helyeknek, ahová a vén kontinensen eljuthat az ember.

From Alhambra

A Generalife kertjei már nem annyira mórosak, hanem inkább mediterránok, a pálmafák tövében mérsékelt égövi növények is akadnak szép számmal. És persze szökőkutak, szökőkutak... Igazi andalgós hely, egyik kertből a másikba bolyongós, az egész lankás domboldalakon, pontosabban két domboldal között, a nyári lak felé vezető úton, ahonnan látható, hogy milyen lesz a séta másik fele. A levegő illata szinte édes, nem tudom pontosan, hogy a borókafélék, vagy a virágágyások árasztják magukból a nyirkos aromákat, de azonnal bevillantak ősrégi, gyerekkori emlékek egy hasonló kertről egy alföldi kisvárosban, Szarvason, ahol egy ódon, tornácos parasztház udvarán, kőfalak között rekedt meg hasonló illat. Hogy az arborétum közelsége tette, vagy a rokon gondosan ápolt és locsolt kertje magától volt-e ilyen, már nem emlékszem. 3000 kilométerre otthontól egy évszázados arab-ibér kertben 25 éves nosztalgiám támadt...

From Alhambra

A kötelező programok végigjárása után kivonultunk egy ebédszünetre (a kötelező jellegű "andalúz cigányasszony jósol a tenyerünkből, minden mondatát a saját tenyerének megcsókolásával és égnek legyintésével adrágajóistent motyogva kezdi és fényes jövőt lát, majd lehúz minket pofátlan összegre -nem, nem mondom meg- az alkudozást is beleértve és ad két szál zöld kórót, ami állítólag szerencsét hoz, de szerintünk jelzi a többieknek, hogy ezeket már lehúztam" egyetemben), és délután visszasétáltunk az időpont nélkül látogatható részek további bámulásához, de így sem tudtunk mindent megnézni, mert érthetően a kölyköknek ez fárasztó volt. Már én is éreztem a lábaimban a gyakorlat hiányát és lőn, másnapra érdekes módon a vádlim nyüszített a fájdalomtól.

A délutáni turnus rövidebb is lett, a Károly-palota ki is maradt, csak az erődöt jártuk be. Ekkor már persze felhőtlen volt az ég, az erődből pedig értelemszerűen jó kilátás nyílt, ráadásul erős szél fújt, ami sokaknak talán kellemetlen volt, de mint tudjuk a mór erőd és az erős szél összesen +5-öt ad a köpenylobogási faktorhoz. Az erőd szélvédett oldalában ráadásul, a mellvédek mögött keskeny, de festői kert húzódik, maga a megtestesült nyugalom és békesség, látszólag éles kontrasztban az épület rendeltetésével. Ha hozzátesszük, hogy ekkor már jócskán délutánra járt az idő, és a kert részben nyugat felé nézett, máris elképzelhetjük a lapos, mézszínű fényeket és a fasor által vetett elnyúlt árnyékbarázdákat a kert teljes hosszában. Valahogy volt helye és értelme ennek a csendes zugnak, szinte praktikus volt az amúgy is gyakorlatias erődítményben.

Végül aztán feladtuk, győzött a fáradtság és visszabotorkáltunk a kis szállásunkra, ami sokkal lehangolóbbnak tűnt, bár nem volt mocskos vagy szakadt, mindenesetre a fürdőszobát csak végszükség esetén látogattuk. Bedőltünk az ágyba, és a másnapi útitervet fontolgattuk.

Már az idefelé vezető úton, talán még a madridi kivezető szakaszon elhangzott egy félmondat Csepertől, egy kósza ötlet, amire egy másik félmondattal reagáltam, félig-meddig komolyan, ami lassan-lassan dolgozni kezdett bennünk és a szombati nap során olykor-olykor egy kérdés-felelet erejéig visszatértünk rá. Eleinte egy legyintéssel elintéztem, mondván az ötlet poén, de kicsit merész, de aztán a dolog lassacskán kikezdte az ellenállásomat és diszkréten elrágta a "tartsuk magunkat az eredeti tervhez" szilárdnak látszó alapjait.

A másnap reggeli családi kupaktanács után túránk gyökeres fordulatot vett és drámai események láncolatát indította el...
TOVÁBB...