5. NAP: SZÉP

KEDD ESTE

Egyhangúlag vontuk le a következtetést, hogy ez a nap megérte a pénzt és az időt, még ha csak 5 órát is töltöttünk összesen Gibraltárban. A gyerekek nagyon élvezték az egészet, még akkor is, ha kísérőnk tanácsára nem simogathatták meg a majmokat. Számukra ez volt az út csúcspontja, hiszen a városnézés nekik nem olyan érdekes és izgalmas. Már a vadnyugati díszleteket is értékelték, mert eltért a szokásos bámészkodástól, de Gibraltárban aztán volt minden.

Az eredeti tervek szerint már hazafelé kellett volna tartanunk Sevillából, miután láttuk Granadát és Cordobát is, a többszörösen módosított útiterv szerint azonban csak most került a célkeresztünkbe, de...

...Ha már úgyis itt vagyunk és valóban Sevilla esik legközelebb, a térkép böngészése után úgy ítéltük meg, hogy igazán nem nagy kitérő, ha útbaejtünk egy másik várost odafelé menet, ahol akár meg is alhatunk, mivel úgyis későn érkeznénk meg a célunkhoz. Teljesen kézenfekvő választásnak tűnt, ráadásul Cseperke és én is külön-külön hallottunk már erről a helyről, ezért minden különösebb őrlődés nélkül újfent letértünk az autópályáról, hogy bevegyük magunkat a hegyek közé.

Hamar ránksötétedett, és bár a GPS változatlanul holtbiztosan mutatta az útvonalat, mikor rátértünk a városba vezető útra, azért gyanúsan emlékeztetett a fehér falvaktól Tabernasig vezető szervízútra. Nem volt annyira rossz állapotban ugyan, de felfestéssel itt sem nagyon bajlódtak és nem is sokan használták.

A felhők ráereszkedtek a hegyekre, a városok felverődő fénye világította csak meg foltokban, de köd és eső egyelőre nem érkezett vele. Csak sejthettük, hogy megint lemaradunk a látványról, ahogy az út ide-oda kanyargott, folyamatosan fölfelé tartva. Hiába jártunk már néhány technikás szakaszon az elmúlt évek során Horvátországban, a Pilisben vagy éppen a Madridot Segoviával összekötő hágón keresztül, még mindig nem tudok ráunni a szűk kanyarokra és a kaptatókra. A kocsink bebizonyította, hogy egy városi miniben is érezheti magát sportosnak az ember, még akkor is, ha tele van pakolva, és nem dübörögnek benne a lóerők. A kormány tökéletesen reagál, a futómű nem panaszkodik, a váltó pedig a kategóriájában a legtökéletesebb szerkezet. A motor is inkáb mordul mint erőlködik, növelve a sportosság illúzióját, de hát végtére is ugyanezek a fickók gyártják a Civicet is. Egy pillanatig sem küzdelem lendületből belemenni egy felfelé kanyarodó ívbe, hagyni, hogy az emelkedő megfogja a sebességet és a megfelelő ponton visszakapcsolni kettesbe és kivágódni a túloldalon. Igaz, ritkán kell négyest kapcsolnom, különben nem húz, de órákig el tudnám viselni az ilyen terepet. Kicsit sajnálom, hogy nem vághatom le a kanyarokat, de így is kapaszkodni kell, és jó adagolásban villogtatni az országúti fényeket, mikor elnyeli a sötétség előttünk az utat...

Áthaladunk néhány falun, de nem sokat látunk belőlük: hangulatos, ódon kőházak félig sötétben, és persze fehér falakkal. Aztán megérkezünk Rondába.

Ígéretes szűk utcákon keringtünk az autóval, egy még ígéretesebbnek tűnő hídon is áthajtva. Ekkor már szemerkélt az eső, és mikor megtaláltuk a szállodát, már kellemesen csípős is volt a levegő, még a leheletünk is meglátszott. A negyedik éjszakára már kicsit ellustultunk és hostel helyett normális szállodát választottunk beépített reggelivel, miután kiszámítottuk, hogy a hostel + reggeli valahol = szálloda reggelivel, már ami a költségeket illeti.

SZERDA

Reggelre felszáradt, de a csípős hideg megmaradt. Kifejezetten jól esett ilyen hűvösben sétálgatni, felhőtlen ég alatt. Kötelességből kívülről megtekintettük Spanyolhon állítólagos legöregebb bikaviadal-arénáját, vagy legalábbis azt, ahol a lónélküli matadoriskolát feltalálták.

A szállodából szerzett térképből nem igazán derült ki, mi fog ránk várni, amikor elérjük a házak szélét, egyelőre csak távoli hegyek villantak elő az óváros mögül. Aztán rájöttünk...

A városka egy sziklatetőn helyezkedik el, és egy folyó szeli ketté, ami meredek falak között kanyarog lent a mélyben. Így aztán az óváros szinte érintetlen, sehol sem rondítottak bele, bár nyilván a főtér alatt itt is többszintes parkoló volt.

Először csak a panorámával szembesültünk, és azzal, hogy a városnak a sziklaperem szab gátat, tehát kilátásra nem lehetett panasz. A folyó kanyonja már kicsit váratlanabbul ért, fölötte a kb. 80 méter magas kőhíddal és a túloldalon folytatódó fehér házrengeteggel. A sziklafalak vadregényességet kölcsönöznek a helynek, az ember nem számít ennyire egzotikus összeállításra a világnak ezen a pontján... a távol-keleten talán, vagy magasan a hegyek közt, esetleg a Meteórákon, de itt most minden zöld a város körül, ami meg inkább Közép-Európát idézi.

A sziklatető persze nem sík, az utcák meg nem egyenesek, és minden nagyon takaros. A hűvös idő lassan enyhült, de nem bántuk, a levegő kristálytiszta volt, és harapni való. Egyetlen múzeum-házba tértünk csak be, aminek a kertje tűnt igazán érdekesnek. Igényesen visszafogott, valóban ódon hangulatú, takaros hely volt ez is, akárcsak a város többi része. Ugyan nem néztünk utána, egészen pontosan ki is volt a ház eredeti lakója, de volt ízlése, és hihetetlenül békés, csendes helyet teremtett meg magának.




A terek és házak, keskeny utcák, kanyargós, macskaköves lejtők elragadtak minket és levezettek a régi mór hídhoz, ami alacsonyabban, egy keskenyebb szakaszon szeli át a kanyont, mögötte kis teraszos kerten ballagva jutottunk följebb, végig a kanyon pereme mentén, hogy a másik oldalról is megcsodáljuk a magasabbik hidat.

Innen újból bevetettük magunkat a házak közé, és jobban belegondolva csak azért nem ragadtunk ott egész napra, mert a fent említett lak meglátogatásával kifutottunk a készpénzből. Gyanítom, hogy ha lett volna a zsebünkben pénz, megnéztük volna a zsinagógát, a bányát és a mórok házát is, és akkor megint egy nappal megtoldottuk volna az utazásunkat. Így viszont tudtuk tartani magunkat az előző nap, Ronda adottságainak ismerete nélkül megbeszélt tervhez, hogy délutánra érjünk át Sevillába.

Lassan visszaoldalogtunk a főtérre és vonakodva bár, de továbbindultunk a síkság, és Sevilla felé, megállapítva, hogy Malaga óta rengeteget javított a közérzetünkön, hogy olyan helyeken jártunk, ami bátran vetekszik az Alhambra látnivalóival.*

*(ezekre még később visszatérünk)
TOVÁBB...

1. NAP: A VÖRÖS ERŐD

2008. OKTÓBER 25., SZOMBAT

Madridból dél felé kitörni lehangoló bír lenni annak, aki ismeri a spanyol tájat (mert mondjuk autóval érkezett Magyarországról). A hullámzó dombok sivárak, ráadásul teleszemetelik az ipari parkok, raktárak és egyéb létesítmények, ezért az elénk táruló panorámák hiába tágasak, látnivaló nem sok akad. Ha kiérünk a vonzáskörzetéből, vagyis nagyjából 100 kilométert utaztunk délnek, Toledóval vagyunk egy vonalban, ahol megritkulnak az épületek és olivaültetvények, szántóföldek jönnek, amik a friss tekintetnek talán érdekesebbek, mint nekünk volt. Besötétedett, mire elértük a Sierra Nevada nyugati nyúlványait, így nem láttunk ugyan semmit, de az autópálya érdekes manőverekre kényszerített minket. Talán korábban kellett volna elindulnunk, mindenesetre mivel visszafelé is erre vezet az út, úgy sejtettük, nem maradtunk le semmiről.

Későn értünk Granadába, ahol Andrea kedves (a GPS magyar hangja, női változat) behúzott a csőbe egy kicsit a tervezett útvonallal. Talán az lehetett az oka, hogy nem volt olyan választható opció a menüben, hogy „szűk hegyoldali gettóutcák elkerülése”. Általában büszke vigyorral és laza mozdulatokkal manőverezek óvárosi utcákon az autónkkal (Segoviában a várnegyedben tucatnyi Jazz-reklámfilmet is le tudnék forgatni), azt hangoztatva, hogy az ilyen helyeken ő a király, de most először meg kellett hátrálnunk, amikor az egyik lehetetlen sikátorból nyíló lehetetlen sikátor bejáratában parkoló autó elzárta az utunkat.

Végül megtaláltuk a hostelt, aminek homlokzata és előtere ódon hangulatot sugárzott, beljebb menve viszont a „legszebb” szocreál úttörőtábori szállásokat idézte. (A szerző 0.1 tapasztalattal rendelkezik ezen a téren, de látott filmeket róluk) Előnye az volt, hogy 150 méterre volt a jegypénztáraktól, így kora reggel könnyedén beálhattunk a sorba fél nyolckor a sötétben.


Bizonyos helyekre ugyanis csak megszabott időpontokban lehet bemenni és korlátozott a belépők száma. A dolog bája, hogy mire sorra kerültem kiderült, hogy csak készpénzzel lehet fizetni, ezért átirányítottak a bankautomatához, amely mellett szépen sorban ott sorakoztak az automata jegypénztárak, amik előtt senki sem állt, és a kártyával 2 perc alatt kezemben volt a nyomtatott jegy. (Javukra legyen mondva, a jegykiadó automatákat is csak nyolckor nyitják, a birka turisták viszont erre még nem jöttek rá.)

Kellő izgatottsággal láttunk neki a begyaloglásnak, a hely hírnevét nem lehet túllihegni: európai szem számára annyira szokatlan, hogy nem tud igazán felkészülni rá az ember, különösen, ha ez az első találkozása a mór és arab építészettel. Itt abba is hagynám a közhelyek gyártását, mivel nem igazán tudnék újat mondani, a chapman-renier-féle jelzőhalmozást pedig kerülném. A képek úgyis magukért beszélnek, és persze töredékét adják vissza az élménynek. Ennyire egyedi hely nagyon kevés van egész Európában. Legyen elég annyi, hogy félúton meg kellett állni, hogy letöltsük a képeket a Nikon megtelt kártyájáról a laptopra (bár erről nem csak a hely tehet).

Helyette rögtön egy kis kitérő következik: sosem voltam nagy fotós, de a kameramann-tanfolyam miatt óhatatlanul rá kellett hangolódnom, ami könnyen is ment, de virtuóz nem vált belőlem. Akkori gépem egy békebeli analóg Canon volt, és mivel drága volt előhívatni a képeket, lassan leszoktam a fotózásról. (A több ládányi papírkép a szekrény tetején áll takaros dobozokban, válogatás nélkül, érintetlenül.) A kompakt Kodak gép, amit végül pár éve megvettünk, takaros darab volt, de a jó objektíven kívül kevés jó tulajdonságot tudott felmutatni, nekem pedig nem volt túl sok türelmem hozzá. Az elektronika lassú volt, az autófókusz önkényes, akárcsak az automatikus blende, fehéregyensúlyt nem lehetett rajta állítani és mikor rászántam magam, hogy kikontrasztolom és beállítom a színegyensúlyt, rá kellett jönnöm, hogy több idő és meló, mint előhívatni ugyanezt papíron. Javára legyen mondva, az objektív pöpec volt és ha nem bíztál semmit a processzorára, jó minőségű képeket gyártott. Igaz, hogy egy tekercs 36 kocka, én pedig 2-300 képet el tudtam lőni egy-egy alkalommal, de akkor is aránytalanul sok meló volt vele.

Mikor megérett bennem az elhatározás, hogy igenis megérdemlek egy normális gépet, és kalandos úton-módon beszereztem az újat, a hatás azonnali és elsöprő volt. A D90-esnek tömege van, fogása és fizikai kiterjedése (a Kodak sem volt zsebbe dugható modell, de legalább fényképezőgép illúzióját keltette), a kapcsolat közvetlen és azonnali az ember és a gép között. Ráadásul tükörreflexes, ami azt jelenti, hogy a valódi képet látom a keresőjében – ez szokatlan volt a kijelző után, és lehetett volna egy üres fekete doboz is a Nikon, ha belenézett az ember, máris úgy érezte, jó gépet vett, mert valódi képet látott.
Az elektronikája villámgyors és intelligens, a kiránduláson elcsattintott első párszáz kép után pedig erőnek erejével kellett visszatartanom magam, hogy ne barmoljam szét a retusálóval a képeket azt motyogva, hogy ez túl élénk, túl részletes és túl telített.

Megvolt tehát a próbaútja is a gépnek a madridi hegyek lábánál, így aztán mire elindulhattunk a nagy útra, már tudtuk, hogy mit kezdjünk vele (például angol/magyar kézikönyv hiányában csak indokolt körülmények között kapcsoljuk le full automatáról, mert nem tudjuk, mi mit csinál rajta).

Klinikai mellékhatás, hogy a kompakt kvarcjátékokkal fotózó turisták láttán az ember minduntalan elfojt egy megvető horkantást.

(Rövid szünet, amíg a Tisztelt Olvasó felitatja a több liter nyálat, ami kicsorgott a monitorából.)

From Alhambra

Először természetesen a Naszrid palotát néztük meg, és csak azt sajnáltuk, hogy felhős volt az ég, így nem voltak éles fények és árnyékok, amik rendkívül fotogénné bírják tenni az oszlopsoros udvarokat és a tágas ablakú termeket. A hely úgy volt egzotikus, hogy közben nem volt teljesen idegen: egy másik világban jártunk de Európában voltunk. Nehéz ugyan elképzelni, milyen lehetett az élet a mórok fénykorában, de élhető hely benyomását keltette a palota. Az Alhambra kétségtelenül egyike a legkülönlegesebb helyeknek, ahová a vén kontinensen eljuthat az ember.

From Alhambra

A Generalife kertjei már nem annyira mórosak, hanem inkább mediterránok, a pálmafák tövében mérsékelt égövi növények is akadnak szép számmal. És persze szökőkutak, szökőkutak... Igazi andalgós hely, egyik kertből a másikba bolyongós, az egész lankás domboldalakon, pontosabban két domboldal között, a nyári lak felé vezető úton, ahonnan látható, hogy milyen lesz a séta másik fele. A levegő illata szinte édes, nem tudom pontosan, hogy a borókafélék, vagy a virágágyások árasztják magukból a nyirkos aromákat, de azonnal bevillantak ősrégi, gyerekkori emlékek egy hasonló kertről egy alföldi kisvárosban, Szarvason, ahol egy ódon, tornácos parasztház udvarán, kőfalak között rekedt meg hasonló illat. Hogy az arborétum közelsége tette, vagy a rokon gondosan ápolt és locsolt kertje magától volt-e ilyen, már nem emlékszem. 3000 kilométerre otthontól egy évszázados arab-ibér kertben 25 éves nosztalgiám támadt...

From Alhambra

A kötelező programok végigjárása után kivonultunk egy ebédszünetre (a kötelező jellegű "andalúz cigányasszony jósol a tenyerünkből, minden mondatát a saját tenyerének megcsókolásával és égnek legyintésével adrágajóistent motyogva kezdi és fényes jövőt lát, majd lehúz minket pofátlan összegre -nem, nem mondom meg- az alkudozást is beleértve és ad két szál zöld kórót, ami állítólag szerencsét hoz, de szerintünk jelzi a többieknek, hogy ezeket már lehúztam" egyetemben), és délután visszasétáltunk az időpont nélkül látogatható részek további bámulásához, de így sem tudtunk mindent megnézni, mert érthetően a kölyköknek ez fárasztó volt. Már én is éreztem a lábaimban a gyakorlat hiányát és lőn, másnapra érdekes módon a vádlim nyüszített a fájdalomtól.

A délutáni turnus rövidebb is lett, a Károly-palota ki is maradt, csak az erődöt jártuk be. Ekkor már persze felhőtlen volt az ég, az erődből pedig értelemszerűen jó kilátás nyílt, ráadásul erős szél fújt, ami sokaknak talán kellemetlen volt, de mint tudjuk a mór erőd és az erős szél összesen +5-öt ad a köpenylobogási faktorhoz. Az erőd szélvédett oldalában ráadásul, a mellvédek mögött keskeny, de festői kert húzódik, maga a megtestesült nyugalom és békesség, látszólag éles kontrasztban az épület rendeltetésével. Ha hozzátesszük, hogy ekkor már jócskán délutánra járt az idő, és a kert részben nyugat felé nézett, máris elképzelhetjük a lapos, mézszínű fényeket és a fasor által vetett elnyúlt árnyékbarázdákat a kert teljes hosszában. Valahogy volt helye és értelme ennek a csendes zugnak, szinte praktikus volt az amúgy is gyakorlatias erődítményben.

Végül aztán feladtuk, győzött a fáradtság és visszabotorkáltunk a kis szállásunkra, ami sokkal lehangolóbbnak tűnt, bár nem volt mocskos vagy szakadt, mindenesetre a fürdőszobát csak végszükség esetén látogattuk. Bedőltünk az ágyba, és a másnapi útitervet fontolgattuk.

Már az idefelé vezető úton, talán még a madridi kivezető szakaszon elhangzott egy félmondat Csepertől, egy kósza ötlet, amire egy másik félmondattal reagáltam, félig-meddig komolyan, ami lassan-lassan dolgozni kezdett bennünk és a szombati nap során olykor-olykor egy kérdés-felelet erejéig visszatértünk rá. Eleinte egy legyintéssel elintéztem, mondván az ötlet poén, de kicsit merész, de aztán a dolog lassacskán kikezdte az ellenállásomat és diszkréten elrágta a "tartsuk magunkat az eredeti tervhez" szilárdnak látszó alapjait.

A másnap reggeli családi kupaktanács után túránk gyökeres fordulatot vett és drámai események láncolatát indította el...
TOVÁBB...