A mór király átka

Bizony, semmi sorszámozás, ez nettó a mór király átka lesz, és kész.

Cordobából délkelet helyett dél-délnyugatnak indultunk Ronda irányába. Itt már az elején bekeveredtünk egy kis faluba, ahol ráadásul kifogtunk egy sorompót is, de nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget neki. Békésen álldogáltunk, közben egy kőfalra kiragasztott bikaviadal-plakátot elemezgettünk, majd meguntuk a várakozást, visszafordultunk és átmentünk a két utcával arrébb található felüljárón. Ez kicsit sportosan sikerült, mivel még világosban oda akartam érni a városkába, elég dinamikusan hajtottunk fel, mit sem sejtve, hogy a felüljáró éppenséggel a tetején horpadt, így kis híja volt, hogy az első kerekek nem emelkedtek el az aszfalttól.

Ezt leszámítva többé-kevésbé a GPS szerint haladtunk, csak néha néztünk be egy letérőt, így például fölülről kerültünk meg egy falut, ami már tipikus andalúz képződmény volt, erőddel és fehér házakkal. Nem lehetett ellenállni a képeslapszerű látványnak, így aztán megálltunk. (Itt egy kis segítséget kérek, nem emlékszem a település nevére, és órák óta böngészem a Google Maps-t, de nem lelem a városkát.) Itt aztán igazi portréfotós-riporter módjára sikerült elkapnom egy-két spontán, egyáltalán nem beállított és lazán természetes pillanatot, ahogy gyönyörködünk a látványban. Ismétlem, teljesen spontán, elkapott életképről van szó, teljesen természetes, hogy útitársaim a látványnak háttal sétálnak, illetve szemrevételezik a képen kívüli tájat is. Frankón. Elkapott pillanat. Egyáltalán nem kellett többször bejárni és állítgatni.

Ezután már csak épp 2-3 percre álltunk meg Ronda határában, hogy nyiffogva kipattanjak az autóból és felszaladjak a szomszéd dombtetőre sötét fellegekből lecsapó fénypászmákat fotózni. Ezt aztán még párszor eljátszottam az út során.

Végül leparkoltunk a városban, egy szép, hosszú sétálóutcán át kilyukadtunk az óvárosi részhez, még fény is akadt elég, hogy elkezdjük bejárni – a kanyonban a varjúpopuláció extrémsport-szerelmesei vitorláztak a slipstreamben, lelkes károgások közepette.

Emitt nyiffogás nélkül fotóztam további fénypászmákat, és a rohamosan fogyó fényben a városképet, utcákat, tornyokat, amerre jártunk. Mire besötétedett, éppen elértünk a mór királyok házáig, ahol igazából sosem lakott mór király, legalábbis a hivatalos verzió szerint, és amely mellett/alatt található egy bánya. Ezekre már nem jutott idő, bezártak mire odaértünk, de természetesen fél percnek sem kellett eltelnie a “Móriak bányái” című beszólásig, és utána már csak idő kérdése volt, hogy megfejtsük, hogy a mór király tulajdonképpen egy lich, aki a turisták közül ragadja el az óvatlanabbakat, illetve az ellene küldött kalandozók vegzálásával tölti örök kározatát.

Mi persze taktikusan kijátszottuk azzal, hogy még azelőtt felgöngyölítettük fejben a dolgot, hogy lemásztunk volna a katakombákba, így aztán nyugodtan nézelődtünk a napnyugtában, bevásároltunk vacsorára valót, visszaballagtunk az autóhoz és útnak indultunk Granada felé.

Tudnivaló ugyanis, hogy az Alhambra bizonyos területeire csak korlátozott számú belépőt adnak ki, és mivel interneten keresztül jóelőre foglalhatóak, ezért aki személyesen szeretne jegyet venni és még aznap bejutni a palotába, már pénztárnyitás előtt sorba kell állnia. Mindezt úgy kellett teljesítenünk, hogy előtte már vezettem 350 km-t a La Mancha-i szántóföldektől Cordobán át Rondáig, két városnézéssel egyetemben, Granada további 190 km-re volt, besötétedett, és ha pénztárnyitásra rendben oda akarunk érni, nem kóvályoghatunk a városban, tehát célszerűen már ott kellene megszállni.

Feltankoltunk, a képébe kacagtunk a mór királynak és kidöngettünk a városból. Mit sem sejtettük még ekkor, hogy a mór király nem ereszt olyan könnyedén: hogy-hogy nem, az autópálya, ami praktikusan Granadába röpített volna, egy idő után egyszer csak le volt zárva, letereltek minket az autópályáról, és persze az égvilágon semmi sem jelezte, pontosan merre is kellene kerülni. Bárhogy gyűrtük a GPS-t, az előbb-utóbb mindig visszaterelt a lezárt autópályára, ami nevetségesen hosszú szakaszon volt lezárva. Halványan ismerős volt a dolog tavaly őszről, Almería közelében, de ott egyértelműen nagy kerülőt kellett tenni és követhető volt az út.

Nemsokára ráébredtünk, hogy a lich király mágiájának anyagi komponense az útépítést jelző táblák és tereptárgyak, valamint a GPS-ünket is manipulálja, minduntalan azt javasolva, hogy térjünk vissza Rondába. Betévedtünk egy Teba nevű városkába is, ignoráltuk a görög áthallásokat, és hosszasan keringtünk kanyargós, szűk gettóutcákon, ahol javarészt igazi andalúz cigánycsaládok éltek, míg a hegytetőn egy várkastély terpeszkedett. Köd ugyan nem volt, de nem lepődtünk volna meg, ha a falulakók hirtelen minionok gyanánt körbeállják az autónkat és közlik, hogy Strahdt gróf vacsorára vár bennünket a kastélyában. (Kivéve, hogy úgy mondták volna, hogy “esztrád” mert a spanyolok képtelenek s+mássalhangzóval kezdődő szavakat kiejteni anélkül, hogy elé ne pakolnának egy e betűt – azt panaszolták, a “stop” például nagyon nehéz szó… és mivel andalúziában voltunk, ahol a számos mássalhangzó mellett az s/sz-betűt is elnyelik, a várúr neve valószínűleg csak “trád” lett volna. Ez persze megmagyarázza, miért kezeli minden valamire való birtokos megvetéssel az alattvalóit.)

A vár körüli óvárosi utcákról levezető szerpentin is gyanúsan keskeny volt, odalent pedig hívogatóan kivilágított focipályán zajló Megye II meccs képezett terelést, a sok össze-vissza parkoló autóval.

Eddigre Kínai HP-ját is leszívták nullára és bekómázott az első ülésen, én pedig már vadul szőttem az ellenmágiát a GPS-szel, míg végül azzal próbáltuk kijátszani a mór király éberségét, hogy az eddigi 5 próbálkozás után egy település helyett ráböktem a semmi közepére az egyik, számunkra kedvező fekvésű úton, így észrevétlenül átcsoroghattunk a kritikus szakaszon, és egy teljesen más autóútra bukkantunk ki, amibe kilométerekkel odébb csatlakozott bele a mór király által mágikusan lezárt útszakasz.

Ez mintegy 40 km-es kitérőt és kb. 1,5 óra időveszteséget jelentett, és becsléseim szerint mintegy 60 km-es szakaszon volt lezárva minden látható ok nélkül az egyik országút. Amint rátaláltunk az autópályára, leálltunk egy benzinkútnál, hogy bedobjuk a hátsó ülésre a 0 HP-s Kínait, én pedig egy Red Bull-t, miközben arról próbáltak győzködni, hogy este 10, de legkésőbb 11-kor álljunk meg aludni, akárhol is vagyunk, mert kezd kockázatos lenni a hosszú autókázás. Én viszont el akartam érni Granadát és ott megszállni.

Végül minden további zökkenőtől mentesen, éjfél körül elértük Granadát, és innentől ismét az XP-é volt a főszerep, ugyanis legutóbb a GPS mesésen keresztülvezetett az egész városon, bejárhatatlan utcákon és lezárt övezeteken keresztül. Nem hagytam magam, hátha ez a mór király búcsúajándéka, és a körgyűrűn a táblákat követve közelítettük meg a célpontunkat, és ha már ott voltunk, becserkésztük ugyanazt, az Alhambra bejáratától 100m-re lévő hostelt, ahol legutóbb is megszálltunk.

Ezzel végleg megtört az átok, simán kaptunk filléres szállást az ismerős ódon, labirintusszerű folyosókkal behálózott épületben, letettük az autót a parkolóban, az eddigre 1-2 HP-re felgyógyuló Kínai társaságában kiültünk a tetőteraszra a medence mellé és jamón serranót ettük valami masszív sajttal és kenyérrel, brandy-t ittunk és kólát szürcsölgettük hozzá a még éppen nem csípős hidegben, mondtuk a tutit és bámultuk az éjszakai panorámát.

TOVÁBB...

1. NAP: A VÖRÖS ERŐD

2008. OKTÓBER 25., SZOMBAT

Madridból dél felé kitörni lehangoló bír lenni annak, aki ismeri a spanyol tájat (mert mondjuk autóval érkezett Magyarországról). A hullámzó dombok sivárak, ráadásul teleszemetelik az ipari parkok, raktárak és egyéb létesítmények, ezért az elénk táruló panorámák hiába tágasak, látnivaló nem sok akad. Ha kiérünk a vonzáskörzetéből, vagyis nagyjából 100 kilométert utaztunk délnek, Toledóval vagyunk egy vonalban, ahol megritkulnak az épületek és olivaültetvények, szántóföldek jönnek, amik a friss tekintetnek talán érdekesebbek, mint nekünk volt. Besötétedett, mire elértük a Sierra Nevada nyugati nyúlványait, így nem láttunk ugyan semmit, de az autópálya érdekes manőverekre kényszerített minket. Talán korábban kellett volna elindulnunk, mindenesetre mivel visszafelé is erre vezet az út, úgy sejtettük, nem maradtunk le semmiről.

Későn értünk Granadába, ahol Andrea kedves (a GPS magyar hangja, női változat) behúzott a csőbe egy kicsit a tervezett útvonallal. Talán az lehetett az oka, hogy nem volt olyan választható opció a menüben, hogy „szűk hegyoldali gettóutcák elkerülése”. Általában büszke vigyorral és laza mozdulatokkal manőverezek óvárosi utcákon az autónkkal (Segoviában a várnegyedben tucatnyi Jazz-reklámfilmet is le tudnék forgatni), azt hangoztatva, hogy az ilyen helyeken ő a király, de most először meg kellett hátrálnunk, amikor az egyik lehetetlen sikátorból nyíló lehetetlen sikátor bejáratában parkoló autó elzárta az utunkat.

Végül megtaláltuk a hostelt, aminek homlokzata és előtere ódon hangulatot sugárzott, beljebb menve viszont a „legszebb” szocreál úttörőtábori szállásokat idézte. (A szerző 0.1 tapasztalattal rendelkezik ezen a téren, de látott filmeket róluk) Előnye az volt, hogy 150 méterre volt a jegypénztáraktól, így kora reggel könnyedén beálhattunk a sorba fél nyolckor a sötétben.


Bizonyos helyekre ugyanis csak megszabott időpontokban lehet bemenni és korlátozott a belépők száma. A dolog bája, hogy mire sorra kerültem kiderült, hogy csak készpénzzel lehet fizetni, ezért átirányítottak a bankautomatához, amely mellett szépen sorban ott sorakoztak az automata jegypénztárak, amik előtt senki sem állt, és a kártyával 2 perc alatt kezemben volt a nyomtatott jegy. (Javukra legyen mondva, a jegykiadó automatákat is csak nyolckor nyitják, a birka turisták viszont erre még nem jöttek rá.)

Kellő izgatottsággal láttunk neki a begyaloglásnak, a hely hírnevét nem lehet túllihegni: európai szem számára annyira szokatlan, hogy nem tud igazán felkészülni rá az ember, különösen, ha ez az első találkozása a mór és arab építészettel. Itt abba is hagynám a közhelyek gyártását, mivel nem igazán tudnék újat mondani, a chapman-renier-féle jelzőhalmozást pedig kerülném. A képek úgyis magukért beszélnek, és persze töredékét adják vissza az élménynek. Ennyire egyedi hely nagyon kevés van egész Európában. Legyen elég annyi, hogy félúton meg kellett állni, hogy letöltsük a képeket a Nikon megtelt kártyájáról a laptopra (bár erről nem csak a hely tehet).

Helyette rögtön egy kis kitérő következik: sosem voltam nagy fotós, de a kameramann-tanfolyam miatt óhatatlanul rá kellett hangolódnom, ami könnyen is ment, de virtuóz nem vált belőlem. Akkori gépem egy békebeli analóg Canon volt, és mivel drága volt előhívatni a képeket, lassan leszoktam a fotózásról. (A több ládányi papírkép a szekrény tetején áll takaros dobozokban, válogatás nélkül, érintetlenül.) A kompakt Kodak gép, amit végül pár éve megvettünk, takaros darab volt, de a jó objektíven kívül kevés jó tulajdonságot tudott felmutatni, nekem pedig nem volt túl sok türelmem hozzá. Az elektronika lassú volt, az autófókusz önkényes, akárcsak az automatikus blende, fehéregyensúlyt nem lehetett rajta állítani és mikor rászántam magam, hogy kikontrasztolom és beállítom a színegyensúlyt, rá kellett jönnöm, hogy több idő és meló, mint előhívatni ugyanezt papíron. Javára legyen mondva, az objektív pöpec volt és ha nem bíztál semmit a processzorára, jó minőségű képeket gyártott. Igaz, hogy egy tekercs 36 kocka, én pedig 2-300 képet el tudtam lőni egy-egy alkalommal, de akkor is aránytalanul sok meló volt vele.

Mikor megérett bennem az elhatározás, hogy igenis megérdemlek egy normális gépet, és kalandos úton-módon beszereztem az újat, a hatás azonnali és elsöprő volt. A D90-esnek tömege van, fogása és fizikai kiterjedése (a Kodak sem volt zsebbe dugható modell, de legalább fényképezőgép illúzióját keltette), a kapcsolat közvetlen és azonnali az ember és a gép között. Ráadásul tükörreflexes, ami azt jelenti, hogy a valódi képet látom a keresőjében – ez szokatlan volt a kijelző után, és lehetett volna egy üres fekete doboz is a Nikon, ha belenézett az ember, máris úgy érezte, jó gépet vett, mert valódi képet látott.
Az elektronikája villámgyors és intelligens, a kiránduláson elcsattintott első párszáz kép után pedig erőnek erejével kellett visszatartanom magam, hogy ne barmoljam szét a retusálóval a képeket azt motyogva, hogy ez túl élénk, túl részletes és túl telített.

Megvolt tehát a próbaútja is a gépnek a madridi hegyek lábánál, így aztán mire elindulhattunk a nagy útra, már tudtuk, hogy mit kezdjünk vele (például angol/magyar kézikönyv hiányában csak indokolt körülmények között kapcsoljuk le full automatáról, mert nem tudjuk, mi mit csinál rajta).

Klinikai mellékhatás, hogy a kompakt kvarcjátékokkal fotózó turisták láttán az ember minduntalan elfojt egy megvető horkantást.

(Rövid szünet, amíg a Tisztelt Olvasó felitatja a több liter nyálat, ami kicsorgott a monitorából.)

From Alhambra

Először természetesen a Naszrid palotát néztük meg, és csak azt sajnáltuk, hogy felhős volt az ég, így nem voltak éles fények és árnyékok, amik rendkívül fotogénné bírják tenni az oszlopsoros udvarokat és a tágas ablakú termeket. A hely úgy volt egzotikus, hogy közben nem volt teljesen idegen: egy másik világban jártunk de Európában voltunk. Nehéz ugyan elképzelni, milyen lehetett az élet a mórok fénykorában, de élhető hely benyomását keltette a palota. Az Alhambra kétségtelenül egyike a legkülönlegesebb helyeknek, ahová a vén kontinensen eljuthat az ember.

From Alhambra

A Generalife kertjei már nem annyira mórosak, hanem inkább mediterránok, a pálmafák tövében mérsékelt égövi növények is akadnak szép számmal. És persze szökőkutak, szökőkutak... Igazi andalgós hely, egyik kertből a másikba bolyongós, az egész lankás domboldalakon, pontosabban két domboldal között, a nyári lak felé vezető úton, ahonnan látható, hogy milyen lesz a séta másik fele. A levegő illata szinte édes, nem tudom pontosan, hogy a borókafélék, vagy a virágágyások árasztják magukból a nyirkos aromákat, de azonnal bevillantak ősrégi, gyerekkori emlékek egy hasonló kertről egy alföldi kisvárosban, Szarvason, ahol egy ódon, tornácos parasztház udvarán, kőfalak között rekedt meg hasonló illat. Hogy az arborétum közelsége tette, vagy a rokon gondosan ápolt és locsolt kertje magától volt-e ilyen, már nem emlékszem. 3000 kilométerre otthontól egy évszázados arab-ibér kertben 25 éves nosztalgiám támadt...

From Alhambra

A kötelező programok végigjárása után kivonultunk egy ebédszünetre (a kötelező jellegű "andalúz cigányasszony jósol a tenyerünkből, minden mondatát a saját tenyerének megcsókolásával és égnek legyintésével adrágajóistent motyogva kezdi és fényes jövőt lát, majd lehúz minket pofátlan összegre -nem, nem mondom meg- az alkudozást is beleértve és ad két szál zöld kórót, ami állítólag szerencsét hoz, de szerintünk jelzi a többieknek, hogy ezeket már lehúztam" egyetemben), és délután visszasétáltunk az időpont nélkül látogatható részek további bámulásához, de így sem tudtunk mindent megnézni, mert érthetően a kölyköknek ez fárasztó volt. Már én is éreztem a lábaimban a gyakorlat hiányát és lőn, másnapra érdekes módon a vádlim nyüszített a fájdalomtól.

A délutáni turnus rövidebb is lett, a Károly-palota ki is maradt, csak az erődöt jártuk be. Ekkor már persze felhőtlen volt az ég, az erődből pedig értelemszerűen jó kilátás nyílt, ráadásul erős szél fújt, ami sokaknak talán kellemetlen volt, de mint tudjuk a mór erőd és az erős szél összesen +5-öt ad a köpenylobogási faktorhoz. Az erőd szélvédett oldalában ráadásul, a mellvédek mögött keskeny, de festői kert húzódik, maga a megtestesült nyugalom és békesség, látszólag éles kontrasztban az épület rendeltetésével. Ha hozzátesszük, hogy ekkor már jócskán délutánra járt az idő, és a kert részben nyugat felé nézett, máris elképzelhetjük a lapos, mézszínű fényeket és a fasor által vetett elnyúlt árnyékbarázdákat a kert teljes hosszában. Valahogy volt helye és értelme ennek a csendes zugnak, szinte praktikus volt az amúgy is gyakorlatias erődítményben.

Végül aztán feladtuk, győzött a fáradtság és visszabotorkáltunk a kis szállásunkra, ami sokkal lehangolóbbnak tűnt, bár nem volt mocskos vagy szakadt, mindenesetre a fürdőszobát csak végszükség esetén látogattuk. Bedőltünk az ágyba, és a másnapi útitervet fontolgattuk.

Már az idefelé vezető úton, talán még a madridi kivezető szakaszon elhangzott egy félmondat Csepertől, egy kósza ötlet, amire egy másik félmondattal reagáltam, félig-meddig komolyan, ami lassan-lassan dolgozni kezdett bennünk és a szombati nap során olykor-olykor egy kérdés-felelet erejéig visszatértünk rá. Eleinte egy legyintéssel elintéztem, mondván az ötlet poén, de kicsit merész, de aztán a dolog lassacskán kikezdte az ellenállásomat és diszkréten elrágta a "tartsuk magunkat az eredeti tervhez" szilárdnak látszó alapjait.

A másnap reggeli családi kupaktanács után túránk gyökeres fordulatot vett és drámai események láncolatát indította el...
TOVÁBB...