A mór király átka - IV. rész

Pokolba a számozással! George Lucast talán érdekelte, mikor elkezdte a trilógiát?

Másnap reggel elkezdtük bezsebelni az XP-t, amiért tapasztalatból az automata pénztárhoz álltunk a sötétben-hidegben ott dekkoló sor helyett (kérem vegyék jegyzőkönyvbe, hogy még nem volt reggel 8 óra, a nap nem kelt fel, a parkoló és a várakozási terület álmos csendjét egy benzinmotoros levélfújó kavarta fel, amivel nagyrészt port fújt a kolléga, ami felverődött és megült az árkádsor alatt, és aki persze zajvédő fülest viselt, velünk ellentétben – a hulláját szétszórtuk a szélrózsa minden irányába, minden bizonyítékot eltűntettünk, sosem varrják a nyakunkba). Kis rizikófaktor volt ugyan, hogy DZ bankkártyája úgy nézett ki, mint amit Koons százados a végbelében csempészett ki a vietnámi dzsungelből, de csodák csodája, a gép elfogadta. Összeszedtük Kínait és magunkat is, aztán szép kényelmesen besétáltunk az Alhambrába.

Mivel innentől minden szó fölösleges, mert úgysem tesz igazságot (akit mégis érdekel, itt elolvashatja, milyen szavakat találtam legutóbb), úgyhogy beszéljenek a képek (az ötödik után folytatjuk):

…és ez még csak a Naszrid palota volt.

Néhány mély lélegzet és rövid szünet után újra itt vagyunk. Egy pár, további fotó viszont magyarázatra szorul, töredékesen, teljesen egyéni belátás szerint.

Ez viszont valódi elkapott pillanat volt. Annak ellenére, hogy ez gyakorlatilag az 1. Számú Turista Pozíció, Műemlék Fotózásakor, valahogy csak itt, DZ átszellemült ábrázatát látván kattant be, hogy ez bizony egy erős és kifejező kép lehet. Nem fontolgattam sokat, az első adandó alkalommal elcsattintottam a fotót és roppant elégedett vagyok vele: valahol nagyon halványan az ég felé nyúló kéz nem túl természetes tartása egy bizonyos freskóra emlékeztet, egymás felé nyúló ujjakkal.

Ez viszont annál tudatosabb fotó, DZ-vel közösen, takarosan beállított kép lett, igaz, komponálhattam volna kicsit jobban is, de nem akartam túl sok időt rászánni, nehogy elszálljon a pillanat varázsa (emellett ez a 2. Számú Turista Pozíció, Műemlék Fotózásakor).

Ez a turista az istennek sem akart elmozdulni onnan, bőszen hallgatta az audioguide-ot, annak ellenére, hogy az egész turnus elvonult, a következő pedig vészesen közeledett a hátam mögött. Egyrészt az idegesítő köcsög belezavart az eredeti elképzelésembe, ezért is lett aszimetrikus a kép, mert mikor végre exponálásra szántam magam, már nem volt cérnám pontosan célozni, másrészt viszont így a hiteles a kép, mert nem steril. (Ennek a párja egy sevillai kép tavalyról, ahol egy oszlop ugyan majdnem teljesen elrejti a turistát, de pont annyira lóg bele, hogy észre lehessen venni.) Igazi képeskönyvbe való reklámfotó, egyszesmind a 3. Számú Turista Pozíció, Műemlék Látogatása Közben.

A kép az ifjú DZ-két ábrázolja, amint ifjonti zavarában, úgyis mint gyermekkori vágya teljesülése után elérzékenyülve a Generalife virágait csodálja. A látens hajlamokról korábban már értekeztünk, ez is egy finom utalás. Lelki Dévényi Tibi bácsim elégedetten sóhajtott fel, amiért egy újabb kispajtás pontos labdája vált valóra: DZ-ke ugyanis azóta szeretett volna eljutni az oroszlános udvarba, mióta egyik iskolai történelemkönyvének borítóján meglátta és kiderítette, honnan való. Örülünk, hogy egyesült erővel DZ megláthatta a mór palotát élőben is.

Végezetül pedig egy újabb ismerős és tipikus kép, amint egy erőd falán állva a terepet szemlézve RPG-geekek megszakértik a potenciális ostromhelyzeteket különböző korok és technológiák függvényében. Ezen a képen csak azért nem állok mellettük határozottan mutogatva, mert éppen fotóztam.

A mesés komplexum bejárása után mesés rántottás ebédet fogyasztottunk el stílszerűen az Alhambrával szemben egy helyi tipikus étteremben, jóllakott óvodásként bólogattunk és mosolyogtunk egymásra, aztán szépen, minden sallangtól mentesen hazatértünk, hogy másnap Kínaiék elindulhassanak vissza Helvéciába vasparipájuk hátán.

A kis körút teljes képanyagát az alábbi fotóra kattintva ajánlom mindenki szíves figyelmébe. Nagyon nagy köszönettel tartozom Kínainak és Zolinak, amiért magukkal csábítottak erre az útra, és támogatták az utazásom anyagi részét is. Uraim, egy élmény volt!

(Hamarosan: Christmas Special)

TOVÁBB...

A mór király átka

Bizony, semmi sorszámozás, ez nettó a mór király átka lesz, és kész.

Cordobából délkelet helyett dél-délnyugatnak indultunk Ronda irányába. Itt már az elején bekeveredtünk egy kis faluba, ahol ráadásul kifogtunk egy sorompót is, de nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget neki. Békésen álldogáltunk, közben egy kőfalra kiragasztott bikaviadal-plakátot elemezgettünk, majd meguntuk a várakozást, visszafordultunk és átmentünk a két utcával arrébb található felüljárón. Ez kicsit sportosan sikerült, mivel még világosban oda akartam érni a városkába, elég dinamikusan hajtottunk fel, mit sem sejtve, hogy a felüljáró éppenséggel a tetején horpadt, így kis híja volt, hogy az első kerekek nem emelkedtek el az aszfalttól.

Ezt leszámítva többé-kevésbé a GPS szerint haladtunk, csak néha néztünk be egy letérőt, így például fölülről kerültünk meg egy falut, ami már tipikus andalúz képződmény volt, erőddel és fehér házakkal. Nem lehetett ellenállni a képeslapszerű látványnak, így aztán megálltunk. (Itt egy kis segítséget kérek, nem emlékszem a település nevére, és órák óta böngészem a Google Maps-t, de nem lelem a városkát.) Itt aztán igazi portréfotós-riporter módjára sikerült elkapnom egy-két spontán, egyáltalán nem beállított és lazán természetes pillanatot, ahogy gyönyörködünk a látványban. Ismétlem, teljesen spontán, elkapott életképről van szó, teljesen természetes, hogy útitársaim a látványnak háttal sétálnak, illetve szemrevételezik a képen kívüli tájat is. Frankón. Elkapott pillanat. Egyáltalán nem kellett többször bejárni és állítgatni.

Ezután már csak épp 2-3 percre álltunk meg Ronda határában, hogy nyiffogva kipattanjak az autóból és felszaladjak a szomszéd dombtetőre sötét fellegekből lecsapó fénypászmákat fotózni. Ezt aztán még párszor eljátszottam az út során.

Végül leparkoltunk a városban, egy szép, hosszú sétálóutcán át kilyukadtunk az óvárosi részhez, még fény is akadt elég, hogy elkezdjük bejárni – a kanyonban a varjúpopuláció extrémsport-szerelmesei vitorláztak a slipstreamben, lelkes károgások közepette.

Emitt nyiffogás nélkül fotóztam további fénypászmákat, és a rohamosan fogyó fényben a városképet, utcákat, tornyokat, amerre jártunk. Mire besötétedett, éppen elértünk a mór királyok házáig, ahol igazából sosem lakott mór király, legalábbis a hivatalos verzió szerint, és amely mellett/alatt található egy bánya. Ezekre már nem jutott idő, bezártak mire odaértünk, de természetesen fél percnek sem kellett eltelnie a “Móriak bányái” című beszólásig, és utána már csak idő kérdése volt, hogy megfejtsük, hogy a mór király tulajdonképpen egy lich, aki a turisták közül ragadja el az óvatlanabbakat, illetve az ellene küldött kalandozók vegzálásával tölti örök kározatát.

Mi persze taktikusan kijátszottuk azzal, hogy még azelőtt felgöngyölítettük fejben a dolgot, hogy lemásztunk volna a katakombákba, így aztán nyugodtan nézelődtünk a napnyugtában, bevásároltunk vacsorára valót, visszaballagtunk az autóhoz és útnak indultunk Granada felé.

Tudnivaló ugyanis, hogy az Alhambra bizonyos területeire csak korlátozott számú belépőt adnak ki, és mivel interneten keresztül jóelőre foglalhatóak, ezért aki személyesen szeretne jegyet venni és még aznap bejutni a palotába, már pénztárnyitás előtt sorba kell állnia. Mindezt úgy kellett teljesítenünk, hogy előtte már vezettem 350 km-t a La Mancha-i szántóföldektől Cordobán át Rondáig, két városnézéssel egyetemben, Granada további 190 km-re volt, besötétedett, és ha pénztárnyitásra rendben oda akarunk érni, nem kóvályoghatunk a városban, tehát célszerűen már ott kellene megszállni.

Feltankoltunk, a képébe kacagtunk a mór királynak és kidöngettünk a városból. Mit sem sejtettük még ekkor, hogy a mór király nem ereszt olyan könnyedén: hogy-hogy nem, az autópálya, ami praktikusan Granadába röpített volna, egy idő után egyszer csak le volt zárva, letereltek minket az autópályáról, és persze az égvilágon semmi sem jelezte, pontosan merre is kellene kerülni. Bárhogy gyűrtük a GPS-t, az előbb-utóbb mindig visszaterelt a lezárt autópályára, ami nevetségesen hosszú szakaszon volt lezárva. Halványan ismerős volt a dolog tavaly őszről, Almería közelében, de ott egyértelműen nagy kerülőt kellett tenni és követhető volt az út.

Nemsokára ráébredtünk, hogy a lich király mágiájának anyagi komponense az útépítést jelző táblák és tereptárgyak, valamint a GPS-ünket is manipulálja, minduntalan azt javasolva, hogy térjünk vissza Rondába. Betévedtünk egy Teba nevű városkába is, ignoráltuk a görög áthallásokat, és hosszasan keringtünk kanyargós, szűk gettóutcákon, ahol javarészt igazi andalúz cigánycsaládok éltek, míg a hegytetőn egy várkastély terpeszkedett. Köd ugyan nem volt, de nem lepődtünk volna meg, ha a falulakók hirtelen minionok gyanánt körbeállják az autónkat és közlik, hogy Strahdt gróf vacsorára vár bennünket a kastélyában. (Kivéve, hogy úgy mondták volna, hogy “esztrád” mert a spanyolok képtelenek s+mássalhangzóval kezdődő szavakat kiejteni anélkül, hogy elé ne pakolnának egy e betűt – azt panaszolták, a “stop” például nagyon nehéz szó… és mivel andalúziában voltunk, ahol a számos mássalhangzó mellett az s/sz-betűt is elnyelik, a várúr neve valószínűleg csak “trád” lett volna. Ez persze megmagyarázza, miért kezeli minden valamire való birtokos megvetéssel az alattvalóit.)

A vár körüli óvárosi utcákról levezető szerpentin is gyanúsan keskeny volt, odalent pedig hívogatóan kivilágított focipályán zajló Megye II meccs képezett terelést, a sok össze-vissza parkoló autóval.

Eddigre Kínai HP-ját is leszívták nullára és bekómázott az első ülésen, én pedig már vadul szőttem az ellenmágiát a GPS-szel, míg végül azzal próbáltuk kijátszani a mór király éberségét, hogy az eddigi 5 próbálkozás után egy település helyett ráböktem a semmi közepére az egyik, számunkra kedvező fekvésű úton, így észrevétlenül átcsoroghattunk a kritikus szakaszon, és egy teljesen más autóútra bukkantunk ki, amibe kilométerekkel odébb csatlakozott bele a mór király által mágikusan lezárt útszakasz.

Ez mintegy 40 km-es kitérőt és kb. 1,5 óra időveszteséget jelentett, és becsléseim szerint mintegy 60 km-es szakaszon volt lezárva minden látható ok nélkül az egyik országút. Amint rátaláltunk az autópályára, leálltunk egy benzinkútnál, hogy bedobjuk a hátsó ülésre a 0 HP-s Kínait, én pedig egy Red Bull-t, miközben arról próbáltak győzködni, hogy este 10, de legkésőbb 11-kor álljunk meg aludni, akárhol is vagyunk, mert kezd kockázatos lenni a hosszú autókázás. Én viszont el akartam érni Granadát és ott megszállni.

Végül minden további zökkenőtől mentesen, éjfél körül elértük Granadát, és innentől ismét az XP-é volt a főszerep, ugyanis legutóbb a GPS mesésen keresztülvezetett az egész városon, bejárhatatlan utcákon és lezárt övezeteken keresztül. Nem hagytam magam, hátha ez a mór király búcsúajándéka, és a körgyűrűn a táblákat követve közelítettük meg a célpontunkat, és ha már ott voltunk, becserkésztük ugyanazt, az Alhambra bejáratától 100m-re lévő hostelt, ahol legutóbb is megszálltunk.

Ezzel végleg megtört az átok, simán kaptunk filléres szállást az ismerős ódon, labirintusszerű folyosókkal behálózott épületben, letettük az autót a parkolóban, az eddigre 1-2 HP-re felgyógyuló Kínai társaságában kiültünk a tetőteraszra a medence mellé és jamón serranót ettük valami masszív sajttal és kenyérrel, brandy-t ittunk és kólát szürcsölgettük hozzá a még éppen nem csípős hidegben, mondtuk a tutit és bámultuk az éjszakai panorámát.

TOVÁBB...

6. NAP: CÓRDOBA

Kellemes kis hostelt találtunk a belváros peremén, a házak – és eddigi tapasztalataink – alapján az óváros közelében. Kicsit körülményes parkolás és becsekkolás után eltettük magunkat másnapra.

A terv szerint a délelőttöt akartuk a városra szánni, és kora délután, de még mindenképpen sötétedés előtt neki akartunk vágni a hazáig vezető, mintegy 401 km-es útnak. A fáradtság miatt itt már egy kicsit többet szerencsétlenkedtünk a parkolóhely keresésével és még szegényesebb információval vágtunk neki a városnak: ha felkészületlenül vágsz neki egy ilyen túrának, a túristainformáció a barátod, csak persze valahogy meg kell találni a túristainformációt is. A hostel recepciójáról nyúltunk egy minimalista segédletet, amit annak rendje szerint rövid időn belül el is hagytam, de akkor már nem számított igazán.

Az időjárás határozottan szelesebb és felhősebb volt, mint eddig: úgy tűnt, epikus hajszánk a csapadékkal a végéhez közeledik, és a végzet ezúttal menthetetlenül utolér minket. Valahogy mégsem bírtuk baljóslatúnak tekinteni a gyülekező fellegeket, amíg citrom/narancsfasoros utcában bandukoltunk középkori kapu- és faldarabokat és templomokat rejtő csendes udvarok mentén. Első napirendi pont természetesen egy kellően hangulatos, csendes reggelizőhely felkutatása volt. Ez nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam, és tovább is tartott.

Rövid autós kóválygás után valahol leparkoltunk és gyorsan megtaláltuk az Almodóvar-kaput (nem rokon), és egyből az óváros szívében találtuk magunkat.

A váltás meglehetősen éles volt: ugyan elég látványos és egyértelmű jelzés volt a városfal és a kapu, de valahogy mégis kicsit mellbevágó volt egyből cirka ezer évet visszaugrani az időben… leszámítva a szuvenírboltokat, persze.

A magam részéről rögtön még hangulatosabb helyet akartam keresni, hirtelen nagyon sznob válogatós lettem, a család pedig egyre éhesebb. Szerencsére az utcák látványosak, de túl korán volt és túl hűvös, hogy kiülős helyet találjunk. Megtaláltuk viszont a mecsetet (nehéz lett volna eltéveszteni), és mögötte egy kis utcában egy kellemes kis helyet a reggelihez.

Ugyan egyáltalán nem tűnt ígéretesnek, de már mindenki reggelit követelt, így aztán beadtam a derekamat, de végül is jó választásnak bizonyult: csendes volt és barátságos, amitől aztán nagyon hamar otthosan éreztük magunkat. Talán ismerős érzés, de ha az ember hosszabb útra megy, a vége felé már egyre nagyvonalúbb lesz, ami sejtésem szerint csak a türelmetlenségnek és a fáradtságnak egy formája, ami akkor fordul elő, ha az ember jól érzi magát. Így aztán melegszendvics, churros és tejeskávé került az asztalra:

Alaposan feltöltődve tértünk vissza a városba, ahol rögtön szokásos parámnak köszönhetően visszarobogtam az autóhoz, hogy találjak egy szabályosabb parkolóhelyet, mint ahol hagytam. elkocsikáztam egy parkolóházig pár háztömbbel arrébb, de ez a kis kitérő laza fél órámba került, amíg telt az idő, fújt a szél, gyülekeztek a felhők és várakozott a család. Gyorsan átrobogtam újfent – frissen szerzett térképem tanúsága szerint – a zsidónegyeden vissza a mecsetig. (A kiírások szerint katedrális, de nekem az mecset és kész.) Aztán kezdődhetett nézelődés.

Szabadjon e helyütt megjegyeznem, hogy ugyan nem vagyok elfogult egyik vallás iránt sem, sőt, laikusnak számítok annak ellenére, hogy mind keresztény, mind iszlám témájú fordítás megfordult a kezem alatt, és lapozgattam a Koránt és a Bibliát is, a kis eligazító pamflet, amit a belépő mellé a kezembe nyomtak a mecset bejáratánál, kicsit kivágta a biztosítékot még nálam is. Részletekbe nem mennék bele, de az a sértődött, enyhén gőgös, erősen félrehúzó katolikus propaganda nem méltó a hely szelleméhez.

Szerencsére bármikor pillantottam is bele, hogy orientálódjak az épületen belül, elég volt felemelnem a tekintetemet a papírról és mindent elfeledtetett velem a látvány. Beszéljenek is egy kicsit a képek:

…és ez még csak a kert…

(Senkit ne tévesszenek meg a tónusok, ez a két kép ugyanazt a teret ábrázolja, csak én kísérletezgettem a fényekkel és színekkel…)

Visszagondolva talán jobb is, hogy ennyi idő telt el Córdoba óta, így talán nem fogok annyira csapongani és áradozni.

A mecset egy szóval leírva: epikus. A fotókkal a lehetetlenre vállalkoztam: visszaadni a hely léptékét, ha már az atmoszféráját nem is lehet. Minden eddiginél eltérőbb élmény volt már csak belépni is, és a bent töltött idő állandó rácsodálkozással telt el, részben annak ismételgetésével, hogy “…ezek az oszlopok…”.

Hatalmas térről beszélünk, és ezen a felhős, október végi szeles napon is világos, tágas térről. Sehol az a fojtogató, félhomályos borongás, amihez az európai ember hozzászokott, ha templomba lép. Hiába a szenvedő szentek képei, a nyomasztási kísérlet csírájában hal el. A tisztesség kedvéért illik megjegyezni, hogy ez volt az első alkalom, hogy mecsetben jártam, és mivel a hely jórészt megőrizte eredeti jellegét, kicsit igazságtalan a gótikus és román templomok és katedrálisok felemlegetése, de akkor is tény, hogy felemelőbb érzés volt Istennek ebbe a házába besétálni, mint sok-sok másikba.

Igen, vizuálisan valóban nem voltunk felkészülve erre az invázióra, és az iszlám (mudehár) építészet a teljes újdonság erejével hat a borongós európaira, de bármennyire is egyértelműek a látható különbségek, azért itt ennél többről van szó. A cordobai nagymecset nem bizonyíték Isten létezésére, de felettébb meggyőző bizonyíték a hit lényegére. El tudom képzelni, hogy ide belépve valaki elkezd hinni Istenben, és nem félni Istentől. (E helyütt jegyezzük meg, hogy a szerző olykor szeretne egy 1:1 arányú modellt a kölni Dómról a nem létező hátsó kertjébe.)

Természetesen megalomán hely (mint a kölni dóm) és roskadásig díszített (mint a kölni dóm), de valahogy nem csordul túl az ember tőle (akárcsak a kölni dómban). A végtelenségig fényképezhető a hely, és bár a bámészkodáson túl nem sok mindenre van lehetőség, mégis nehéz volt a távozás.

Odakint egyre határozottabban felhősödött és szelesedett az idő, ezért csak rövid ideig időztünk el a római hídon, a vízimalom kerekét ki is hagytuk, akárcsak a katolikus királyok erődjét. Valahol szerencsés is volt, hogy az időjárás barátságtalanabbra fordult, így könnyebb volt azt mondani, hogy egy kényelmes óvárosi sétával vetünk véget a kirándulásnak, és elindulunk hazafelé. Ha kellemesebb lett volna az idő, talán ott ragadtunk volna egész napra, így viszont volt esély, hogy emberi időben érjünk haza.

 

Córdobában azonban az egyszerű óvárosi andalgás sem élménymentes, a szűk, középkori utcák, az elképesztő udvarok és kertek, a töménytelen cserepes virág a falakon egy percre sem hagy unatkozni. Jégkrémet majszolgatva indultunk visszafele, és hogy hogy nem úgy adódott, hogy a gyermeki kíváncsiság tudni akarta, mi is a különbség a három nagy vallás között, ami egyszerre és látványosan volt jelen az óváros minden szegletében. Így aztán, amíg a jégkrém elfogyott, végtelenül leegyszerűsítve elbeszéltem, hogyan is alakultak a keresztény-zsidó-iszlám világ viharos évszázadai.

Az utolsó vásárfiákkal felpakolva visszatértünk az autóhoz és menthetetlenül, és ezúttal tényleg nekivágtunk a hazaútnak.

(befejezés következik)

TOVÁBB...

5. NAP: SEVILLA

Ronda legalább egy teljes napot megért volna, de már kezdtük érezni az eltelt időt és egy újabb extra éjszaka nem fért volna bele sem a büdzsénkbe, sem az időnkbe, így aztán kissé vonakodva továbbindultunk. Hamar kiértünk a hegyek közül, lágyan hullámzó dombok és szántóföldek közé, egyre síkabb és sárgás tónusokban gazdagodó vidékre. Egy idő után aztán a nagyvárosok környéki "ismerős" terep következett, ipartelepek és növekvő forgalom, felüljárók és körgyűrűk, sűrűsödő útjelzők. A város határában már nagy benzinkútnál tankoltunk és kitakarítottuk az autót, aztán következtek a külvárosok, bérházak, sugárutak. Ez volt a legnagyobb város utunk során, és már annyira elszoktunk tőlük, hogy kicsit rá is nyomta a bélyegét az ottlétünkre.

Többet keringtünk parkolóhelyet keresve, kevesebb tájékozódási pont, több eltévesztett lehajtó, forgalomtól elzárt területek, építkezések (mármint a szokásos daruerdőn túl) és útfelújítások nehezítették a navigációt. Megunva a kóválygást végül egy park mellett találtunk helyet a Plaza de Espana szomszédságában, tripla platánsor tövében. A tér félkör alakú épületegyüttese halványan ismerős volt, és amikor elértük a kerámiaoszlopú hidat a mesterséges (és száraz) folyómeder fölött, már rá is jöttem, egy magamfajta geek-nek honnan lehet ismerős: kb. 1 perc erejéig Naboo szerepében tündökölt az Episode II-ben.

Amilyen látványos a tér és az épület, annyira zavarba ejtő is. Nem jöttünk rá, milyen célt szolgál éppen, azon kívül, hogy a téren éppen sátrak voltak fölállítva valamilyen esti koncerthez. Az épületbe bemenni nem lehetett, kívülről pedig sok bejárni való nem akadt. Ez is szokatlan volt az eddigiekhez képest. Az elképesztően gazdagon díszített kerámia-trónusok fele málladozott, az erkélyen masszív galambszar és madártoll-rengeteg fogadott, és graffitik mindenütt. Kicsit el voltunk veszve, céltalanul bolyongtunk az épületek között és nem igazán tudtunk sokáig ott időzni, bármilyen fotogén is az épületegyüttes.

Átvágtunk egy parkon, túristainformációt keresve, és végül úgy döntöttünk, a tutira megyünk: a katedrális messziről látszik, onnan már az Alcázar sincs messze. Átgyalogoltunk néhány forgalmas és kevésbé fotogén utcán a metróépítésig (az 1. vonalat fúrják szerte a városban) és a folyópartig a Torre De Oro közelében.

Az egész túl zajos és túl forgalmas volt az előző napok után, a látnivalók között túl sok... város... terült el, és már elég késő délutánra járt az idő. Itt azért már kiütközött a fáradtság, kicsit türelmetlenek voltunk. Sevilla ennek ellenére ígéretesnek tűnik, rengeteg bicikli, egyetemváros-hangulat, folyópart és sétálóutcák teszik kellemessé és élhetővé a várost. Előbb a palotába mentünk, és máris helyreállt egy kicsit az egyensúly.

Bőven volt bepótolnivalónk az elveszett alhambrai képek után. Furcsa is volt, elvégre a sevillai kastély nem egy alhambra-pótlék, mégis kicsit úgy álltam hozzá, már ami a fotózást illeti. Építészetileg sok a rokonság a két palotakomplexum között, kicsiben minden ugyanúgy megtalálható benne, legfeljebb egy kicsit másképp. Jól is esett a viszonylagos csend és nyugalom, a kert pedig igazi gyöngyszem volt... mint mindig.

A hely azzal hálálta meg a késői, és kissé kapkodó városnézésünket, hogy lapos, meleg tónusú, késő délutáni fényekkel és árnyékokkal árasztotta el a kerteket, ami, mondanom sem kell, hálás körülmény a fotózáshoz, és még az sem zökkentett ki hogy ötkor, mikor a hely bezárt, a biztonsági őrök síppal-dobbal, nádi hegedűvel terelgették ki az embereket.

Odakint egy Starbucksban töltődtünk fel, majd a lelki egyensúlyunk helyrebillentése érdekében két zacskó sült gesztenyét vételeztünk és azt majszolgatva tértünk vissza az autóhoz.

Sötétedett, mégis úgy döntöttünk, továbbmegyünk Córdobába, inkább ott keresünk szállást, hogy reggel frissen nézhessünk várost, és délután elinduljunk hazafelé.

TOVÁBB...

5. NAP: SZÉP

KEDD ESTE

Egyhangúlag vontuk le a következtetést, hogy ez a nap megérte a pénzt és az időt, még ha csak 5 órát is töltöttünk összesen Gibraltárban. A gyerekek nagyon élvezték az egészet, még akkor is, ha kísérőnk tanácsára nem simogathatták meg a majmokat. Számukra ez volt az út csúcspontja, hiszen a városnézés nekik nem olyan érdekes és izgalmas. Már a vadnyugati díszleteket is értékelték, mert eltért a szokásos bámészkodástól, de Gibraltárban aztán volt minden.

Az eredeti tervek szerint már hazafelé kellett volna tartanunk Sevillából, miután láttuk Granadát és Cordobát is, a többszörösen módosított útiterv szerint azonban csak most került a célkeresztünkbe, de...

...Ha már úgyis itt vagyunk és valóban Sevilla esik legközelebb, a térkép böngészése után úgy ítéltük meg, hogy igazán nem nagy kitérő, ha útbaejtünk egy másik várost odafelé menet, ahol akár meg is alhatunk, mivel úgyis későn érkeznénk meg a célunkhoz. Teljesen kézenfekvő választásnak tűnt, ráadásul Cseperke és én is külön-külön hallottunk már erről a helyről, ezért minden különösebb őrlődés nélkül újfent letértünk az autópályáról, hogy bevegyük magunkat a hegyek közé.

Hamar ránksötétedett, és bár a GPS változatlanul holtbiztosan mutatta az útvonalat, mikor rátértünk a városba vezető útra, azért gyanúsan emlékeztetett a fehér falvaktól Tabernasig vezető szervízútra. Nem volt annyira rossz állapotban ugyan, de felfestéssel itt sem nagyon bajlódtak és nem is sokan használták.

A felhők ráereszkedtek a hegyekre, a városok felverődő fénye világította csak meg foltokban, de köd és eső egyelőre nem érkezett vele. Csak sejthettük, hogy megint lemaradunk a látványról, ahogy az út ide-oda kanyargott, folyamatosan fölfelé tartva. Hiába jártunk már néhány technikás szakaszon az elmúlt évek során Horvátországban, a Pilisben vagy éppen a Madridot Segoviával összekötő hágón keresztül, még mindig nem tudok ráunni a szűk kanyarokra és a kaptatókra. A kocsink bebizonyította, hogy egy városi miniben is érezheti magát sportosnak az ember, még akkor is, ha tele van pakolva, és nem dübörögnek benne a lóerők. A kormány tökéletesen reagál, a futómű nem panaszkodik, a váltó pedig a kategóriájában a legtökéletesebb szerkezet. A motor is inkáb mordul mint erőlködik, növelve a sportosság illúzióját, de hát végtére is ugyanezek a fickók gyártják a Civicet is. Egy pillanatig sem küzdelem lendületből belemenni egy felfelé kanyarodó ívbe, hagyni, hogy az emelkedő megfogja a sebességet és a megfelelő ponton visszakapcsolni kettesbe és kivágódni a túloldalon. Igaz, ritkán kell négyest kapcsolnom, különben nem húz, de órákig el tudnám viselni az ilyen terepet. Kicsit sajnálom, hogy nem vághatom le a kanyarokat, de így is kapaszkodni kell, és jó adagolásban villogtatni az országúti fényeket, mikor elnyeli a sötétség előttünk az utat...

Áthaladunk néhány falun, de nem sokat látunk belőlük: hangulatos, ódon kőházak félig sötétben, és persze fehér falakkal. Aztán megérkezünk Rondába.

Ígéretes szűk utcákon keringtünk az autóval, egy még ígéretesebbnek tűnő hídon is áthajtva. Ekkor már szemerkélt az eső, és mikor megtaláltuk a szállodát, már kellemesen csípős is volt a levegő, még a leheletünk is meglátszott. A negyedik éjszakára már kicsit ellustultunk és hostel helyett normális szállodát választottunk beépített reggelivel, miután kiszámítottuk, hogy a hostel + reggeli valahol = szálloda reggelivel, már ami a költségeket illeti.

SZERDA

Reggelre felszáradt, de a csípős hideg megmaradt. Kifejezetten jól esett ilyen hűvösben sétálgatni, felhőtlen ég alatt. Kötelességből kívülről megtekintettük Spanyolhon állítólagos legöregebb bikaviadal-arénáját, vagy legalábbis azt, ahol a lónélküli matadoriskolát feltalálták.

A szállodából szerzett térképből nem igazán derült ki, mi fog ránk várni, amikor elérjük a házak szélét, egyelőre csak távoli hegyek villantak elő az óváros mögül. Aztán rájöttünk...

A városka egy sziklatetőn helyezkedik el, és egy folyó szeli ketté, ami meredek falak között kanyarog lent a mélyben. Így aztán az óváros szinte érintetlen, sehol sem rondítottak bele, bár nyilván a főtér alatt itt is többszintes parkoló volt.

Először csak a panorámával szembesültünk, és azzal, hogy a városnak a sziklaperem szab gátat, tehát kilátásra nem lehetett panasz. A folyó kanyonja már kicsit váratlanabbul ért, fölötte a kb. 80 méter magas kőhíddal és a túloldalon folytatódó fehér házrengeteggel. A sziklafalak vadregényességet kölcsönöznek a helynek, az ember nem számít ennyire egzotikus összeállításra a világnak ezen a pontján... a távol-keleten talán, vagy magasan a hegyek közt, esetleg a Meteórákon, de itt most minden zöld a város körül, ami meg inkább Közép-Európát idézi.

A sziklatető persze nem sík, az utcák meg nem egyenesek, és minden nagyon takaros. A hűvös idő lassan enyhült, de nem bántuk, a levegő kristálytiszta volt, és harapni való. Egyetlen múzeum-házba tértünk csak be, aminek a kertje tűnt igazán érdekesnek. Igényesen visszafogott, valóban ódon hangulatú, takaros hely volt ez is, akárcsak a város többi része. Ugyan nem néztünk utána, egészen pontosan ki is volt a ház eredeti lakója, de volt ízlése, és hihetetlenül békés, csendes helyet teremtett meg magának.




A terek és házak, keskeny utcák, kanyargós, macskaköves lejtők elragadtak minket és levezettek a régi mór hídhoz, ami alacsonyabban, egy keskenyebb szakaszon szeli át a kanyont, mögötte kis teraszos kerten ballagva jutottunk följebb, végig a kanyon pereme mentén, hogy a másik oldalról is megcsodáljuk a magasabbik hidat.

Innen újból bevetettük magunkat a házak közé, és jobban belegondolva csak azért nem ragadtunk ott egész napra, mert a fent említett lak meglátogatásával kifutottunk a készpénzből. Gyanítom, hogy ha lett volna a zsebünkben pénz, megnéztük volna a zsinagógát, a bányát és a mórok házát is, és akkor megint egy nappal megtoldottuk volna az utazásunkat. Így viszont tudtuk tartani magunkat az előző nap, Ronda adottságainak ismerete nélkül megbeszélt tervhez, hogy délutánra érjünk át Sevillába.

Lassan visszaoldalogtunk a főtérre és vonakodva bár, de továbbindultunk a síkság, és Sevilla felé, megállapítva, hogy Malaga óta rengeteget javított a közérzetünkön, hogy olyan helyeken jártunk, ami bátran vetekszik az Alhambra látnivalóival.*

*(ezekre még később visszatérünk)
TOVÁBB...

4. NAP: HÉRAKLÉSZ OSZLOPAI

KEDD

Éjszaka már esett, másnap reggel is nedvesek voltak még az utak, a partközeli hegyek felhőkben úsztak. Volt egy sejtésünk, hogy előbb-utóbb elveszítjük a bújócskát az időjárással, és kivételesen akkor fog beborulni és esni, amikor nem úton vagyunk. Ez volt az első esős nap az út során, ráadásul az elvesztegetett hétfő után joggal éreztük úgy, hogy kifogytunk a szerencséből.

Már elég határozottan tudtuk, merre akarunk tovább menni, de az időjárás kicsit elbizonytalanított. Visszacsomagoltuk magunkat az autóba, és úgy döntöttünk, egy normális, meleg reggeli után okosabbak leszünk.

Ha Malaga a spanyol tengerpart Siófokja, a tőle 40km-re nyugatra fekvő Marbella Balatonfüred, a régi szép időkből, amikor még igazán puccos helynek számított. Gazdag, de kicsi város, hatalmas brit iskolával és gondozott utcákkal, tengerparttal. Elit hely, a tengerre kivezető sétányon Dali-szobrok sorakoznak.

Marbella

Az eső éppen elállt, mire a városba értünk, és ha még a nap is kisütött volna, egyenesen Janusz Kaminski mennyországában találtuk volna magunkat. Van valami különösen fotogén a nedvesen csillogó talajon, ha szépen visszatükröződnek benne a tárgyak és felveri a napfényt. Természetesen itt is keringtünk egy sort, mire megállapodtunk egy kellően hangulatos étteremnél - ez is visszatérő motívuma lett az utunknak - és megreggeliztünk az esővédett teraszon, miközben a szomszéd asztalhoz letelepedett öregúr újságot lapozgatva beszélgetett a cipőtisztító öregúrral és minden bizonnyal kitárgyalták a város ügyes-bajos dolgait.

Sétáltunk egyet a parton, vettünk egy nagy levegőt és végül megfogadtuk, amit kimondtunk magunknak korábban: Nem hagyjuk, hogy a táskalopás elrontsa az utazásunkat. Már rég letettünk a gazdaságos és takarékos útvonalról. Ez volt az a fordulópont, ezzel a várossal kezdve, ahol megállapodtunk, hogy addig megyünk, amíg kedvünk és erőnk (és pénzünk) van hozzá.

Így történt, hogy visszaültünk az autóba és azt mondtuk, addig megyünk tovább nyugatra, amig ki nem fogy alólunk a kontinens. Ez kizárásos alapon Gibraltárnál következett be.

(megszakítjuk műsorunkat)
Ezen a ponton szabadjon tennem egy gyors kitérőt a spanyol közlekedési szokások felé. Azt már rég megállapítottuk, hogy ha hazamegyünk, 2 lépésben rút halált fogok halni. Elsőként amint autóval megállok az első lámpa nélküli zebránál, hogy átengedjek egy gyalogost, ahogy itt megszoktam, valaki izomból belémjön hátulról, rátol a gyalogosra, aki meghal, a kocsim totálkáros lesz, én pedig gyalogos leszek, akit 80-nal kivasalnak, amikor megpróbálok átmenni az első lámpa nélküli zebrán, ahogy itt megszoktam.

Ami már kevésbé nyilvánvaló az az, hogy az autónk lassan beleolvad a helyi összképbe és úgy néz ki, mint egy rojtosra olvasott könyv. Minden sarka megkopott egy kicsit, és beszédes helyeken húzódnak csámpás karcolások a fényezésen. Rendben, tegyük föl, hogy az egyik ajtón végigkacsázó két, kb. egyforma hosszú karcolás egy női táska eredménye, amely 2 különböző időpontban keletkezett (vagyis kb. ugyanott, ugyanazon illető által), de vajon a csapott orron keresztbe hogyan keletkezett hasonló ökörhugyozás?

Az i-re a pontot Marbella tette fel, az egyetlen ami még hiányzott az autóról az a "lenyúzott lazúr" effektus, mikor teszemazt egy BMW a 90-fokos parkolóhelyről kiállás közben nagyvonalúan úgy gondolja, hogy az M3-as orra elfééér még az én bal hátsó ajtóm mellett. Hát nem.

Akut parkolásfóbiám tehát igazolást nyert, mert már amikor kiszálltunk az autóból, félhangosan megjegyeztem, hogy talán arrébb kellene tennem egy kicsit az autót, hogy könnyebben kiférjen a szomszéd, de aztán lebeszéltek róla, végtére is volt elég hely. Mire visszaértünk, a szomszéd autó sehol nem volt, csak a névjegye a bal hátsó ajtón.

Következtetés: bármilyen őrült is a forgalom Madridban és a fénykürt helyett a hagyományos dudát használják orrba-szájba figyelemfelkeltésre, közlekedni még lehet, ha az ember leküzdi heveny halálfélelmét a körforgalmaknál és megtanul zenből belehajtani. Parkolni, nos az már sokkal veszélyesebb.
(folytatjuk műsorunkat)

Látványos, alacsonyan lógó felhők alatt vezetett az utunk, balra a tenger, jobbra a hegyek lába, kanyargós tengerparti út, továbbra sem az autópályán. Úgy tűnt, taktikusan a felhőtakaró széle felé tartunk, vagy ellenkező irányba haladunk, így volt rá remény, hogy nem mossa el az eső a délutánunkat.

Aztán megláttuk a sziklát.

Felötlött bennem, hogy igazából soha nem láttam képet Gibraltárról. Se közelit, se távolit, legfeljebb Google Earth-ön vetettem rá egy pillantást. És az ember mégis tudja, hogy ez az a szikla. Látványosan elüt a környezetétől, ráadásul kiemeli, hogy egy öböl csúcsán fekszik, tehát látszólag kifogy mögüle a szárazföld. Nem egy monumentális képződmény, mégis áhítatot kelt. Egy taktikusan elhelyezett pihenő parkolóban alkalmam is nyílt elkészíteni egy "világfotót":

2 kontinens, 3 ország, 5 náció

Igaz, hogy nem könnyfakasztóan látványos, de nem ez volt a cél.

Az utolsó spanyol város La Línea de la Concepción (nevének eredete prózai: Itt állt föl a spanyol hadsereg, hogy visszafoglalja a britektől a sziklát - sikertelenül), ahol rövid tájékozódás után le is tettük az autót, miután kiderült, hogy a túristainformációs iroda, ahova betértünk kérdezősködni, kb. 500 méterre van a határtól. Még mindig barátságtalanul felhős volt az ég, esni már nem esett, de folyamatos, erős szél fújt. Rövid uzsonnázás után nem kis izgatottsággal (már ami engem illet) brit felségterületre léptünk. Hogy érzékeljük, máris más közegben vagyunk, tisztáznom kell egy apró kifejezést: magyarban ugyan csak a "határ" szót használjuk, de angolban a border mellett létezik egy másik szó is, a frontier. Ugye, hogy máris másról beszélünk? A frontier több egyszerű határvonalnál: van benne egy kis veszélyesség, a vad, ismeretlen, ellenséges vidéket, markáns különbségek közt húzódó választóvonalat sugall. Bármerre járjon az ember Gibraltárban, a táblákon és az emberek ajkán "the frontier" az átkelőhely.

A túloldalon prospektusokat és térképeket vadásztunk, lévén hogy a laptop távoztával nem volt alkalmam legalább alapvető információkat beszerezni a látnivalókról (induláskor pedig még nem gondoltuk, hogy ide is el fogunk jutni). Végre tiszta angolsággal szólalt meg valaki az utunk során és elmagyarázta, hogy az erős szélre való tekintettel a kötélpálya nem üzemel, így ha fel akarunk jutni a sziklára, a legegyszerűbb megoldás átsétálni a szomszédos pulthoz, ahol taxis túrát hírdettek.

Ez fogcsikorgató 100 eurós kiadást jelentett, de Marbella után már túl voltunk azon a ponton, hogy ilyesmiken rágódjunk: most vagyunk itt Gibraltárban, nem máskor. Ha vissza akarnánk jönni tavasszal csak ezért, az 660 km autókázást jelent és nem ússzuk meg olcsóbban. Ha egyáltalán még egyszer erre akarnánk járni, hiszen ezt a vidéket most fedezzük föl, legközelebb már északra kellene indulni. Igen, 25-27ezer forint bődületesen sok pénz, pláne a váratlan 90 eurós hardverpótló kiadás után, de amíg akár egy nappal korábban örlődtünk volna a dolog fölött, itt és most vállat vontunk és pillanatnyi mérlegelés után (megéri? meg!) fizettünk.

A sziklatúrára vivő taxi fehér mikrobuszt jelent, ami bemehet a tájvédelmi körzetre, természetesen és így megspórol kb. 3 órányi fölfelé gyaloglást. Ráadásul az egyetlen, éppen bent álló sofőr maga Sean Connery volt. Igaz, hogy Harryként mutatkozott be, és egyáltalán nem volt skót akcentusa, valamint kicsit elhízott és egész úton nagyon meggyőzően adta a gyarmati patriótát, de mi tudtuk, hogy ő az.

Én abban akarok hinni, hogy óriási szerencsével kifogtuk a legműveltebb, történelmileg és kulturálisan tájékozott, választékos beszédű sofőrt, aki még csak nem is unottan, hanem a legkellemesebb idegenvezetői hanglejtéssel csakis hasznos és érdekes információkat volt hajlandó közölni, egy ponton pedig leálltunk és kitárgyaltuk a Mennyei királyságot, aktuálpolitikai felhangokkal egyetemben.

Kezdte rögtön a repülőtérrel, ami gyakorlatilag az egyetlen bejárat a városba, értjük ez alatt, hogy az egyszeri autóvezető illedelmesen megáll a sorompós pirosnál, amíg egy Boeing 767-es lomhán leteszi a seggét a betonra és begurul a terminálhoz.

Mire elkezdtük a felkígyózást a sziklához, az idő már rohamosan megjavult, már amennyiben jónak számít az, hogy az egyenletesen erős szél szétszórta a felhőket, de cserébe víszintes felületen is úgy járkált az ember, mintha emelkedőt mászna meg.

Megkockáztatván, hogy átmenjek wikipédiába, először az óvilág és újvilág emlékművét néztük meg, ami egy frappáns, kétoldalú konstelláció, egyik felén Gibraltár mitológiai és ókori jelentőségét, másik oldalán közép- és újkori szerepét taglalja.

Az első nem másra utal, mint a világ peremére, ahogy azt a görögök elképzelték, Héraklész egyik oszlopának tartva a sziklát, járulékos extraként a Hádész bejáratával. A másik fele nyilván a hajózással és kereskedelemmel kapcsolatos stratégiai fontosságú szerepét taglalta.

Mi is először Hádésszal kezdtünk, vagyis azzal a kompakt kis cseppkőbarlanggal, ami a szikla belsejében lapult. Nem csoda, hogy a görögök a túlvilágra asszociáltak a helyről.

Amíg mi bent bóklásztunk, "Harry" kint várakozott, mint ahogy azt tette majd később is azokon a helyeken, ahol megálltunk fotózgatni. Itt egyébként tucatszám sorakoztak a fehér mikrobuszok, rutinos sofőrök akik kis dízelmotoros kockáikkal hajmeresztő helyeken férnek el és beveszik a hajtűkanyarokat.

Mielőtt kiszálltunk volna a barlangászáshoz, kísérőnk derűsen somolyogva figyelmeztetett a majmokra, és elmondta mit ne tegyünk. Például ne nyúljunk a mobilunk felé a táskában, ha megcsörren, mert a majmóca feltételezi, hogy az ő kajáját vesszük elő, és elragadja tőlünk... és hogy ne vegyünk elő úgy általában kaját...

...hogy miért árulnak a szuvenírboltban jégkrémet ezen a helyen, az rejtély...

Több kolónia is él a sziklán, nagy családok, mind védett és természetesen gondosan nyomon vannak követve, étrendjüket kiegészítik a szikla környékéről hiányzó dolgokkal, és az idő nagy részében gügyögő-mügyögő csupasz majmok ugrándoznak körülöttük csillogó dobozokkal és a kaja ígéretével. A majmok többnyre sztoikus ábrázattal tűrik, hogy mindenki rájuk figyel. Feltételezésem szerint a macskákkal ellentétben nem csak megjátsszák a lenéző megvetést, miközben belül ujjonganak, hanem konkrétan letojják az embert.

Anyway, meglátogattuk még azt az alagútrendszert, amit az idők során robbantottak a sziklába. A modern kori törmelék nagy része töltésként szolgált, többek között a kifutópályát építették meg belőle. A világháború elején kezdték igazán gyorsan bővíteni, és tehették meg, mivel Spanyolország semleges maradt, így a szárazföld felől nem kellett félniük a támadástól. A britek az egész háború alatt használták a helyet, miközben az öböl túlpartján fekvő Algeciras partmenti szállodájából ártatlan német turisták kémlelték szoros váltásokban a szikla körüli forgalmat. Igazi kémregényes miliő, a fejemben fekete-fehér képkockák peregtek és andalító filmzene szólt, olykor Bogart képe villant be...

A túlparton Marokkó mindössze 20 kilométerre van, az erődnek pedig 3 olyan ágyúja is volt, amely 24 km-es lőtávolsággal rendelkezett, így aztán német hajó nem közlekedett a Földközi-tengeren a világháború során.

És még sorolhatnám.

Remek időnk volt, a kitartó erős szél egyáltalán nem zavart minket, ellenben kristálytisztává tette a levegőt, a pára nyomtalanul eltűnt, és bár kevésbé látszik a képeken, de hálás ilyen időben fotózni, mert kiemel témákat, új helyzeteket teremt és igenis lehet előnyös portrékat készíteni, még akkor is ha szél cibálja az ember haját... már akiét.

"Harry" a főutca elején tett le minket útmutatásokkal, mi pedig derűsen andalogva megmerítkeztünk a brit, a mór és a mediterrán különös egyvelegében. Körülöttünk mindenki angolul beszélt, amire folyton rácsodálkoztunk, a boltok kirakatában az árakat fontban adták meg, de az autók a jobb oldalon közlekedtek, néhány épületet még a mórok hagytak itt, az utcák pedig úgy voltak keskenyek, hogy árnyékot biztosítsanak a déli napsütésben is. És igen, volt piros telefonfülke is.

Már az Alhambra is valami egészen új, gazdag világot csillantott meg előttünk rögtön az első napon, ezért nem lenne teljesen igazságos azt állítani, hogy Gibraltár volt a legkülönlegesebb hely, ahol addig a napig jártunk, de nagyon közel járt hozzá. Azt hiszem, a másság teszi, az, hogy már Granada is annyira más volt, mint amit addig láttunk, Gibraltár pedig, nos, másképp volt más. (Igen, ez 4 db. "más" 1 mondatban. Bugger off!)

Egy újabb, csordultig telt nappal a hátunk mögött indultuk tovább az alkonyatban, mit sem sejtve, hogy aztán másnap megint átértelmezzük a különlegesség fogalmát. TOVÁBB...

3. NAP: TÁVOL ALMERIÁTÓL

(folytatás)

Érthető módon a történtek után nem nagyon akartunk Almeríában maradni. Vesztettünk fél napot és ha még elkezdünk kóvályogni a környéken a forgatási helyszínek után kutatva, akkor helyben topogunk, ráadásul valószínűleg több időt töltenénk autóval bolyongva. Ráadásul még egyszer Almeríában kellett volna aludnunk, amihez nem nagyon volt kedvünk.

Abban maradtunk, hogy Malagáig így is úgy is el kell jutnunk, mert ott ágazik szét a tengerparti autópálya Granada (és Madrid) felé, illetve Sevilla irányába. Elég nyomott hangulatban telt az út, legalábbis számomra, és a vezetés sem okozott akkora örömöt, mint szokott. Az egész dél-spanyol tengerparti út magától is nagyon... idegen, a kopár domboldalakkal és a burjánzó falvakkal, a túlzott beépítésekkel. Az óvárosi részek, a maguk kis kanyargós utcáival és fehér házaival megunhatatlanok, de a rengeteg lakópark és építkezési daru lelombozó tud lenni.

Az időjárás igazodott a hangulatunkhoz, elfelhősödött az ég és vártuk, hogy bármikor elered az eső. Távol tartottuk magunkat az autópályától, leginkább azért, mert a mellékutakon vezetés nagyobb figyelmet igényel és változatosabb a táj, így volt, ami elterelte a figyelmemet. A rosszkedvem nem volt ragadós, de ezen az útszakaszon azért megéreztem, hogy kijön rajtam a feszültség, amit Almeriában kénytelen voltam kordában tartani, hogy minél hamarabb, minél higgadtabban túl legyünk a nehezén. Ez volt talán a legkimerítőbb szakasz, pedig sokkal technikásabb terepen tettünk meg nagyobb távolságokat és akkor még nem is tudtuk, mi áll előttünk.


A dombok között fel-le kígyózó, olykor a tengerpartig leereszkedő út is mintha igyekezett volna a kedvemben járni, és a nap is diszkréten megbújt a felhők között. Csupán a tenger fölött, a felhők résein a vízre vetülő fénytócsák ütötték át az ingerküszöbömet. Ehhez hasonlót egyszer láttam megfelelő perspektívából, egyik kölni utamról hazatérve Budapest fölött, ahol a gép ereszkedése közben csodálhattam meg a város különböző pontjaira lecsapó, esztétikus halálsugárnyalábokra emlékeztető jelenséget. Ahol a szürke takaróból a deszaturált, egytónusú tájat beborította a fény, olyan volt, mintha elemi erővel csapott volna le a fény, és robbanásszerűen szétterjedt, visszaverődve az épületekről, dombokról. Itt viszont a vízről tükröződött vissza, ami sokkal jobban szórta a fényt és minden kanyarulat mögül a horizontig húzódó sík kékségen jelentkezett, ami felerősítette a hatást. Nem olyan volt mintha ufók csaptak volna le az emberi civilizációra, hanem mintha a Nap tartott volna erődemonstrációt.

Malaga aznapra két meglepetés sztárfotót tartogatott, ráadásul mindkettő az új gép előnyeit segített kidomborítani. Az első pár kilométerre a várostól adódott, az alacsonyan lógó felhők közül kibukkanó, lenyugvó nap pózolt egy sztárfotó erejéig, mielőtt lehajtottunk volna az országútról a házak közé.


Mire elértük a belvárost, már teljesen bealkonyodott, így nem sokat láttunk az épületekből, csak a fő sugárúthoz volt szerencsénk, ami egy masszív Andrássy utat idézett, terebélyes lombú, ismeretlen fák alkotta díszsorfallal, hűvös estében nyüzsgő tömeggel és gesztenyesütők tűzhelyéből előgomolygó szürke, illatos füsttel.

Itt már nem ment olyan könnyen a szálláskeresés, bőségesen kóvályogtunk a belvárosban, mire a keleti külvárosi részen találtunk egy szimpatikus kis hostelt. Az efféle autós szálláskeresés egyben mini-városnézés is, ezért nem is bántuk nagyon, és így legalább belefuthattunk a halk göcögést kiváltó Hostel Solymar nevű szállásba. Ha kirakjuk a címerbe préselt szövegben elnyomott szóközöket, a megfejtés természetesen sol y mar (nap és tenger).

Előtte még felkanyarogtunk a helyi várhoz vezető úton, az egyik szálloda szemrevételezéséhez, ami nagyjából az egyik legpuccosabb hotel lehetett a közelben, rózsadombot idéző környékkel, csak kétágyas szobákkal, éjszakánként 120 euróért. Cserébe pazar a kilátás, amint azt az alábbi, állvány nélkül, kézből készített képis illusztrálja. Ez volt a nap második ajándékfotója a Nikon jóvoltából.

A szállás kellemes és hangulatos volt, középső, nyitott udvarán kis asztalokkal, ahol az egyik szomszéddal össze is futottunk, miközben a PDA-val wi-fi elérésre vadásztam, hogy próbáljak böngészni kicsit a neten (sikertelenül). A fickó román, a felesége lengyel, Belgiumban élnek, az asszony spanyolt tanulni jött Malagába, a gyerekek franciául beszélnek és lengyelül. Mi angolul társalogtunk. Multikulti a javából.

Mivel sötét is volt, hűvös is volt, távol is voltunk a belvárostól, hamar az alvás mellett döntöttünk, de azt még mindig nem tudtuk, merre induljunk tovább. TOVÁBB...

3. NAP: VOLT EGYSZER EGY... (második rész)

VASÁRNAP ESTE

Andalúziában a Calle de Federico Garcia Lorca kb. olyan gyakori utcanév, mint nálunk a Kossuth Lajos utca. A tengerpartra kivezető, tágas sugárutat hogyan is hívhatnák máshogy Almeríában is, ráadásul úgy néz ki, mintha tegnap adták volna át a forgalomnak. A két útpálya között tágas sétány húzódik középen, posztmodern parkokkal, klasszikus szökőkutakkal, játszóterekkel és datolyapálma-fasorokkal.

Ez is egyike a lehetetlen helyeknek Spanyolországban, amiből kiderül, hogy veszettül tudnak építkezni, csak nem igazán érdekli őket a környező tájjal való harmonizálás, tisztelet a kivételnek. Ezen az úton találtunk szállást és lepakolás után tettünk egy sétát a középső sétányon, amíg elértük a partot.

A másik rejtély számomra, hogy miért van az, hogy ez a látványos utcakép a kikötői vámszabadterület/kompparkoló sarkához vezet ki, ahol az andalgó gyalogos nem igazán tud gyönyörködni a tengerpartban a bazi nagy raktárépületek és parkolók miatt.
Végül megtaláltuk azt a keskeny sávot, ahol a régi kikötő maradéka látszott, és a festői látványért egy másik nagy gyengém, egy ipari műemlék kárpótolt.

Ehhez a masszív, majd' százéves csodához egy sötétben nem túl fotogén, de hangulatos vasúti emelkedő tartozik. A közeli pályaudvarról vezet ide egy enyhe ívben kanyarodó, acélvázra emelt sínpár, amin anno a teherkocsikat tolták föl, és billentették tartalmukat a csőrökbe, hogy az alattuk várakozó uszályokba töltsék a tartalmát. Meseszép!

Ezután visszatértünk a szállásunkra, ahol a korai XX. századi remekkel éles kontrasztban korai XXI. századi technológiával egyszerre töltöttem le képeket a laptopomra a tükörreflexes digitális kamerámról és töltöttem fel a találóan elnevezett, lapos, fekete folyami kavicsra emlékeztető mp3-lejátszómat.

MÁSNAP REGGEL

...még mindig nem tudjuk eldönteni, hogy helyszíneket vadásszunk, vagy továbbmenjünk. Este még kiszúrtunk egy erődöt a dombtetőn, ezért úgy döntünk, arrafelé indulunk, túrista-információs pontot keresve, ahol beszerezhetünk talán egy térképet, vagy útbaigazítást, ami alapján dönthetünk. A hostelek internete szánalmas lassúságú, megbízhatatlan berendezés, ahogy azt tapasztalnunk kellett, ezért a netes keresés ki volt zárva.

Andrea magabiztosan navigál minket egy információs ponthoz, ahol egy szállodát találunk, így kihagyjuk és indulunk a dombtetőn terpeszkedő, tengerre néző erődhöz. Az óvárosi rész szűk utcáit már rutinosan abszolváljuk, csak annyi a furcsa, hogy kicsit lepattantabb és kihaltabb, mint amihez hozzászoktunk. Parkolót sem nagyon találunk az erőd előtt, ezért befordulunk a domb mögé, ahol már igazán szakadt minden. Itt egy csomó autó áll a két domb közötti völgyben, úgyhogy leállunk mi is, elcsattintunk pár képet és megkerüljük a dombot, hogy elinduljunk az erőd bejáratához.


Amilyen a környék, fel sem tűnik, hogy milyen kevesen vannak az utcákon, de azért motoszkál a fejemben valami, és kiszúrok egy helyet az erőd bejáratával szemben a fal mellett, ahová az autó pont befér. Rövid tétovázás után úgy érzem, jobb ha átállok ide. Szólok a többieknek, hogy visszaszaladok az autóért, várjanak meg. Lerakom a hátizsákomat egy padra, és egyre szaporább léptekkel indulok az autóért.

Mindent rendben találok, nem is számítottam másra, de alapvetően paranoid ember vagyok, ezért inkább veszítek pár percet, csak utána, városnézés közben legyen meg a lelki nyugalmam. Ezt egyébként később több helyen is eljátszom, de Granadában például egy egész napot egy fizetős parkolóban töltött az autó, hogy nyugodt legyek, és egyébként is rosszul érzem magam, ha szabálytalanul parkolok vagy ketyeg az óra.

Ahogy befordulok az utcába, Cseperke kilép, hogy készítsen néhány fotót az autóról, megállapítottuk ugyanis, hogy kalandjaink során mindig kifelejtettük a kompozícióból a fellegszürke (vö: storm silver) fergeteget. Keskeny utcákon igen fotogén lévén Cseper meg is áll az utca közepén és csattint pár képet.

Türelmesen kivárom, majd bepasszírozom a kocsit a parkolóhelyre, kikászálódok és végre elindulunk a bejárathoz... Csak arról feledkeztünk meg, hogy hétfőn minden múzeum zárva van, és ez vonatkozik az erődre is. Kissé leforrázva állunk ott, különösen az elvesztegetett idő miatt, aztán úgy döntünk, elindulunk fel a vár melletti sétányon és legalább körbejárjuk, mielőtt továbbindulunk.

Az erőd fekvése pazar, rálátni a városra, azon túl a tenger, pálmafák mindenütt.

Aztán megtorpanok és megvonom a vállamat, megvan a hiányérzet oka. A hátizsák. Letettem a padra, de senki nem vette magához. Megiramodunk vissza a lejtőn, de persze már késő.



A pad üres, a kék, Saturn-színekben pompázó túrahátizsák párnázott laptoprekesszel, sehol sincs. A rend kedvéért még fel-alá szaladgálunk egy kicsit, benézünk minden utcába, hátha még elcsípjük valahol megvillanni, de nyilván már sehol nincs.

Az egyik padon egy öregember üldögél, tört spanyollal megszólítjuk: persze mindent látott. Két fiú egy motoron. Tettek egy kört és lendületből fölkapták, aztán már ott se voltak. Ha nem kérdezzük meg, persze nem szólt volna, és nem is túl bőbeszédű, csak a tényeket közli, aztán a vállát vonogatja.

Gyorsan számításba veszem a veszteséget: laptop, a töltője, egér, elemlámpa, pendrive, néhány könyv. Pénz és papír mindig nálam van, útlevelek, kocsikulcs megvan. Aztán számításba veszem, mi volt a laptopon: levelezés, jelszavak a fontosabb honlapokhoz, egy marék dokumentum és film, mind pótolható... csak az a 900 kép nem, amit Madridtól tegnap estig lőttem és feltöltöttem a gépre.

Egészen hamar összekapjuk magunkat, bevágódunk az autóba és visszatolatunk az utcába, ahonnan jöttünk, teszünk pár próbát a környező utcákon. Járókelőket kérdezünk, végül eligazítanak a rendőrséghez, hogy megtegyük a feljelentést.

Hát így.

Minden spanyoltudásunkat latba vetve elmagyaráztuk a legközelebbi hivatalban, hogy mi történt, ahol motoros járőröket hívtak, addig egy kis terecskénél álltunk és várakoztunk. A motoros rendőröknek elmondtunk mindent elölről ("Error" csóválta a fejét a járőr sokatmondóan), szóba hoztuk az öreget, hogy talán meg kéne kérdezni. Elirányítottak a belvárosi rendes rendőrőrsre, ahol fel tudják venni a jegyzőkönyvet. Folyamatosan azon zakatol az agyam, hogy mi volt a gépen, de persze egy percig sem reménykedtem. A GPS kétségesen elnavigált minket a belvárosba, ahol egy Carrefour parkolójában leraktuk az autót és besétáltunk a rendőrségre. Rövid várakozás után sorra is kerültünk, előadtuk tömören, hogy miről van szó, és azt javasolták, hívjunk fel egy számot, ahol beszélnek angolul és mondjuk tollba a részleteket. Praktikus, gondolnak a meglopott turistákra.

Mire idáig jutottunk, már túltettük magunkat a kezdeti megrázkódtatáson, mire a motoros rendőrök útbaigazítottak már túl voltunk a nehezén. Nem vesztettük el a fejünket és nem toporogtunk sokáig egy helyben. Persze kibeszéltük, hogy ki hol hibázott, de nem volt veszekedés, az amúgy sem segített volna semmin.

Innentől már hamar meg voltunk, némi hívásvárakoztatás után szépen angolul elmondtunk mindent, kaptunk egy iratszámot, visszasétáltunk a rendőrségre (az épületben nem lehet mobiltelefont használni), és aláírtuk a spanyol vallomást. "Mal suerte" sajnálkozott az ügyeletes tiszt.

Odakint felhőtlen, rekkenő őszi napsütés volt, lehetett vagy 23-25 fok, és kb. délután fél kettő.

Közben lehiggadtunk annyira, hogy csak a rosszkedv maradjon, és damage control üzemmódban azon járt az agyam, mi az, ami menthető. A fényképezőgép 2 gigás kártyájára kb. 500 jó minőségű kép fért rá, de a szemfüles olvasó megjegyezhette, hogy Alhambrában félúton megáltunk "újratölteni". Aztán a második adag is a laptopra került, hogy legyen hely a fehér falvaknak és a Sergio Leone countrynak. Ezek is feltöltődtek a laptopra, és a táska eltűnéséig kb. 40 képet készítettem még. Rövid telefonos konzultáció után Labanc kollégával arra jutottunk, hogy az utolsó törlés mínusz a 40 felülírt kép helyreállítható egy kártyaolvasó beiktatásával, tehát új kártyát és egy töltőt kell szereznünk, hogy legyen mire fotózni tovább, és legyen mivel fotózni.

Visszabaktattunk az autóhoz és besétáltunk a Carrefourba kártyát és töltőt vásárolni. A hétfői nap mérlege: vesztettünk egy fél napot, ami persze kisebb távolságot jelentett aznapra, és 90 euróba fájt a legszükségesebb hardver pótlása, ami bő egynapi szállással és reggelivel ér fel.

(Illusztráció. Köln, 2006.)

Volt egyszer egy hátizsákom.... meg egy laptopom... meg kilencszáz képem Alhambráról... TOVÁBB...