Segovia fölött az ég…

…rekkenő kék újfent, és a sziklaormon meredő kastély profilját csak még éteribbé teszi a szállongó nyárfavirág-boholyfelhő (ahhh! Kölcsey!!!) és a termikeken köröző gólyák. Valóban, olyan, mintha havazna, hatalmas felhőkben sodorja a szél a pelyheket, eszembe is jut koszorús költőnőnk Mütyürkék ezrei című alkotása, de leginkább Ridley Scott, akinek szintén kedvenc motívumai közé tartozik az efféle megoldás. Emelett roppant pozőr is, természetesen.

A városhoz kedvenc szerpentinemen (nem az enyém persze, csak az én kedvencem, de ettől persze másnak is lehet a kedvence…) keresztül vezet az út, ami előtte elhalad egy víztározó mellett, melynek látványos duzzasztógátjáról remek fotózási lehetőség nyílik mindenfelé. A sekély, kristálytiszta vízben halak és kacsák (utóbbiak a víz fölött), a távolban hegyek és falu, festői, ódon főtérrel.

Aztán sportos kapaszkodó (mármint út, nem sziklafal) vörös törzsű fenyvesen keresztül. Elhaladunk a helyi síparadicsom mellett, amely az évnek ebben a szakaszában már egészen kihalt és mozdulatlan, aztán következik a lejtmenet a segoviai síkság felé, csinos kis szerpentinnel.

A hegyek túloldalán egy körforgalom fogja meg a lendületből érkezőket, aminek egyik kijárata átvezet egy kovácsoltvas, királyi címeres kapun, ami gyakorlatilag a városka bejárata. Kíváncsiságtól hajtva tettünk egy rövid kitérőt, és találtunk egy számunkra nem túl lenyűgöző palotát, ám egy kihelyezett térkép szerint a palota mögött irdatlan kert terült el szökőkutakkal, csobogókkal, formára nyírt sövénnyel és árnyas sétányokkal. Nem engedtünk a kísértésnek, hogy megnézzük közelebbről, inkább tettünk ide egy mentális könyvjelzőt és továbbmentünk a városba, aminek egyik végén 2000 éves római vízvezeték, másik végén mudehár-stílusú erőd (benne tüzérségi múzeummal), közte gótikus katedrális (mellette kerengővel) és zsidónegyed szűk utcákkal. Kérdem én, kell ennél több?

Az óvárosba autóval is be lehet hajtani, és mi ezt meg is tettük, nem is annyira lustaságból, mint inkább azért, mert roppant látványos és menő az odavezető út. A várfal és egy ház sarka között kell átsuhanni, egy autó széles, kétirányú várkapun áthajtani, 170-fokos kanyarokat bevenni emelkedőn ötös kereszteződésben, aminek csak egy kijárata van, és hasonlók. Fürge kisautó-reklámfilmes helyszín, az ember nem győz vigyorogni, miközben alászedi a kormányt és kerülgeti a történelem egy-egy darabkáját.

A főtéren szép kényelmesen megkávéztunk, mert Plaza Mayoron árkádok szomszédságában, napernyő árnyékában kávézni kell, aztán ha már ott voltak azok a gótikus csipkék, megnéztük őket közelebbről (mármint a templomot, nem másztunk fel a tornyokra).

E helyütt szót kell ejtenem egy becsípődésemről, amely egy olyan fényképhez kötődik, ami sokáig hányódott a számítógépemen, de az utóbbi időben már nem sikerült megtalálnom, valamelyik winchester-halálnál valószínűleg az enyészeté lett. A kép címe “girl in basilica” volt, és egy pöttöm kislányt ábrázol egy gigászi bazilikában, egy tökéletes fénytócsa közepén. Ezidáig nem volt alkalmam reprodukálni a szituációt, és ennél közelebb nem is jutottam hozzá:

Még pár év és pár bazilika és menni fog.

Node vissza a gótikus csipkékhez… A katedrális kellemesen üres volt, lézengtünk is rendesen, felfedeztük a kerengőt és fotózgattunk. Azt kell mondjam, meglepően sok jól sikerült képet gyártottunk, portré témában is “a szerzőről a hátsó borítóra” témakörtől kezdve a “lehetne ennél pozőrebb, de az már csalás lenne” típusúig, itt-ott egy “erre tonnaszám születnének a vicces kommentek” stílusig. (Nyugalom, mindent a maga idejében…) Kétségtelenül sokat dobott a képeken a környék, a szállongó pelyhek és persze a vár is, melynek kapcsán csak az került szóba, hogy Disney állítólag erről mintázta a logójába a kastélyt. Ennek nem találtam nyomát később, bár lehetséges, hogy igaz, de az általunk ismert verzió szerint Neuschwanstein volt az inspiráció. Hát ennyit a darkulásról.

A végére hagytuk a város fotogénállományának legöregebbikét, ami pokoli látványos és pokoli macerás fotózni (pláne, ha nem vesszük a fáradságot, hogy napnak háttal, a túloldalról fényképezzük le). A római vízvezeték 800 méter hosszan szel át egy völgyet, legmagasabb pontján 28 méteres, két sorban 166 boltívvel, mindezt habarcs nélkül egymásra pakolt kövekből teljesíti. Szegénynek látogatásaink alkalmával mindig az a sorsa, hogy nem marad rá sok idő, ráadásul az ember egy idő után hajlamos azt hinni, hogy már kinézte belőle a köveket, pedig van néhány olyan pontja a városnak, ahonnan még látványosabb lenne. Sebaj, egyszer csak összejön.

Ennyi fért bele a napba, kellemes időben, kényelmes tempóban, szinte nyaralás-hangulatban telt az idő, és ha feltétlenül ki kell emelnem egy mozzanatot az egészből, az a kávézás lenne: gondtalan, jóleső társalgás remek társaságban, remek háttér előtt.

Mondanom sem kell, csak úgy suhantak el a magas labdák a nap során, számos lehetőség kínálkozott rá, hogy egy jól irányzott asszociációval témánál legyünk és setét dolgokat vizionáljunk mindenhová, de elegánsan (értsd: boldog tudatlanságban) elkerültük gyakorlatilag az összes lehetőséget és egyszerűen hazamentünk a késő délutánban, újra át a hágón és a hegyeken, vörös törzsű fenyők között kanyarogva, amíg ki nem bukkantunk a madridi fennsíkra, távolban a négy torony sziluettjével.

(folytatása következik)

TOVÁBB...

Vissza a Sierra Guadarrama kincséhez 2

Az úgy kezdődött, hogy először volt főnökünk érkezett látogatóba, és attól kezdve egymás kezébe adogatták a kilincset a vendégek. Tanult kollégámért példának okáért egyenesen Toledóból érkeztünk a repülőtérre, kisebbfajta meglepetés gyanánt is.

Innentől kezdve aztán egy kellemes, kurta hetet tölthettünk nosztalgiázásal, úgyis mint dark fantasy írók megrontásával. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miként lehetséges megrontani egy dark fantasy írót? Elmesélem…

Szóval az úgy volt, hogy folytatólagosan elkövetett aknamunkával röpke másfél év alatt sikerült elérni, hogy Viktor újból Madridba érkezzen. Jóelőre megvolt a repülőjegy, ezzel megpecsételve a sorsát. A madridi tavasz alattomos napsütést varázsolt a városra, giccses, fehér felhőbodrokkal a kék ég elé. És amikor azt mondom, hogy kék, arra gondolok, hogy KÉK. MDC-s kék. Hozzá májusban még nem sárgul annyira a fű, és vannak illatok a városban is.

Rögtön be is vetettük magunkat a hegyek közé, bemelegítésként egy rövid kitérővel Manzanares kastélyába. A víztározó partján, hegyek lábánál fekvő vár igazi képeslap-hangulatot teremt. Egész szatyornyi prospektust kaptunk mindenről, amit Madridtól 2 órányi utazótávolságra megnézhetünk, majd ezekkel zacskókkal kellett bejárnunk a várat, mint két magyar turista… aztán dugdoshattuk a hátunk mögé fotózáshoz.

Itt már fel is tűntek az első, jelek, amikor annak ellenére, hogy csak mi ketten voltunk látogatók az egész várban, egyetlen kósza asszociáció sem hangzott el holmi hegyvidéki eldugott vár belterjesen dekadens lakóiról, a falusiakon végrehajtott kísérletekről, katakombákról és nyálkás lakóiról. Igaz ugyan, hogy becsúszott egy finom utalás a dalekokra, és az egyik falépcső teteje kellemesen pozőr hangulatot sugárzott,

de még ez sem volt elég a setét gondolatokhoz. A mellvédekről nyíló kilátás végképp pontot tett az ügyre: fecskék cikáztak a bástyák között, gólyák őrködtek a templomtoronyban és köröztek lomhán a tó fölött, a hegyek gerincén még szikrázott a hó…

A Cinema Paradisót idéző főtéren megkávéztunk, aztán kényelmesen begurultunk a vadonba, leparkoltuk az autót, és megindultunk a csörgedező folyó mentén fölfelé. A víz fölött folyamatosan hűs szellő fújdogált, a fényképezőgép diszkréten csattogott, és kereste a témát.

A környék jótékony hatással volt asszociációs képességeinkre, amennyiben teljességgel képtelenek voltunk a szokásos, bizarr képzettársításokra, és az aznapi, sőt egész heti mentális csapás is csak hosszas töprengés után bukott ki. Történt ugyanis, hogy rekkenő napsütésben próbáltam hosszú expozíciós idővel képet készíteni a csobogókról, hogy elérjem azt a klasszikus poszterhatást, amikor a tajték homogén, fehér masszává olvad össze. Hosszas kísérletezgetés után, igazzy fotóművészt imitálván (beleértve a széles gesztusokat is), azt találtam mondani, hogy ez még mindig nem az igazi, nekem olyan kép kell, amin úgy folyik a tajték, mint Gaia csecséből a tej…

Miután a fájdalom alábbhagyott, újult erővel folytattuk utunkat a tömény, száraz fenyőillat és a lehetetlen bazalttömbök között, és méláztunk az egyre vadregényesebbé váló tájon. A setét hasonlatok továbbra sem akartak jönni, megelégedtünk a kiszögelléseken való üldögélésekben és a fotózásban, és még nem is pózoltunk… csak egy kicsit.

A folyó mentén egy idő után megritkulnak a fák, előbb meredek sziklamederben folyik, majd a sziklák szétterpeszkednek és szabálytalan lépcsősort alkotnak, csobogókkal, és simára koptatott, lapos felületekkel. Az egész úgy néz ki, mintha sziklaplató azt mondta volna, hogy pár millió év köszönöm, elég volt, és az oldalára dőlt.

Valószínűleg a környék összes környezetismeret- és földrajztanára ide hordja a diákjait, hogy elmagyarázza a vulkánok felszínformáló hatását: a fekete csíkok a kitörések nyomai, lehet számolgatni, hány év telt el egy-egy lávafolyam óta.

Mindennek a tetején pedig egy sziklaágyban mélyzöld, jéghideg tó terpeszkedik, a Charca Verde. Kedvelt fürdőzőhely, beépített csúszdával, ugyanis az itt is tükörsimára kopott sziklatömbök a legkisebb víztől is roppant csúszósak lesznek.

Vérszemet kapott hőseink tovább nyomultak, laza sziklamászás után újból fenyvesben törtettek előre… ám még ekkor sem került szóba az Erdők Fekete Kecskéje, iä iä, csupán egy-egy lelkes, ám annál ártatlanabb “Aranyásók földjére tévedtünk, bármelyik tisztáson megpillanthatjuk a táborukat.” illetve “Irokézek lapulhatnak a fák között” megjegyzés csattant el.

Kalandosabbra is vettük az utat, itt már kúszni-mászni is kellett, miután ösvény, de még vadcsapás sem nagyon akadt. Végül leereszkedtünk egy alkalmas helyen és természetesen egy kidőlt fatörzsön átkeltünk a zúgó fölött, ott felkapaszkodtunk egy sziklatömbre és azon át a túlpartra, majd úgy döntöttünk, ennyi bőven elég volt a vadon és a hegyi folyók csodáiból, érdekességeiből és elindultunk visszafelé.

Mivel már eléggé elfáradtunk és leeresztettük fizikai és mentális pajzsainkat is, mintegy zárszó gyanánt még bosszúból lecsapott a végzet, mikor Viktor feltette a kérdést “téged mire emlékeztet az a szikla?”

Mit sem sejtve vállat vontam, és ugyan ott motoszkált agyam egy hátsó zugában egy kósza gondolat, nem törődtem vele, tanult kollégám azonban megállíthatatlanul kibökte a megfejtést: “Szerintem ez egy pokémon.”

The horror! The horror!!

A visszaút további része eseménytelenül és gyorsan telt el, ráleltünk az ösvényre, majd betonúton bandukoltunk vissza kényelmesen odáig, ahol az autót hagytuk. A fáradtság és a foglalkozási ártalom számlájára írjuk, hogy az egyetlen konklúzió, amit helyben képesek voltunk levonni az volt, hogy egyszerűen zseniálisak a textúrák, hibátlan a render, csak a fizikát kapcsolták ki, mert lehetetlen méretű és formájú sziklatömbök álltak olyan helyeken, ahol nem is lett volna szabad nekik.

Szabadjon volt ennyit mára.

TOVÁBB...

2. NAP: FEHÉR FALVAK

VASÁRNAP

Mióta csak betettük a lábunkat az Ibériai-félszigetre, volt számomra néhány "szent hely", amelyhez feltétlenül el akartam zarándokolni ittlétünk során. Ezek közül Toledó kivételével egyik sincs olyan közel Madridhoz, hogy könnyűszerrel felkerekedjünk és egy napot praktikusan eltöltsünk ott. Ami azt illeti, a két legfontosabb igencsak kívül esik a normál kirándulási útvonalakon. Nagyjából belőtt költségvetésünk nem is igazán támogatta grandiózus elképzeléseimet, így aztán indulás előtt abban maradtunk, hogy menjünk biztosra, így jut is marad is.

Hát nem.

A családi kupaktanácsot reggeli közben tartottuk meg, és az volt a kérdés, hogy továbbmenjünk-e Córdoba felé, ami újabb masszív városnézést vetít előre, vagy tegyünk egy kitérőt a környéken a változatosság kedvéért, ha már úgyis itt vagyunk a közelben és egyébként nem esne útba, de ide közel van. Bár ez magába foglalta az egyik zarándokhelyet, nem erőltettem, mert az egy nappal meghosszabbította volna az utunkat, ami plusz költségekkel jár. A gyerekeknek viszont jobban tetszett a javasolt kitérő, ugyanis nem a klasszikus értelemben vett városnézés jelentette. Végül is beadtam a derekamat, mert így legalább nem apa rigolyája miatt hurcoljuk végig a családot Andalúziában. Mikor elhagytuk Granadát dél felé, még csak sejtettük, hogy különleges városnézés lesz a dologból, de hogy ennyire, azt álmainkban sem gondoltuk volna.

(szolgálati közlemény)Belematattam a kódba, hogy beilesszem a TOVÁBB opciót, így a címlapon csak a bejegyzések eleje látható. Átdátumoztam továbbá a bejegyzéseket, így most már azokat a dátumokat tükrözi, amikor valóban az adott helyen jártunk. Így talán kényelmesebb nyomon követni az idő múlását, ha már 1 hét/poszt sebességgel publikálok. Ezen kívül újravágtam a térképeket is, hogy jobban követhető legyen az útvonal.(szolg. közl. vége)
Cseperke egyik kolleganője említette, hogy a környéket hangulatos fehér, hegyi falvak tarkítják, amiket érdemes útba ejteni. A két legyet egy csapásra mottó jegyében indulás előtt a hostel terminálján kikerestem az emlegetett falvakat, és lőn, a célunkhoz vezető út mentén gyakorlatilag láncba lehetett fűzni féltucatnyi kis települést. Igaz, az eredeti útvonal levitt volna a tengerparti autópályára és úgy tartott volna stabilan a célunk felé, de a falvak éppenséggel a legrövidebb út mentén helyezkedtek el. Az út egyetlen gyenge pontja egyben az egyik legnagyobb vonzereje volt számomra: a Sierra Nevada déli lejtőin kanyargott végig, ami megerőltető terep, én viszont imádok ilyen utakon vezetni. Ráadásul a vezetési élmény hatására előtör belőlem a Honda reklámember, aki hosszasan ecseteli, hogy a Jazz ugyan városi forgalomra lett tervezve, de fürgesége és jó kanyarodási tulajdonságai miatt teljesen otthonosan mozog a mellékutakon, sőt!

Az előzetes kutatómunka során érdekes módon két referenciát is találtunk. A Pueblos Blancos egy sor egykori mór határváros és falu láncolata Cádiz és Sevilla környékén, míg az Alpujarras... nos, csak egy sor hegyi falu a déli lejtőkön. Mindkét környék móros jegyeket hord magán, az előbbiek azonban inkább stratégiai jellegűek, utóbbiak a meredek lejtőkön folyó mezőgazdasági művelés miatt különlegesek. Mi ez utóbbi vidék felé vettük utunkat.

Granadából kiérve hamar vadregényessé vált a táj, és hamar elénk került minden fényképezőgép fétise, a szélerőművek karcsú, égbe nyúló sziluettjei. Eddig is haladtunk már el ilyenek mellett és néhány igazán látványosan pörgött az utak mentén, de ennyire közel még nem jutottunk. Le is tértünk egy kis szervízútra fotózkodni. Az első pár alkalommal nyugtalanító érzés, mikor a lapátok árnyéka átsuhan az ember fölött, és csak az állandó suhogásuk hallatszik a dombok között.

Ettől kezdve elég hamar elértük a kb. 20 km/h átlagsebességet azáltal, hogy minden második domboldal megkerülése után megálltunk elcsattintani 1-2 képet. A látvány itt is magáért beszélt, nem volt idegen az európai szemnek, de ismerős sem. Ugyan minden üde zöld (Spanyolhon nagy részén a nyáron sárga minden és télen-tavasszal rikító zöld a fű), de a növényzet más: a füves lejtőket sziklák pettyezik és alacsony bokrok és törpe fák, olajfák, gyümölcsösök borítják, csak akkor jönnek elő a klasszikusabb lombos fák, amikor igazán beér az ember a hegyek közé, és magasabbra kapaszkodik. Egy biztos: bár itt találhatóak a legmagasabb csúcsok az országban, az Alpok sosem fog eszünkbe jutni a déli lejtők láttán.

A falvak -újabb klisével élve- apró gyöngyszemek, valóban mészfehér falak verik vissza a napfényt, szinte vonzzák a tekintetet a friss zöldben. Nincsenek látványosan kilógó, modernebb épületek, a házak egymáshoz nőve, látszólag össze-vissza burjánoznak, csak néhány módosabb ház, illetve templomtorony emelkedik ki a rengetegből. Az igazán elit negyedekben terméskő házak barna tónusai tűnnek fel.

A GPS szoftvernek csak úgy lehet legkönnyebben köztes városokat megadni, ha az ember a városközpontra bök. Ezzel a taktikával, ha beértünk egy városba, általában továbbléptettük a programot a következő célpontra, mert a városközpont az esetek 99%-ában elérhetetlen területen fekszik. Néhányszor azonban megpróbálkoztunk a kitérővel az érdekesség kedvéért. Annyira nem siettünk, és kellemes meglepetés-faktora van az efféle kalandozásoknak. Egészen addig, míg egy túra alatt elő nem kerül a második olyan zegzugos utcarengeteg, ahová még a mi autónkkal sem mertünk behajtani. Ránézésre elfértem volna, kivéve, hogy valaki az utcán szárította a ruháit, de az utca vége egy lejtő mögé tűnt el, ami mögött akármi is lehetett, így inkább meghátráltunk és egy kis téren kiaraszolgatva átbújtunk egy másik ház alatti átjárón, hogy visszatérjünk a főútra.

...és ez így ment tovább. Kanyargós utak, dús zöld lejtők és ritkásan fák és bokrok, váratlan helyeken kinövő fehér falvak, egészen az ország legmagasabban fekvő településéig (városáig?) Trevelezig. Ez a legnagyobb mind közül, beékelődve két hegyoldal közé egy meredek völgy csúcsában, felső- középső- és alsó városrésze tagolódva. Nincs itt semmi olyan egzotikus épület, amit még ne láttunk volna, se jelentős templom, egyszerűen csak ott van, és mégsem unalmas a hetedik ilyen hihetetlen kis fehér falucska sem. Trevélez nagysága ellenére is megőrzi falusias, antik jellegét, és persze itt van a legtöbb (francia) turista. Az egész környék leginkább a turizmusból él, van nekik friss levegőjük, és a város táblácskája szerint vendégszeretetük, valamint sonkájuk (naná!). És mandulás sajtjuk. Meg gesztenyedzsemjük is. És szőnyegek. SOK szőnyeg. Majdnem annyi, mint sonka...

Innen rövid pihenővel indultunk tovább, feltöltődve harapós friss levegőből és napfényből, meg zöldből, amiről mit sem sejthettük, hogy röpke fél óra múlva már szinte teljesen hiányozni fog a tájból...
TOVÁBB...

AL-ANDALUS: PROLÓGUS

Száraz forróság ömlött be a szalonba, a légy zümmögését is hallani lehetett. Középen egy asztalon ott hevert a zsákmány, a fivérek és Pedro egymást fürkészték a lapok fölött.

A fiatalabbik fivér nyugtalanul fészkelődött, a szeme sarkából a kihalt szalon sötét zugait fürkészte.
Halvány gyanú motoszkált benne, de nem merte a nyakát nyújtogatni, inkább meredten figyelte a lapjait és néha bátyjára pillantott. Pedro állt nyerésre, ami nem kedvezett a fivéreknek.

Végül a kölyök vesztette el a türelmét, és amint újból megpillantotta azt a csillanást a szeme sarkából, felugrott és oda mutatott.

- Nézzétek! Fényképeznek!

A Blog, Ami Soha Nem Akar Elindulni bemutatja

Az
inMediaRes

és a

Jobb Későn, Mint Soha
produkcióját

AL-ANDALUS
egy útinapló

HÁROM NAPPAL EZELŐTT

Igen, tudom, az elmúlt másfél évben is bőven lett volna miről írni, mióta Madridba érkeztünk, nem utolsósorban arról a 2600 kilométeres útról, ami idáig vezetett. Egyetlen kifogásként csak azt tudom felhozni, hogy a sors munka- és berendezkedési fronton egy búgócsigagyár egész évi kinetikus energiáját biztosította fordulatok terén, és egyszerűen nem hagyott annyi időt, hogy a regenerálódási kísérleten túl nekiálljak összefüggő bekezdésekben beszámolókat írni.

A dolgok most sem csillapodtak le annyira, hogy hosszabb ideig fenn tudjam tartani ezt a szintet, viszont legutóbbi vakációnk volt annyira „epikus” és tartalmas, hogy érdemes legyen naplót írni róla, és nem csak felömleszteni ezer képet a netre magyarázat nélkül. Ki tudja? Talán vérszemet kapok és minimum az idevezető utat is visszamenőleg megírom, afféle „az ifjú rendező/dokumentarista soha be nem mutatott retrospektív munkássága” módon.

Ha belefér, közbevetett megjegyzésekként elhintek néhány gondolatot az eltelt másfél év expatrióta tapasztalataiból is. Mivel úgy gondoltam, ezt a blogot publikusnak érdemes megtenni, az összeválogatott képek minket nem nagyon fognak mutatni.

Nohát.

Mint minden rendes drámában, több kisebb-nagyobb tényező állt össze azzá a döntéssé, hogy ne egyszerűen nyakunkba vegyük az országot, hanem hogy meg se álljunk, amíg bírjuk. A cég legforgalmasabb időszaka hagyományosan a nyár, amikor szabadságnak igazán nincs sok esélye: hátránya, hogy az iskolai szünetet nem tudjuk kihasználni, előnye, hogy Madridtól délre úgysem él meg semmi a hőségben. Dél-Spanyolország csupán egy forró, sivár fennsík fölött remegő délibáb. (Kora nyári tengerparti hosszú hétvégénknek Alicante közelében egy fél nap strandolás és epikus leégés lett a következménye, valamint a felfedezés, hogy a britek már úgy szivárognak át délre, mint a kínaiak... nos, mindenhová, bölcsen készülve az időre, mikor a köd leple alatt egyik éjjel elnyeli az óceán.)

Mivel a gyerekek egy bő agusztusnyi időt otthon töltöttek, ezért annyi túlórát gründolhattam össze (nem mintha lett volna választásom), hogy az érintetlen éves szabadságommal összeadva, ha lecsúsztattam volna, október közepén boldog karácsonyt kívánok a kollégáknak és eltűnök a radarokról. Ez nyilván senkinek sem lett volna igazán jó, ezért a főnökséggel kialkudott kifizetésekkel együtt október 3 hetét az irodán kívül tölthettem, először 1 hét lazsálással, majd 1 hét munka után 2 hét lazsálással. Utóbbi turnus második felére datálható a vándorút.

Az augusztusi ámokfutás során szerzett Munka Hőse érdemrendet és egyéb sefteléseket kettes számú fétisembe fektettük be, egy rendes, böcsületes digitális fényképezőgépbe. Családi szakértőnkkel való konzultálás után (bátran ajánlani tudom annak, aki fényképezőgépet akar venni) egy szexi és tehetséges Nikon D90 (18-105mm optika) boldog tulajdonosai lettünk, ami drámaian megnövelte az exponálási igényeinket. Kirándulás terén eddig sem nagyon kellett bátorítani minket, de ezután a kicsike tesztelése remek kifogás volt az újabb kimozdulásokra.

A próbaút egyik kedvenc Madrid-közeli, vadregényes kirándulóhelyünk volt egy másik magyar párral (egyben kollégák), akikkel barátságtalan időben indultunk útnak északra a Guadarrama-hegység lábához, mire megérkeztünk már az eső is eleredt, de aztán fokozatosan kisütött a nap és a kirándulás végét már rekkenő, kora-őszi napsütésben élvezhettük.

klikk a képre

A sok túlórával járó leépülés és felhalmozódott szabadidő/pénz arra indított minket, hogy végre megtervezzük a klasszikus Granada-Córdoba-Sevilla útvonalat, amihez persze minimális előkészületeket tettünk csak, jórészt lustaságból, de leginkább azért, mert a tervezett indulás napja előtt kaptuk meg azt a fizetést, amiből futotta az útra. Sebtében szállást foglaltunk egy granadai hostelben, mivel az Alhambrába csak fix időpontokban lehet belépni, ezért előző este akartunk érkezni, ott tölteni az egész napot, aludni még egyet, majd továbbindulni Córdoba felé. A kapkodós bevásárlás és foglalás után végül késő délután vágtunk neki a 400 kilométeres útnak...
TOVÁBB...