A mór király átka - IV. rész

Pokolba a számozással! George Lucast talán érdekelte, mikor elkezdte a trilógiát?

Másnap reggel elkezdtük bezsebelni az XP-t, amiért tapasztalatból az automata pénztárhoz álltunk a sötétben-hidegben ott dekkoló sor helyett (kérem vegyék jegyzőkönyvbe, hogy még nem volt reggel 8 óra, a nap nem kelt fel, a parkoló és a várakozási terület álmos csendjét egy benzinmotoros levélfújó kavarta fel, amivel nagyrészt port fújt a kolléga, ami felverődött és megült az árkádsor alatt, és aki persze zajvédő fülest viselt, velünk ellentétben – a hulláját szétszórtuk a szélrózsa minden irányába, minden bizonyítékot eltűntettünk, sosem varrják a nyakunkba). Kis rizikófaktor volt ugyan, hogy DZ bankkártyája úgy nézett ki, mint amit Koons százados a végbelében csempészett ki a vietnámi dzsungelből, de csodák csodája, a gép elfogadta. Összeszedtük Kínait és magunkat is, aztán szép kényelmesen besétáltunk az Alhambrába.

Mivel innentől minden szó fölösleges, mert úgysem tesz igazságot (akit mégis érdekel, itt elolvashatja, milyen szavakat találtam legutóbb), úgyhogy beszéljenek a képek (az ötödik után folytatjuk):

…és ez még csak a Naszrid palota volt.

Néhány mély lélegzet és rövid szünet után újra itt vagyunk. Egy pár, további fotó viszont magyarázatra szorul, töredékesen, teljesen egyéni belátás szerint.

Ez viszont valódi elkapott pillanat volt. Annak ellenére, hogy ez gyakorlatilag az 1. Számú Turista Pozíció, Műemlék Fotózásakor, valahogy csak itt, DZ átszellemült ábrázatát látván kattant be, hogy ez bizony egy erős és kifejező kép lehet. Nem fontolgattam sokat, az első adandó alkalommal elcsattintottam a fotót és roppant elégedett vagyok vele: valahol nagyon halványan az ég felé nyúló kéz nem túl természetes tartása egy bizonyos freskóra emlékeztet, egymás felé nyúló ujjakkal.

Ez viszont annál tudatosabb fotó, DZ-vel közösen, takarosan beállított kép lett, igaz, komponálhattam volna kicsit jobban is, de nem akartam túl sok időt rászánni, nehogy elszálljon a pillanat varázsa (emellett ez a 2. Számú Turista Pozíció, Műemlék Fotózásakor).

Ez a turista az istennek sem akart elmozdulni onnan, bőszen hallgatta az audioguide-ot, annak ellenére, hogy az egész turnus elvonult, a következő pedig vészesen közeledett a hátam mögött. Egyrészt az idegesítő köcsög belezavart az eredeti elképzelésembe, ezért is lett aszimetrikus a kép, mert mikor végre exponálásra szántam magam, már nem volt cérnám pontosan célozni, másrészt viszont így a hiteles a kép, mert nem steril. (Ennek a párja egy sevillai kép tavalyról, ahol egy oszlop ugyan majdnem teljesen elrejti a turistát, de pont annyira lóg bele, hogy észre lehessen venni.) Igazi képeskönyvbe való reklámfotó, egyszesmind a 3. Számú Turista Pozíció, Műemlék Látogatása Közben.

A kép az ifjú DZ-két ábrázolja, amint ifjonti zavarában, úgyis mint gyermekkori vágya teljesülése után elérzékenyülve a Generalife virágait csodálja. A látens hajlamokról korábban már értekeztünk, ez is egy finom utalás. Lelki Dévényi Tibi bácsim elégedetten sóhajtott fel, amiért egy újabb kispajtás pontos labdája vált valóra: DZ-ke ugyanis azóta szeretett volna eljutni az oroszlános udvarba, mióta egyik iskolai történelemkönyvének borítóján meglátta és kiderítette, honnan való. Örülünk, hogy egyesült erővel DZ megláthatta a mór palotát élőben is.

Végezetül pedig egy újabb ismerős és tipikus kép, amint egy erőd falán állva a terepet szemlézve RPG-geekek megszakértik a potenciális ostromhelyzeteket különböző korok és technológiák függvényében. Ezen a képen csak azért nem állok mellettük határozottan mutogatva, mert éppen fotóztam.

A mesés komplexum bejárása után mesés rántottás ebédet fogyasztottunk el stílszerűen az Alhambrával szemben egy helyi tipikus étteremben, jóllakott óvodásként bólogattunk és mosolyogtunk egymásra, aztán szépen, minden sallangtól mentesen hazatértünk, hogy másnap Kínaiék elindulhassanak vissza Helvéciába vasparipájuk hátán.

A kis körút teljes képanyagát az alábbi fotóra kattintva ajánlom mindenki szíves figyelmébe. Nagyon nagy köszönettel tartozom Kínainak és Zolinak, amiért magukkal csábítottak erre az útra, és támogatták az utazásom anyagi részét is. Uraim, egy élmény volt!

(Hamarosan: Christmas Special)

TOVÁBB...

A mór király átka

Bizony, semmi sorszámozás, ez nettó a mór király átka lesz, és kész.

Cordobából délkelet helyett dél-délnyugatnak indultunk Ronda irányába. Itt már az elején bekeveredtünk egy kis faluba, ahol ráadásul kifogtunk egy sorompót is, de nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget neki. Békésen álldogáltunk, közben egy kőfalra kiragasztott bikaviadal-plakátot elemezgettünk, majd meguntuk a várakozást, visszafordultunk és átmentünk a két utcával arrébb található felüljárón. Ez kicsit sportosan sikerült, mivel még világosban oda akartam érni a városkába, elég dinamikusan hajtottunk fel, mit sem sejtve, hogy a felüljáró éppenséggel a tetején horpadt, így kis híja volt, hogy az első kerekek nem emelkedtek el az aszfalttól.

Ezt leszámítva többé-kevésbé a GPS szerint haladtunk, csak néha néztünk be egy letérőt, így például fölülről kerültünk meg egy falut, ami már tipikus andalúz képződmény volt, erőddel és fehér házakkal. Nem lehetett ellenállni a képeslapszerű látványnak, így aztán megálltunk. (Itt egy kis segítséget kérek, nem emlékszem a település nevére, és órák óta böngészem a Google Maps-t, de nem lelem a városkát.) Itt aztán igazi portréfotós-riporter módjára sikerült elkapnom egy-két spontán, egyáltalán nem beállított és lazán természetes pillanatot, ahogy gyönyörködünk a látványban. Ismétlem, teljesen spontán, elkapott életképről van szó, teljesen természetes, hogy útitársaim a látványnak háttal sétálnak, illetve szemrevételezik a képen kívüli tájat is. Frankón. Elkapott pillanat. Egyáltalán nem kellett többször bejárni és állítgatni.

Ezután már csak épp 2-3 percre álltunk meg Ronda határában, hogy nyiffogva kipattanjak az autóból és felszaladjak a szomszéd dombtetőre sötét fellegekből lecsapó fénypászmákat fotózni. Ezt aztán még párszor eljátszottam az út során.

Végül leparkoltunk a városban, egy szép, hosszú sétálóutcán át kilyukadtunk az óvárosi részhez, még fény is akadt elég, hogy elkezdjük bejárni – a kanyonban a varjúpopuláció extrémsport-szerelmesei vitorláztak a slipstreamben, lelkes károgások közepette.

Emitt nyiffogás nélkül fotóztam további fénypászmákat, és a rohamosan fogyó fényben a városképet, utcákat, tornyokat, amerre jártunk. Mire besötétedett, éppen elértünk a mór királyok házáig, ahol igazából sosem lakott mór király, legalábbis a hivatalos verzió szerint, és amely mellett/alatt található egy bánya. Ezekre már nem jutott idő, bezártak mire odaértünk, de természetesen fél percnek sem kellett eltelnie a “Móriak bányái” című beszólásig, és utána már csak idő kérdése volt, hogy megfejtsük, hogy a mór király tulajdonképpen egy lich, aki a turisták közül ragadja el az óvatlanabbakat, illetve az ellene küldött kalandozók vegzálásával tölti örök kározatát.

Mi persze taktikusan kijátszottuk azzal, hogy még azelőtt felgöngyölítettük fejben a dolgot, hogy lemásztunk volna a katakombákba, így aztán nyugodtan nézelődtünk a napnyugtában, bevásároltunk vacsorára valót, visszaballagtunk az autóhoz és útnak indultunk Granada felé.

Tudnivaló ugyanis, hogy az Alhambra bizonyos területeire csak korlátozott számú belépőt adnak ki, és mivel interneten keresztül jóelőre foglalhatóak, ezért aki személyesen szeretne jegyet venni és még aznap bejutni a palotába, már pénztárnyitás előtt sorba kell állnia. Mindezt úgy kellett teljesítenünk, hogy előtte már vezettem 350 km-t a La Mancha-i szántóföldektől Cordobán át Rondáig, két városnézéssel egyetemben, Granada további 190 km-re volt, besötétedett, és ha pénztárnyitásra rendben oda akarunk érni, nem kóvályoghatunk a városban, tehát célszerűen már ott kellene megszállni.

Feltankoltunk, a képébe kacagtunk a mór királynak és kidöngettünk a városból. Mit sem sejtettük még ekkor, hogy a mór király nem ereszt olyan könnyedén: hogy-hogy nem, az autópálya, ami praktikusan Granadába röpített volna, egy idő után egyszer csak le volt zárva, letereltek minket az autópályáról, és persze az égvilágon semmi sem jelezte, pontosan merre is kellene kerülni. Bárhogy gyűrtük a GPS-t, az előbb-utóbb mindig visszaterelt a lezárt autópályára, ami nevetségesen hosszú szakaszon volt lezárva. Halványan ismerős volt a dolog tavaly őszről, Almería közelében, de ott egyértelműen nagy kerülőt kellett tenni és követhető volt az út.

Nemsokára ráébredtünk, hogy a lich király mágiájának anyagi komponense az útépítést jelző táblák és tereptárgyak, valamint a GPS-ünket is manipulálja, minduntalan azt javasolva, hogy térjünk vissza Rondába. Betévedtünk egy Teba nevű városkába is, ignoráltuk a görög áthallásokat, és hosszasan keringtünk kanyargós, szűk gettóutcákon, ahol javarészt igazi andalúz cigánycsaládok éltek, míg a hegytetőn egy várkastély terpeszkedett. Köd ugyan nem volt, de nem lepődtünk volna meg, ha a falulakók hirtelen minionok gyanánt körbeállják az autónkat és közlik, hogy Strahdt gróf vacsorára vár bennünket a kastélyában. (Kivéve, hogy úgy mondták volna, hogy “esztrád” mert a spanyolok képtelenek s+mássalhangzóval kezdődő szavakat kiejteni anélkül, hogy elé ne pakolnának egy e betűt – azt panaszolták, a “stop” például nagyon nehéz szó… és mivel andalúziában voltunk, ahol a számos mássalhangzó mellett az s/sz-betűt is elnyelik, a várúr neve valószínűleg csak “trád” lett volna. Ez persze megmagyarázza, miért kezeli minden valamire való birtokos megvetéssel az alattvalóit.)

A vár körüli óvárosi utcákról levezető szerpentin is gyanúsan keskeny volt, odalent pedig hívogatóan kivilágított focipályán zajló Megye II meccs képezett terelést, a sok össze-vissza parkoló autóval.

Eddigre Kínai HP-ját is leszívták nullára és bekómázott az első ülésen, én pedig már vadul szőttem az ellenmágiát a GPS-szel, míg végül azzal próbáltuk kijátszani a mór király éberségét, hogy az eddigi 5 próbálkozás után egy település helyett ráböktem a semmi közepére az egyik, számunkra kedvező fekvésű úton, így észrevétlenül átcsoroghattunk a kritikus szakaszon, és egy teljesen más autóútra bukkantunk ki, amibe kilométerekkel odébb csatlakozott bele a mór király által mágikusan lezárt útszakasz.

Ez mintegy 40 km-es kitérőt és kb. 1,5 óra időveszteséget jelentett, és becsléseim szerint mintegy 60 km-es szakaszon volt lezárva minden látható ok nélkül az egyik országút. Amint rátaláltunk az autópályára, leálltunk egy benzinkútnál, hogy bedobjuk a hátsó ülésre a 0 HP-s Kínait, én pedig egy Red Bull-t, miközben arról próbáltak győzködni, hogy este 10, de legkésőbb 11-kor álljunk meg aludni, akárhol is vagyunk, mert kezd kockázatos lenni a hosszú autókázás. Én viszont el akartam érni Granadát és ott megszállni.

Végül minden további zökkenőtől mentesen, éjfél körül elértük Granadát, és innentől ismét az XP-é volt a főszerep, ugyanis legutóbb a GPS mesésen keresztülvezetett az egész városon, bejárhatatlan utcákon és lezárt övezeteken keresztül. Nem hagytam magam, hátha ez a mór király búcsúajándéka, és a körgyűrűn a táblákat követve közelítettük meg a célpontunkat, és ha már ott voltunk, becserkésztük ugyanazt, az Alhambra bejáratától 100m-re lévő hostelt, ahol legutóbb is megszálltunk.

Ezzel végleg megtört az átok, simán kaptunk filléres szállást az ismerős ódon, labirintusszerű folyosókkal behálózott épületben, letettük az autót a parkolóban, az eddigre 1-2 HP-re felgyógyuló Kínai társaságában kiültünk a tetőteraszra a medence mellé és jamón serranót ettük valami masszív sajttal és kenyérrel, brandy-t ittunk és kólát szürcsölgettük hozzá a még éppen nem csípős hidegben, mondtuk a tutit és bámultuk az éjszakai panorámát.

TOVÁBB...

Vissza a Sierra Guadarrama kincséhez 2

Az úgy kezdődött, hogy először volt főnökünk érkezett látogatóba, és attól kezdve egymás kezébe adogatták a kilincset a vendégek. Tanult kollégámért példának okáért egyenesen Toledóból érkeztünk a repülőtérre, kisebbfajta meglepetés gyanánt is.

Innentől kezdve aztán egy kellemes, kurta hetet tölthettünk nosztalgiázásal, úgyis mint dark fantasy írók megrontásával. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miként lehetséges megrontani egy dark fantasy írót? Elmesélem…

Szóval az úgy volt, hogy folytatólagosan elkövetett aknamunkával röpke másfél év alatt sikerült elérni, hogy Viktor újból Madridba érkezzen. Jóelőre megvolt a repülőjegy, ezzel megpecsételve a sorsát. A madridi tavasz alattomos napsütést varázsolt a városra, giccses, fehér felhőbodrokkal a kék ég elé. És amikor azt mondom, hogy kék, arra gondolok, hogy KÉK. MDC-s kék. Hozzá májusban még nem sárgul annyira a fű, és vannak illatok a városban is.

Rögtön be is vetettük magunkat a hegyek közé, bemelegítésként egy rövid kitérővel Manzanares kastélyába. A víztározó partján, hegyek lábánál fekvő vár igazi képeslap-hangulatot teremt. Egész szatyornyi prospektust kaptunk mindenről, amit Madridtól 2 órányi utazótávolságra megnézhetünk, majd ezekkel zacskókkal kellett bejárnunk a várat, mint két magyar turista… aztán dugdoshattuk a hátunk mögé fotózáshoz.

Itt már fel is tűntek az első, jelek, amikor annak ellenére, hogy csak mi ketten voltunk látogatók az egész várban, egyetlen kósza asszociáció sem hangzott el holmi hegyvidéki eldugott vár belterjesen dekadens lakóiról, a falusiakon végrehajtott kísérletekről, katakombákról és nyálkás lakóiról. Igaz ugyan, hogy becsúszott egy finom utalás a dalekokra, és az egyik falépcső teteje kellemesen pozőr hangulatot sugárzott,

de még ez sem volt elég a setét gondolatokhoz. A mellvédekről nyíló kilátás végképp pontot tett az ügyre: fecskék cikáztak a bástyák között, gólyák őrködtek a templomtoronyban és köröztek lomhán a tó fölött, a hegyek gerincén még szikrázott a hó…

A Cinema Paradisót idéző főtéren megkávéztunk, aztán kényelmesen begurultunk a vadonba, leparkoltuk az autót, és megindultunk a csörgedező folyó mentén fölfelé. A víz fölött folyamatosan hűs szellő fújdogált, a fényképezőgép diszkréten csattogott, és kereste a témát.

A környék jótékony hatással volt asszociációs képességeinkre, amennyiben teljességgel képtelenek voltunk a szokásos, bizarr képzettársításokra, és az aznapi, sőt egész heti mentális csapás is csak hosszas töprengés után bukott ki. Történt ugyanis, hogy rekkenő napsütésben próbáltam hosszú expozíciós idővel képet készíteni a csobogókról, hogy elérjem azt a klasszikus poszterhatást, amikor a tajték homogén, fehér masszává olvad össze. Hosszas kísérletezgetés után, igazzy fotóművészt imitálván (beleértve a széles gesztusokat is), azt találtam mondani, hogy ez még mindig nem az igazi, nekem olyan kép kell, amin úgy folyik a tajték, mint Gaia csecséből a tej…

Miután a fájdalom alábbhagyott, újult erővel folytattuk utunkat a tömény, száraz fenyőillat és a lehetetlen bazalttömbök között, és méláztunk az egyre vadregényesebbé váló tájon. A setét hasonlatok továbbra sem akartak jönni, megelégedtünk a kiszögelléseken való üldögélésekben és a fotózásban, és még nem is pózoltunk… csak egy kicsit.

A folyó mentén egy idő után megritkulnak a fák, előbb meredek sziklamederben folyik, majd a sziklák szétterpeszkednek és szabálytalan lépcsősort alkotnak, csobogókkal, és simára koptatott, lapos felületekkel. Az egész úgy néz ki, mintha sziklaplató azt mondta volna, hogy pár millió év köszönöm, elég volt, és az oldalára dőlt.

Valószínűleg a környék összes környezetismeret- és földrajztanára ide hordja a diákjait, hogy elmagyarázza a vulkánok felszínformáló hatását: a fekete csíkok a kitörések nyomai, lehet számolgatni, hány év telt el egy-egy lávafolyam óta.

Mindennek a tetején pedig egy sziklaágyban mélyzöld, jéghideg tó terpeszkedik, a Charca Verde. Kedvelt fürdőzőhely, beépített csúszdával, ugyanis az itt is tükörsimára kopott sziklatömbök a legkisebb víztől is roppant csúszósak lesznek.

Vérszemet kapott hőseink tovább nyomultak, laza sziklamászás után újból fenyvesben törtettek előre… ám még ekkor sem került szóba az Erdők Fekete Kecskéje, iä iä, csupán egy-egy lelkes, ám annál ártatlanabb “Aranyásók földjére tévedtünk, bármelyik tisztáson megpillanthatjuk a táborukat.” illetve “Irokézek lapulhatnak a fák között” megjegyzés csattant el.

Kalandosabbra is vettük az utat, itt már kúszni-mászni is kellett, miután ösvény, de még vadcsapás sem nagyon akadt. Végül leereszkedtünk egy alkalmas helyen és természetesen egy kidőlt fatörzsön átkeltünk a zúgó fölött, ott felkapaszkodtunk egy sziklatömbre és azon át a túlpartra, majd úgy döntöttünk, ennyi bőven elég volt a vadon és a hegyi folyók csodáiból, érdekességeiből és elindultunk visszafelé.

Mivel már eléggé elfáradtunk és leeresztettük fizikai és mentális pajzsainkat is, mintegy zárszó gyanánt még bosszúból lecsapott a végzet, mikor Viktor feltette a kérdést “téged mire emlékeztet az a szikla?”

Mit sem sejtve vállat vontam, és ugyan ott motoszkált agyam egy hátsó zugában egy kósza gondolat, nem törődtem vele, tanult kollégám azonban megállíthatatlanul kibökte a megfejtést: “Szerintem ez egy pokémon.”

The horror! The horror!!

A visszaút további része eseménytelenül és gyorsan telt el, ráleltünk az ösvényre, majd betonúton bandukoltunk vissza kényelmesen odáig, ahol az autót hagytuk. A fáradtság és a foglalkozási ártalom számlájára írjuk, hogy az egyetlen konklúzió, amit helyben képesek voltunk levonni az volt, hogy egyszerűen zseniálisak a textúrák, hibátlan a render, csak a fizikát kapcsolták ki, mert lehetetlen méretű és formájú sziklatömbök álltak olyan helyeken, ahol nem is lett volna szabad nekik.

Szabadjon volt ennyit mára.

TOVÁBB...

5. NAP: SEVILLA

Ronda legalább egy teljes napot megért volna, de már kezdtük érezni az eltelt időt és egy újabb extra éjszaka nem fért volna bele sem a büdzsénkbe, sem az időnkbe, így aztán kissé vonakodva továbbindultunk. Hamar kiértünk a hegyek közül, lágyan hullámzó dombok és szántóföldek közé, egyre síkabb és sárgás tónusokban gazdagodó vidékre. Egy idő után aztán a nagyvárosok környéki "ismerős" terep következett, ipartelepek és növekvő forgalom, felüljárók és körgyűrűk, sűrűsödő útjelzők. A város határában már nagy benzinkútnál tankoltunk és kitakarítottuk az autót, aztán következtek a külvárosok, bérházak, sugárutak. Ez volt a legnagyobb város utunk során, és már annyira elszoktunk tőlük, hogy kicsit rá is nyomta a bélyegét az ottlétünkre.

Többet keringtünk parkolóhelyet keresve, kevesebb tájékozódási pont, több eltévesztett lehajtó, forgalomtól elzárt területek, építkezések (mármint a szokásos daruerdőn túl) és útfelújítások nehezítették a navigációt. Megunva a kóválygást végül egy park mellett találtunk helyet a Plaza de Espana szomszédságában, tripla platánsor tövében. A tér félkör alakú épületegyüttese halványan ismerős volt, és amikor elértük a kerámiaoszlopú hidat a mesterséges (és száraz) folyómeder fölött, már rá is jöttem, egy magamfajta geek-nek honnan lehet ismerős: kb. 1 perc erejéig Naboo szerepében tündökölt az Episode II-ben.

Amilyen látványos a tér és az épület, annyira zavarba ejtő is. Nem jöttünk rá, milyen célt szolgál éppen, azon kívül, hogy a téren éppen sátrak voltak fölállítva valamilyen esti koncerthez. Az épületbe bemenni nem lehetett, kívülről pedig sok bejárni való nem akadt. Ez is szokatlan volt az eddigiekhez képest. Az elképesztően gazdagon díszített kerámia-trónusok fele málladozott, az erkélyen masszív galambszar és madártoll-rengeteg fogadott, és graffitik mindenütt. Kicsit el voltunk veszve, céltalanul bolyongtunk az épületek között és nem igazán tudtunk sokáig ott időzni, bármilyen fotogén is az épületegyüttes.

Átvágtunk egy parkon, túristainformációt keresve, és végül úgy döntöttünk, a tutira megyünk: a katedrális messziről látszik, onnan már az Alcázar sincs messze. Átgyalogoltunk néhány forgalmas és kevésbé fotogén utcán a metróépítésig (az 1. vonalat fúrják szerte a városban) és a folyópartig a Torre De Oro közelében.

Az egész túl zajos és túl forgalmas volt az előző napok után, a látnivalók között túl sok... város... terült el, és már elég késő délutánra járt az idő. Itt azért már kiütközött a fáradtság, kicsit türelmetlenek voltunk. Sevilla ennek ellenére ígéretesnek tűnik, rengeteg bicikli, egyetemváros-hangulat, folyópart és sétálóutcák teszik kellemessé és élhetővé a várost. Előbb a palotába mentünk, és máris helyreállt egy kicsit az egyensúly.

Bőven volt bepótolnivalónk az elveszett alhambrai képek után. Furcsa is volt, elvégre a sevillai kastély nem egy alhambra-pótlék, mégis kicsit úgy álltam hozzá, már ami a fotózást illeti. Építészetileg sok a rokonság a két palotakomplexum között, kicsiben minden ugyanúgy megtalálható benne, legfeljebb egy kicsit másképp. Jól is esett a viszonylagos csend és nyugalom, a kert pedig igazi gyöngyszem volt... mint mindig.

A hely azzal hálálta meg a késői, és kissé kapkodó városnézésünket, hogy lapos, meleg tónusú, késő délutáni fényekkel és árnyékokkal árasztotta el a kerteket, ami, mondanom sem kell, hálás körülmény a fotózáshoz, és még az sem zökkentett ki hogy ötkor, mikor a hely bezárt, a biztonsági őrök síppal-dobbal, nádi hegedűvel terelgették ki az embereket.

Odakint egy Starbucksban töltődtünk fel, majd a lelki egyensúlyunk helyrebillentése érdekében két zacskó sült gesztenyét vételeztünk és azt majszolgatva tértünk vissza az autóhoz.

Sötétedett, mégis úgy döntöttünk, továbbmegyünk Córdobába, inkább ott keresünk szállást, hogy reggel frissen nézhessünk várost, és délután elinduljunk hazafelé.

TOVÁBB...