A mór király átka - IV. rész

Pokolba a számozással! George Lucast talán érdekelte, mikor elkezdte a trilógiát?

Másnap reggel elkezdtük bezsebelni az XP-t, amiért tapasztalatból az automata pénztárhoz álltunk a sötétben-hidegben ott dekkoló sor helyett (kérem vegyék jegyzőkönyvbe, hogy még nem volt reggel 8 óra, a nap nem kelt fel, a parkoló és a várakozási terület álmos csendjét egy benzinmotoros levélfújó kavarta fel, amivel nagyrészt port fújt a kolléga, ami felverődött és megült az árkádsor alatt, és aki persze zajvédő fülest viselt, velünk ellentétben – a hulláját szétszórtuk a szélrózsa minden irányába, minden bizonyítékot eltűntettünk, sosem varrják a nyakunkba). Kis rizikófaktor volt ugyan, hogy DZ bankkártyája úgy nézett ki, mint amit Koons százados a végbelében csempészett ki a vietnámi dzsungelből, de csodák csodája, a gép elfogadta. Összeszedtük Kínait és magunkat is, aztán szép kényelmesen besétáltunk az Alhambrába.

Mivel innentől minden szó fölösleges, mert úgysem tesz igazságot (akit mégis érdekel, itt elolvashatja, milyen szavakat találtam legutóbb), úgyhogy beszéljenek a képek (az ötödik után folytatjuk):

…és ez még csak a Naszrid palota volt.

Néhány mély lélegzet és rövid szünet után újra itt vagyunk. Egy pár, további fotó viszont magyarázatra szorul, töredékesen, teljesen egyéni belátás szerint.

Ez viszont valódi elkapott pillanat volt. Annak ellenére, hogy ez gyakorlatilag az 1. Számú Turista Pozíció, Műemlék Fotózásakor, valahogy csak itt, DZ átszellemült ábrázatát látván kattant be, hogy ez bizony egy erős és kifejező kép lehet. Nem fontolgattam sokat, az első adandó alkalommal elcsattintottam a fotót és roppant elégedett vagyok vele: valahol nagyon halványan az ég felé nyúló kéz nem túl természetes tartása egy bizonyos freskóra emlékeztet, egymás felé nyúló ujjakkal.

Ez viszont annál tudatosabb fotó, DZ-vel közösen, takarosan beállított kép lett, igaz, komponálhattam volna kicsit jobban is, de nem akartam túl sok időt rászánni, nehogy elszálljon a pillanat varázsa (emellett ez a 2. Számú Turista Pozíció, Műemlék Fotózásakor).

Ez a turista az istennek sem akart elmozdulni onnan, bőszen hallgatta az audioguide-ot, annak ellenére, hogy az egész turnus elvonult, a következő pedig vészesen közeledett a hátam mögött. Egyrészt az idegesítő köcsög belezavart az eredeti elképzelésembe, ezért is lett aszimetrikus a kép, mert mikor végre exponálásra szántam magam, már nem volt cérnám pontosan célozni, másrészt viszont így a hiteles a kép, mert nem steril. (Ennek a párja egy sevillai kép tavalyról, ahol egy oszlop ugyan majdnem teljesen elrejti a turistát, de pont annyira lóg bele, hogy észre lehessen venni.) Igazi képeskönyvbe való reklámfotó, egyszesmind a 3. Számú Turista Pozíció, Műemlék Látogatása Közben.

A kép az ifjú DZ-két ábrázolja, amint ifjonti zavarában, úgyis mint gyermekkori vágya teljesülése után elérzékenyülve a Generalife virágait csodálja. A látens hajlamokról korábban már értekeztünk, ez is egy finom utalás. Lelki Dévényi Tibi bácsim elégedetten sóhajtott fel, amiért egy újabb kispajtás pontos labdája vált valóra: DZ-ke ugyanis azóta szeretett volna eljutni az oroszlános udvarba, mióta egyik iskolai történelemkönyvének borítóján meglátta és kiderítette, honnan való. Örülünk, hogy egyesült erővel DZ megláthatta a mór palotát élőben is.

Végezetül pedig egy újabb ismerős és tipikus kép, amint egy erőd falán állva a terepet szemlézve RPG-geekek megszakértik a potenciális ostromhelyzeteket különböző korok és technológiák függvényében. Ezen a képen csak azért nem állok mellettük határozottan mutogatva, mert éppen fotóztam.

A mesés komplexum bejárása után mesés rántottás ebédet fogyasztottunk el stílszerűen az Alhambrával szemben egy helyi tipikus étteremben, jóllakott óvodásként bólogattunk és mosolyogtunk egymásra, aztán szépen, minden sallangtól mentesen hazatértünk, hogy másnap Kínaiék elindulhassanak vissza Helvéciába vasparipájuk hátán.

A kis körút teljes képanyagát az alábbi fotóra kattintva ajánlom mindenki szíves figyelmébe. Nagyon nagy köszönettel tartozom Kínainak és Zolinak, amiért magukkal csábítottak erre az útra, és támogatták az utazásom anyagi részét is. Uraim, egy élmény volt!

(Hamarosan: Christmas Special)

TOVÁBB...

A mór király átka

Bizony, semmi sorszámozás, ez nettó a mór király átka lesz, és kész.

Cordobából délkelet helyett dél-délnyugatnak indultunk Ronda irányába. Itt már az elején bekeveredtünk egy kis faluba, ahol ráadásul kifogtunk egy sorompót is, de nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget neki. Békésen álldogáltunk, közben egy kőfalra kiragasztott bikaviadal-plakátot elemezgettünk, majd meguntuk a várakozást, visszafordultunk és átmentünk a két utcával arrébb található felüljárón. Ez kicsit sportosan sikerült, mivel még világosban oda akartam érni a városkába, elég dinamikusan hajtottunk fel, mit sem sejtve, hogy a felüljáró éppenséggel a tetején horpadt, így kis híja volt, hogy az első kerekek nem emelkedtek el az aszfalttól.

Ezt leszámítva többé-kevésbé a GPS szerint haladtunk, csak néha néztünk be egy letérőt, így például fölülről kerültünk meg egy falut, ami már tipikus andalúz képződmény volt, erőddel és fehér házakkal. Nem lehetett ellenállni a képeslapszerű látványnak, így aztán megálltunk. (Itt egy kis segítséget kérek, nem emlékszem a település nevére, és órák óta böngészem a Google Maps-t, de nem lelem a városkát.) Itt aztán igazi portréfotós-riporter módjára sikerült elkapnom egy-két spontán, egyáltalán nem beállított és lazán természetes pillanatot, ahogy gyönyörködünk a látványban. Ismétlem, teljesen spontán, elkapott életképről van szó, teljesen természetes, hogy útitársaim a látványnak háttal sétálnak, illetve szemrevételezik a képen kívüli tájat is. Frankón. Elkapott pillanat. Egyáltalán nem kellett többször bejárni és állítgatni.

Ezután már csak épp 2-3 percre álltunk meg Ronda határában, hogy nyiffogva kipattanjak az autóból és felszaladjak a szomszéd dombtetőre sötét fellegekből lecsapó fénypászmákat fotózni. Ezt aztán még párszor eljátszottam az út során.

Végül leparkoltunk a városban, egy szép, hosszú sétálóutcán át kilyukadtunk az óvárosi részhez, még fény is akadt elég, hogy elkezdjük bejárni – a kanyonban a varjúpopuláció extrémsport-szerelmesei vitorláztak a slipstreamben, lelkes károgások közepette.

Emitt nyiffogás nélkül fotóztam további fénypászmákat, és a rohamosan fogyó fényben a városképet, utcákat, tornyokat, amerre jártunk. Mire besötétedett, éppen elértünk a mór királyok házáig, ahol igazából sosem lakott mór király, legalábbis a hivatalos verzió szerint, és amely mellett/alatt található egy bánya. Ezekre már nem jutott idő, bezártak mire odaértünk, de természetesen fél percnek sem kellett eltelnie a “Móriak bányái” című beszólásig, és utána már csak idő kérdése volt, hogy megfejtsük, hogy a mór király tulajdonképpen egy lich, aki a turisták közül ragadja el az óvatlanabbakat, illetve az ellene küldött kalandozók vegzálásával tölti örök kározatát.

Mi persze taktikusan kijátszottuk azzal, hogy még azelőtt felgöngyölítettük fejben a dolgot, hogy lemásztunk volna a katakombákba, így aztán nyugodtan nézelődtünk a napnyugtában, bevásároltunk vacsorára valót, visszaballagtunk az autóhoz és útnak indultunk Granada felé.

Tudnivaló ugyanis, hogy az Alhambra bizonyos területeire csak korlátozott számú belépőt adnak ki, és mivel interneten keresztül jóelőre foglalhatóak, ezért aki személyesen szeretne jegyet venni és még aznap bejutni a palotába, már pénztárnyitás előtt sorba kell állnia. Mindezt úgy kellett teljesítenünk, hogy előtte már vezettem 350 km-t a La Mancha-i szántóföldektől Cordobán át Rondáig, két városnézéssel egyetemben, Granada további 190 km-re volt, besötétedett, és ha pénztárnyitásra rendben oda akarunk érni, nem kóvályoghatunk a városban, tehát célszerűen már ott kellene megszállni.

Feltankoltunk, a képébe kacagtunk a mór királynak és kidöngettünk a városból. Mit sem sejtettük még ekkor, hogy a mór király nem ereszt olyan könnyedén: hogy-hogy nem, az autópálya, ami praktikusan Granadába röpített volna, egy idő után egyszer csak le volt zárva, letereltek minket az autópályáról, és persze az égvilágon semmi sem jelezte, pontosan merre is kellene kerülni. Bárhogy gyűrtük a GPS-t, az előbb-utóbb mindig visszaterelt a lezárt autópályára, ami nevetségesen hosszú szakaszon volt lezárva. Halványan ismerős volt a dolog tavaly őszről, Almería közelében, de ott egyértelműen nagy kerülőt kellett tenni és követhető volt az út.

Nemsokára ráébredtünk, hogy a lich király mágiájának anyagi komponense az útépítést jelző táblák és tereptárgyak, valamint a GPS-ünket is manipulálja, minduntalan azt javasolva, hogy térjünk vissza Rondába. Betévedtünk egy Teba nevű városkába is, ignoráltuk a görög áthallásokat, és hosszasan keringtünk kanyargós, szűk gettóutcákon, ahol javarészt igazi andalúz cigánycsaládok éltek, míg a hegytetőn egy várkastély terpeszkedett. Köd ugyan nem volt, de nem lepődtünk volna meg, ha a falulakók hirtelen minionok gyanánt körbeállják az autónkat és közlik, hogy Strahdt gróf vacsorára vár bennünket a kastélyában. (Kivéve, hogy úgy mondták volna, hogy “esztrád” mert a spanyolok képtelenek s+mássalhangzóval kezdődő szavakat kiejteni anélkül, hogy elé ne pakolnának egy e betűt – azt panaszolták, a “stop” például nagyon nehéz szó… és mivel andalúziában voltunk, ahol a számos mássalhangzó mellett az s/sz-betűt is elnyelik, a várúr neve valószínűleg csak “trád” lett volna. Ez persze megmagyarázza, miért kezeli minden valamire való birtokos megvetéssel az alattvalóit.)

A vár körüli óvárosi utcákról levezető szerpentin is gyanúsan keskeny volt, odalent pedig hívogatóan kivilágított focipályán zajló Megye II meccs képezett terelést, a sok össze-vissza parkoló autóval.

Eddigre Kínai HP-ját is leszívták nullára és bekómázott az első ülésen, én pedig már vadul szőttem az ellenmágiát a GPS-szel, míg végül azzal próbáltuk kijátszani a mór király éberségét, hogy az eddigi 5 próbálkozás után egy település helyett ráböktem a semmi közepére az egyik, számunkra kedvező fekvésű úton, így észrevétlenül átcsoroghattunk a kritikus szakaszon, és egy teljesen más autóútra bukkantunk ki, amibe kilométerekkel odébb csatlakozott bele a mór király által mágikusan lezárt útszakasz.

Ez mintegy 40 km-es kitérőt és kb. 1,5 óra időveszteséget jelentett, és becsléseim szerint mintegy 60 km-es szakaszon volt lezárva minden látható ok nélkül az egyik országút. Amint rátaláltunk az autópályára, leálltunk egy benzinkútnál, hogy bedobjuk a hátsó ülésre a 0 HP-s Kínait, én pedig egy Red Bull-t, miközben arról próbáltak győzködni, hogy este 10, de legkésőbb 11-kor álljunk meg aludni, akárhol is vagyunk, mert kezd kockázatos lenni a hosszú autókázás. Én viszont el akartam érni Granadát és ott megszállni.

Végül minden további zökkenőtől mentesen, éjfél körül elértük Granadát, és innentől ismét az XP-é volt a főszerep, ugyanis legutóbb a GPS mesésen keresztülvezetett az egész városon, bejárhatatlan utcákon és lezárt övezeteken keresztül. Nem hagytam magam, hátha ez a mór király búcsúajándéka, és a körgyűrűn a táblákat követve közelítettük meg a célpontunkat, és ha már ott voltunk, becserkésztük ugyanazt, az Alhambra bejáratától 100m-re lévő hostelt, ahol legutóbb is megszálltunk.

Ezzel végleg megtört az átok, simán kaptunk filléres szállást az ismerős ódon, labirintusszerű folyosókkal behálózott épületben, letettük az autót a parkolóban, az eddigre 1-2 HP-re felgyógyuló Kínai társaságában kiültünk a tetőteraszra a medence mellé és jamón serranót ettük valami masszív sajttal és kenyérrel, brandy-t ittunk és kólát szürcsölgettük hozzá a még éppen nem csípős hidegben, mondtuk a tutit és bámultuk az éjszakai panorámát.

TOVÁBB...

Jegyzetek 2: Uclés

Mint az köztudott, az almorávidák 1108-ban nagyon elverték a keresztények seregét Uclés közelében, ahol számos nemes és a trónörökös is odaveszett. A mórok azonban nem tudták kihasználni az alkalmat és elfoglalni Toledót…

…napjainkban 287 lélek lakja a települést.

Kicsit olyan volt, mint egy Tornatore-film: a kisváros, ahol megállt az idő úgy 900 évvel ezelőtt. Alig volt több mint egy ötperces megálló a Cuencába vezető út során, mégis szükségét érzem, hogy említést tegyek róla.

Cuenca kb. 190km-re délkeletnek fekszik Madridtól, La-Mancha tartományban. Toledóval egyvonalban már nagyon aranysárga és vörös a táj, a szántóföldek és olajfaligetek országában járunk, ameddig a szem ellát lágyan hullámoznak a dombok.

A Cuencába vezető lehajtót természetesen elvétettük, miután az eredeti lehajtó átépítés miatt le volt zárva. Így keveredtünk olyan harmadrangú utakra, amiket tipikusan road-movie-kban láthatunk: a felfestetlen, kátyús aszfaltcsík nyílegyenesen halad át a tájon dombra föl, dombról le…

Csak azért nem voltunk eltévedve, mert a GPS tudta az utat, csak rá kellett hagyatkozni. Mivel igazából nem siettünk, meg aztán a múltban is bejöttek az ilyen pszeudo-eltévedések, ezért hagytuk magunkat. Bizalmunkat azzal hálálta meg a vidék, hogy egy kicsit dombosabb részen az egyik kanyar után hozzánk vágott egy masszív erődött, amolyan igazi kereszteshadjáratos nagy kőkockát, ráadásul az igazi semmi közepén.

El nem tudtuk képzelni, mi a tüdőt keres itt egy kettős várfalú erőd, és vajon miért volt érdemes 1108-ban véres csatát vívni érte, mint ahogy arról a 2008-ban felállított emlékmű is tanúskodik. Kétségtelenül impresszív látvány, valahol félúton Cuenca és Toledo között (tehát valahol stratégiai jelentősége is lehet), mégis valahol szürreális látvány, különösen, hogy akkora nagy, hogy kitakarja az egész falut. Ilyen gondosan megőrzött turisztikai látványosság ilyen félreeső helyen, gyakorlatilag egy mezőfalu szomszédságában… bájos volt, és érthetetlen.

Kellően kicsodálkoztuk és kifotóztuk magunkat, aztán továbbmentünk, mint kiderült, keresztül a falun. Külön bónuszként a falu elején (vagy a végén) platánszerű fák alatt egy árnyas terecskén, egy szökökút körül derék öregurak üldögéltek ünneplőruhájukban, sapkában vagy kalapban és hűsöltek, mint egy csapat madár. Díjnyertes kép volt, a mai napig bánom, hogy nem fotóztuk le.

Itt is, mint egy-két helyen Andalúziában, az út átvezetett a járda nélküli főtéren, két ház sarka között átlósan, ahol egy busz csak óvatosan fért volna át. És persze fehérre meszelt falak mindenütt. Búcsúzóul még, hogy teljes legyen a giccsfaktor, beértünk egy birkanyájat is, amit az öreg pásztorbácsi készséggel szétkergetett, hogy át tudjunk hajtani.

Ha akkor valamiért vissza kellett volna fordulnunk, kevesebb mint 50 km-re a célunktól, 150 km-re otthontól, már megérte volna, pedig akkor még nem is tudtuk, milyen lesz Cuenca.

Ilyen volt:

TOVÁBB...