3. NAP: TÁVOL ALMERIÁTÓL

(folytatás)

Érthető módon a történtek után nem nagyon akartunk Almeríában maradni. Vesztettünk fél napot és ha még elkezdünk kóvályogni a környéken a forgatási helyszínek után kutatva, akkor helyben topogunk, ráadásul valószínűleg több időt töltenénk autóval bolyongva. Ráadásul még egyszer Almeríában kellett volna aludnunk, amihez nem nagyon volt kedvünk.

Abban maradtunk, hogy Malagáig így is úgy is el kell jutnunk, mert ott ágazik szét a tengerparti autópálya Granada (és Madrid) felé, illetve Sevilla irányába. Elég nyomott hangulatban telt az út, legalábbis számomra, és a vezetés sem okozott akkora örömöt, mint szokott. Az egész dél-spanyol tengerparti út magától is nagyon... idegen, a kopár domboldalakkal és a burjánzó falvakkal, a túlzott beépítésekkel. Az óvárosi részek, a maguk kis kanyargós utcáival és fehér házaival megunhatatlanok, de a rengeteg lakópark és építkezési daru lelombozó tud lenni.

Az időjárás igazodott a hangulatunkhoz, elfelhősödött az ég és vártuk, hogy bármikor elered az eső. Távol tartottuk magunkat az autópályától, leginkább azért, mert a mellékutakon vezetés nagyobb figyelmet igényel és változatosabb a táj, így volt, ami elterelte a figyelmemet. A rosszkedvem nem volt ragadós, de ezen az útszakaszon azért megéreztem, hogy kijön rajtam a feszültség, amit Almeriában kénytelen voltam kordában tartani, hogy minél hamarabb, minél higgadtabban túl legyünk a nehezén. Ez volt talán a legkimerítőbb szakasz, pedig sokkal technikásabb terepen tettünk meg nagyobb távolságokat és akkor még nem is tudtuk, mi áll előttünk.


A dombok között fel-le kígyózó, olykor a tengerpartig leereszkedő út is mintha igyekezett volna a kedvemben járni, és a nap is diszkréten megbújt a felhők között. Csupán a tenger fölött, a felhők résein a vízre vetülő fénytócsák ütötték át az ingerküszöbömet. Ehhez hasonlót egyszer láttam megfelelő perspektívából, egyik kölni utamról hazatérve Budapest fölött, ahol a gép ereszkedése közben csodálhattam meg a város különböző pontjaira lecsapó, esztétikus halálsugárnyalábokra emlékeztető jelenséget. Ahol a szürke takaróból a deszaturált, egytónusú tájat beborította a fény, olyan volt, mintha elemi erővel csapott volna le a fény, és robbanásszerűen szétterjedt, visszaverődve az épületekről, dombokról. Itt viszont a vízről tükröződött vissza, ami sokkal jobban szórta a fényt és minden kanyarulat mögül a horizontig húzódó sík kékségen jelentkezett, ami felerősítette a hatást. Nem olyan volt mintha ufók csaptak volna le az emberi civilizációra, hanem mintha a Nap tartott volna erődemonstrációt.

Malaga aznapra két meglepetés sztárfotót tartogatott, ráadásul mindkettő az új gép előnyeit segített kidomborítani. Az első pár kilométerre a várostól adódott, az alacsonyan lógó felhők közül kibukkanó, lenyugvó nap pózolt egy sztárfotó erejéig, mielőtt lehajtottunk volna az országútról a házak közé.


Mire elértük a belvárost, már teljesen bealkonyodott, így nem sokat láttunk az épületekből, csak a fő sugárúthoz volt szerencsénk, ami egy masszív Andrássy utat idézett, terebélyes lombú, ismeretlen fák alkotta díszsorfallal, hűvös estében nyüzsgő tömeggel és gesztenyesütők tűzhelyéből előgomolygó szürke, illatos füsttel.

Itt már nem ment olyan könnyen a szálláskeresés, bőségesen kóvályogtunk a belvárosban, mire a keleti külvárosi részen találtunk egy szimpatikus kis hostelt. Az efféle autós szálláskeresés egyben mini-városnézés is, ezért nem is bántuk nagyon, és így legalább belefuthattunk a halk göcögést kiváltó Hostel Solymar nevű szállásba. Ha kirakjuk a címerbe préselt szövegben elnyomott szóközöket, a megfejtés természetesen sol y mar (nap és tenger).

Előtte még felkanyarogtunk a helyi várhoz vezető úton, az egyik szálloda szemrevételezéséhez, ami nagyjából az egyik legpuccosabb hotel lehetett a közelben, rózsadombot idéző környékkel, csak kétágyas szobákkal, éjszakánként 120 euróért. Cserébe pazar a kilátás, amint azt az alábbi, állvány nélkül, kézből készített képis illusztrálja. Ez volt a nap második ajándékfotója a Nikon jóvoltából.

A szállás kellemes és hangulatos volt, középső, nyitott udvarán kis asztalokkal, ahol az egyik szomszéddal össze is futottunk, miközben a PDA-val wi-fi elérésre vadásztam, hogy próbáljak böngészni kicsit a neten (sikertelenül). A fickó román, a felesége lengyel, Belgiumban élnek, az asszony spanyolt tanulni jött Malagába, a gyerekek franciául beszélnek és lengyelül. Mi angolul társalogtunk. Multikulti a javából.

Mivel sötét is volt, hűvös is volt, távol is voltunk a belvárostól, hamar az alvás mellett döntöttünk, de azt még mindig nem tudtuk, merre induljunk tovább. TOVÁBB...

3. NAP: VOLT EGYSZER EGY... (második rész)

VASÁRNAP ESTE

Andalúziában a Calle de Federico Garcia Lorca kb. olyan gyakori utcanév, mint nálunk a Kossuth Lajos utca. A tengerpartra kivezető, tágas sugárutat hogyan is hívhatnák máshogy Almeríában is, ráadásul úgy néz ki, mintha tegnap adták volna át a forgalomnak. A két útpálya között tágas sétány húzódik középen, posztmodern parkokkal, klasszikus szökőkutakkal, játszóterekkel és datolyapálma-fasorokkal.

Ez is egyike a lehetetlen helyeknek Spanyolországban, amiből kiderül, hogy veszettül tudnak építkezni, csak nem igazán érdekli őket a környező tájjal való harmonizálás, tisztelet a kivételnek. Ezen az úton találtunk szállást és lepakolás után tettünk egy sétát a középső sétányon, amíg elértük a partot.

A másik rejtély számomra, hogy miért van az, hogy ez a látványos utcakép a kikötői vámszabadterület/kompparkoló sarkához vezet ki, ahol az andalgó gyalogos nem igazán tud gyönyörködni a tengerpartban a bazi nagy raktárépületek és parkolók miatt.
Végül megtaláltuk azt a keskeny sávot, ahol a régi kikötő maradéka látszott, és a festői látványért egy másik nagy gyengém, egy ipari műemlék kárpótolt.

Ehhez a masszív, majd' százéves csodához egy sötétben nem túl fotogén, de hangulatos vasúti emelkedő tartozik. A közeli pályaudvarról vezet ide egy enyhe ívben kanyarodó, acélvázra emelt sínpár, amin anno a teherkocsikat tolták föl, és billentették tartalmukat a csőrökbe, hogy az alattuk várakozó uszályokba töltsék a tartalmát. Meseszép!

Ezután visszatértünk a szállásunkra, ahol a korai XX. századi remekkel éles kontrasztban korai XXI. századi technológiával egyszerre töltöttem le képeket a laptopomra a tükörreflexes digitális kamerámról és töltöttem fel a találóan elnevezett, lapos, fekete folyami kavicsra emlékeztető mp3-lejátszómat.

MÁSNAP REGGEL

...még mindig nem tudjuk eldönteni, hogy helyszíneket vadásszunk, vagy továbbmenjünk. Este még kiszúrtunk egy erődöt a dombtetőn, ezért úgy döntünk, arrafelé indulunk, túrista-információs pontot keresve, ahol beszerezhetünk talán egy térképet, vagy útbaigazítást, ami alapján dönthetünk. A hostelek internete szánalmas lassúságú, megbízhatatlan berendezés, ahogy azt tapasztalnunk kellett, ezért a netes keresés ki volt zárva.

Andrea magabiztosan navigál minket egy információs ponthoz, ahol egy szállodát találunk, így kihagyjuk és indulunk a dombtetőn terpeszkedő, tengerre néző erődhöz. Az óvárosi rész szűk utcáit már rutinosan abszolváljuk, csak annyi a furcsa, hogy kicsit lepattantabb és kihaltabb, mint amihez hozzászoktunk. Parkolót sem nagyon találunk az erőd előtt, ezért befordulunk a domb mögé, ahol már igazán szakadt minden. Itt egy csomó autó áll a két domb közötti völgyben, úgyhogy leállunk mi is, elcsattintunk pár képet és megkerüljük a dombot, hogy elinduljunk az erőd bejáratához.


Amilyen a környék, fel sem tűnik, hogy milyen kevesen vannak az utcákon, de azért motoszkál a fejemben valami, és kiszúrok egy helyet az erőd bejáratával szemben a fal mellett, ahová az autó pont befér. Rövid tétovázás után úgy érzem, jobb ha átállok ide. Szólok a többieknek, hogy visszaszaladok az autóért, várjanak meg. Lerakom a hátizsákomat egy padra, és egyre szaporább léptekkel indulok az autóért.

Mindent rendben találok, nem is számítottam másra, de alapvetően paranoid ember vagyok, ezért inkább veszítek pár percet, csak utána, városnézés közben legyen meg a lelki nyugalmam. Ezt egyébként később több helyen is eljátszom, de Granadában például egy egész napot egy fizetős parkolóban töltött az autó, hogy nyugodt legyek, és egyébként is rosszul érzem magam, ha szabálytalanul parkolok vagy ketyeg az óra.

Ahogy befordulok az utcába, Cseperke kilép, hogy készítsen néhány fotót az autóról, megállapítottuk ugyanis, hogy kalandjaink során mindig kifelejtettük a kompozícióból a fellegszürke (vö: storm silver) fergeteget. Keskeny utcákon igen fotogén lévén Cseper meg is áll az utca közepén és csattint pár képet.

Türelmesen kivárom, majd bepasszírozom a kocsit a parkolóhelyre, kikászálódok és végre elindulunk a bejárathoz... Csak arról feledkeztünk meg, hogy hétfőn minden múzeum zárva van, és ez vonatkozik az erődre is. Kissé leforrázva állunk ott, különösen az elvesztegetett idő miatt, aztán úgy döntünk, elindulunk fel a vár melletti sétányon és legalább körbejárjuk, mielőtt továbbindulunk.

Az erőd fekvése pazar, rálátni a városra, azon túl a tenger, pálmafák mindenütt.

Aztán megtorpanok és megvonom a vállamat, megvan a hiányérzet oka. A hátizsák. Letettem a padra, de senki nem vette magához. Megiramodunk vissza a lejtőn, de persze már késő.



A pad üres, a kék, Saturn-színekben pompázó túrahátizsák párnázott laptoprekesszel, sehol sincs. A rend kedvéért még fel-alá szaladgálunk egy kicsit, benézünk minden utcába, hátha még elcsípjük valahol megvillanni, de nyilván már sehol nincs.

Az egyik padon egy öregember üldögél, tört spanyollal megszólítjuk: persze mindent látott. Két fiú egy motoron. Tettek egy kört és lendületből fölkapták, aztán már ott se voltak. Ha nem kérdezzük meg, persze nem szólt volna, és nem is túl bőbeszédű, csak a tényeket közli, aztán a vállát vonogatja.

Gyorsan számításba veszem a veszteséget: laptop, a töltője, egér, elemlámpa, pendrive, néhány könyv. Pénz és papír mindig nálam van, útlevelek, kocsikulcs megvan. Aztán számításba veszem, mi volt a laptopon: levelezés, jelszavak a fontosabb honlapokhoz, egy marék dokumentum és film, mind pótolható... csak az a 900 kép nem, amit Madridtól tegnap estig lőttem és feltöltöttem a gépre.

Egészen hamar összekapjuk magunkat, bevágódunk az autóba és visszatolatunk az utcába, ahonnan jöttünk, teszünk pár próbát a környező utcákon. Járókelőket kérdezünk, végül eligazítanak a rendőrséghez, hogy megtegyük a feljelentést.

Hát így.

Minden spanyoltudásunkat latba vetve elmagyaráztuk a legközelebbi hivatalban, hogy mi történt, ahol motoros járőröket hívtak, addig egy kis terecskénél álltunk és várakoztunk. A motoros rendőröknek elmondtunk mindent elölről ("Error" csóválta a fejét a járőr sokatmondóan), szóba hoztuk az öreget, hogy talán meg kéne kérdezni. Elirányítottak a belvárosi rendes rendőrőrsre, ahol fel tudják venni a jegyzőkönyvet. Folyamatosan azon zakatol az agyam, hogy mi volt a gépen, de persze egy percig sem reménykedtem. A GPS kétségesen elnavigált minket a belvárosba, ahol egy Carrefour parkolójában leraktuk az autót és besétáltunk a rendőrségre. Rövid várakozás után sorra is kerültünk, előadtuk tömören, hogy miről van szó, és azt javasolták, hívjunk fel egy számot, ahol beszélnek angolul és mondjuk tollba a részleteket. Praktikus, gondolnak a meglopott turistákra.

Mire idáig jutottunk, már túltettük magunkat a kezdeti megrázkódtatáson, mire a motoros rendőrök útbaigazítottak már túl voltunk a nehezén. Nem vesztettük el a fejünket és nem toporogtunk sokáig egy helyben. Persze kibeszéltük, hogy ki hol hibázott, de nem volt veszekedés, az amúgy sem segített volna semmin.

Innentől már hamar meg voltunk, némi hívásvárakoztatás után szépen angolul elmondtunk mindent, kaptunk egy iratszámot, visszasétáltunk a rendőrségre (az épületben nem lehet mobiltelefont használni), és aláírtuk a spanyol vallomást. "Mal suerte" sajnálkozott az ügyeletes tiszt.

Odakint felhőtlen, rekkenő őszi napsütés volt, lehetett vagy 23-25 fok, és kb. délután fél kettő.

Közben lehiggadtunk annyira, hogy csak a rosszkedv maradjon, és damage control üzemmódban azon járt az agyam, mi az, ami menthető. A fényképezőgép 2 gigás kártyájára kb. 500 jó minőségű kép fért rá, de a szemfüles olvasó megjegyezhette, hogy Alhambrában félúton megáltunk "újratölteni". Aztán a második adag is a laptopra került, hogy legyen hely a fehér falvaknak és a Sergio Leone countrynak. Ezek is feltöltődtek a laptopra, és a táska eltűnéséig kb. 40 képet készítettem még. Rövid telefonos konzultáció után Labanc kollégával arra jutottunk, hogy az utolsó törlés mínusz a 40 felülírt kép helyreállítható egy kártyaolvasó beiktatásával, tehát új kártyát és egy töltőt kell szereznünk, hogy legyen mire fotózni tovább, és legyen mivel fotózni.

Visszabaktattunk az autóhoz és besétáltunk a Carrefourba kártyát és töltőt vásárolni. A hétfői nap mérlege: vesztettünk egy fél napot, ami persze kisebb távolságot jelentett aznapra, és 90 euróba fájt a legszükségesebb hardver pótlása, ami bő egynapi szállással és reggelivel ér fel.

(Illusztráció. Köln, 2006.)

Volt egyszer egy hátizsákom.... meg egy laptopom... meg kilencszáz képem Alhambráról... TOVÁBB...

2. NAP: VOLT EGYSZER EGY...

(folytatás)

Amint a térképen is látszik, Trevélez egy völgy csúcsánál fekszik. Aki továbbindul, átkanyarog a szomszédos hegyoldalra egy csörgedező patak fölött, és amíg el nem éri a lejtő gerincét, visszafelé rácsodálkozhat az egész völgyre. Amint azonban az út beveszi a balkanyart, az utazó azonnal szembeötlő változásokat fedezhet fel a tájban. Látványosan sűrűsödni kezdenek a sziklák, összemennek a fák és megritkul a növényzet. A távoli hegycsúcsok fölött fenyegető, dús felhők gyülekeznek, amikből eddig csak annyi látszott, amennyi a feltöltött képeken - a hegyek tetejét elnyelő bodros fellegek.

Az utazás nagy része egyébként ezzel telt és telik el: udvariasan kerülgetjük egymást az esős idővel, éjszakára befelhősödik, esetleg esik egy keveset, reggel még takarja az eget, de délutánra felszakadozik. Most azonban határozottan abba az irányba tartunk, ahol a felhők gyülekeznek, ami nem kedvez az ideális fényviszonyoknak, amikre szükségem van a következő úticélunknál. Sebaj, még alig múlt dél, bármi történhet.

Az a bármi meg is történik, csak nem az időjárással. Andrea szerint a következő útszakasz egy része földutakat tartalmaz. Udvarias kuncogással átpöccintettem egy beállítást a GPS-ben, és bár látványos változást nem láttam, bíztam a gépben. Megfogadtuk, hogy nem állunk meg minden kanyarnál lefényképezni az előttünk álló 2-3 kilométert, hanem azért egy kicsit most már sietünk is. A lefelé vezető út is vadregényes a maga módján, és nem csak a kopaszság miatt látunk messzebbre, hanem mert keletebbre és lefelé tartva alant már a lankásabb, szelídebb vidék bontakozik ki.

Egy idő után aztán kiértünk egy vadonatúj autóútra, és elégedetten meg is jegyeztem, hogy lám, van alternatívája a földútnak. Alig értem a mondat végére, mikor a semmi közepén az út véget ért, minden kitáblázás és figyelmeztetés nélkül. Feltűnt volna, ha látunk egy olyan figyelmeztetést, ami úgy szól, hogy "Figyelem, autópálya vége, mezőgazdasági szervízút a következő 5-50 km-en!" Kissé hitetlenkedve hajtottunk le egy félig kész felüljáró mellett a földútra, nyilvánvaló építkezési területen zötykölődve keresztül, naívan feltételezve, hogy csak a felüljáró nincs kész. A GPS büszkén mutatta, hogy márpedig pontosan azon az úton vagyunk, amit megtervezett, ami azért elképesztő, mert ezek szerint még az andalúz mezőgadaság traktorok által frekventált csapásait is feltűntetik rajta.

Ekkor még inkább vigyorogtunk a helyzeten, a táj ugyanis látványos volt, a talaj határozottan vörösödött és gyümölcsösök, ültetvények váltogatták egymást. Amikor először megjelentek a melegházak, még nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget, a lágy dombok között elfértek elszórva. Az útfelület adott szakasza még 60+%-ban aszfaltozott volt, tehát technikailag nem földút, bár felfestés az nem volt, de ami azt illeti, forgalom se nagyon. Ha mégis akadt, kuncogtunk mint egy kisiskolás, hogy vajon mit gondolhat a helybéli, ha meglát egy magyar rendszámú városi autót a gyümölcsösök között kanyarogni. És még el sem voltunk tévedve!

Aztán jött némi földút, még egy csomó szervízút, olykor-olykor elhaladtunk az autópályaépítkezés szórványos foltjai között-alatt-mellett, majd végre jött valami tisztességes mellékút, ami szintén újnak és ígéretesnek tűnt. Alighogy kiszélesedett kétsávossá, egy Fondón nevű falu közelében, rögtön le is volt zárva. Itt volt tábla, hogy valamiért le van zárva vasárnap délután, és két szolgálati autó, láthatósági mellényes urakkal vissza is fordított minket.

(bakelitlemezen karcolódó tű hangja)

Próbáltuk megkerülni az elzárt szakaszt, de csak még extrémebb földutakra vezetett, ami túlzás lett volna egy elsőkerék-meghajtású minivel, így fogcsikorgatva visszafordultunk egy laza 50 km-es kerülőre.

Ahol tudtunk, lekanyarodtunk délre, hogy a tengerpartról kerüljük meg a hegyláncot, és bár a táj nem volt változatos, egyhangúnak sem nevezném idegensége miatt. Ha nem bosszankodtam volna az elveszített idő és kilométerek miatt, biztosan azt szajkóztam volna, hogy a kopárság ellenére milyen hangulatos. Így azonban toltam az előttünk totyogókat és mind a 86 lóerőnkkel előzgetni kezdtünk. Ahogy kezdtünk kiérni a síkabb részekre, a korábban látott melegházak is kezdtek "értelmet" nyerni. Nos, az értelem talán túlzás, inkább az abszurd a jó szó rá. Ahogy a moha a sziklákat (fent, északon) úgy kezdtek ellepni minden vízszintes felületet a hatalmas kiterjedésű sátrak, és elképesztő mennyiségben terjeszkedtek és burjánoztak. Annyira, hogy az egyik dombra felérve azt hittük, előttünk az már a távoli város. Hát nem:

Ameddig a szem ellátott, az bizony mind melegház volt, egy helyen szigetként emelkedett ki belőle egy párházas lakótelep. Ez volt El Ejido városa és környéke, a horizonton a tenger kékje, terrakotta-vörös és fehér épületek a távolban, és ezüstös sátorváros minden elképzelhető felületen. Aki tehát a Tescóban bolyongva a gyümölcsleves polcok között azon morfondírozott, hogy "márpedig ennyi gyümölcs a világon nincs", az valószínűleg megtalálta a választ. A kép persze nem adja át teljesen az extrém sátordzsungelt, de a kezdeti rácsodálkozás és hüledezés után hamar egy klasszikus idézetet fogalmaz meg az ember magában:

"Szeretnék megosztani önnel egy felismerést, amire az itt töltött időm világított rá. Mikor megpróbáltam osztályozni a fajukat, rájöttem, hogy maguk nem is emlősök. Ezen a bolygón minden emlős ösztönösen természetes egyensúlyra törekszik a környezetével, de maguk, emberek nem. Elfoglalnak egy területet és csak szaporodnak és szaporodnak, míg felélnek minden természetes erőforrást, miután a túlélés egyetlen módja, ha új területekre terjeszkednek. Van egy másik organizmus is ezen a bolygón, ami ugyanezt a mintát követi. Tudja, melyik az? A vírus. Az emberi faj egy betegség, rákos daganat ezen a bolygón. Maguk a pestis és mi vagyunk az orvosság."

A hatásvadászat kedvéért a sarkításokat most elnézzük, mint például természetes ellenség és csúcsragadozó, de az idézet többnyire találó. Szerencsére itt már rendes autópályán haladtunk a bevágott dombok között kanyarogva, és ugyan kellemetlenül sokszor tárult elénk ez a panoráma, legalább gyorsan haladhattunk és viszonylag hamar elértük Almeríát, ahol élesen északnak fordultunk, vissza a szárazföld felé.

Almeria kéremszépen történelmi vidék. Nem, nem a mórok miatt. Nem, nem is a rómaiak miatt, akik errefelé építettek ki útvonalat a meghódított Hispánia belseje felé. Pedig a városkát, ahová igyekeztünk, Tabernasnak nevezték, amely a helyi folklór szerint még a római időkből maradt a környékre, az utánpótlási útvonal mellé települt számos fogadóra (taverna) utalva.

Almería nevét azonban nem ez véste a történelemkönyvekbe, hanem a XX. század közepe, és egy olasz úriember, akiben Amerikát idézte fel a vidék. Sergio Leone ugyanis Almería provinciájában találta meg a Vadnyugat hasonmását, és ezen a környéken forgatta le legendás westernjeit. Érthető tehát, hogy ez megszentelt vidék, ahová zarándoklatra kell jönni.

Különös módon vadonatúj fényképezőgépünk is ráhangolódott a tájra és egy érthetetlen anomália folytán, megmagyarázhatatlanul 1.82:1-es szélesvásznú képarányba kapcsolt és amíg a környéken tartózkodtunk, csak így volt hajlandó működni...

Tabernas mellett ugyanis a mai napig megvannak a díszletek. Egy tanulmány a hely - kompaktul összeépítettek egy klasszikus vadnyugati települést egy tipikus mexikói faluval, képen kívül pedig egy erőd és egy indián sátorfalu is található. A díszletek pénzért látogathatóak, napjában többször kaszkadőrbemutatóval. Igazi lepattant, szakadt hely, minden nagyon a helyén van, a lelkes rajongó a belépő mellé kosztümöt is kölcsönözhet, hogy akár egy egész napon keresztül abban sétáljon fel-alá és megmártózzon a vadnyugati atmoszférában. Ezt azért kihagytuk, de amennyire a késői érkezés lehetővé tette, bejártuk a helyet.

Ha annyiszor láttam volna a filmeket, amennyiszer szerettem volna, biztos ismerősebbek lennének a házak és terek, de így sem panaszkodhattunk. Bár a falu nem túl nagy, meglepően sok időt el lehetne tölteni a házak között, mi viszont hála a kényszerű kitérőnek, bő másfél órát veszítettünk, így nem tudtuk úgy bejárni a helyet, ahogyan szerettem volna. Nem akartunk kapkodni és sietni sem, megnéztünk amit tudtunk, köztük két "jelenetet" is: egy utcai leszámolást és egy kocsmai leszámolást is. A helybéli kaszkadőrök ügyesek voltak, még párbeszédeket is lezavartak, amiből ugyan csak pár szót értettünk, de hangosan, tisztán beszéltek, mintha lenne színészi gyakorlatuk. Ez volt az aznapi utolsó műsor, ezért kicsit már pihentek voltak és néhol elbohóckodták, a fegyverek sem mindig működtek, de legalább improvizációval kompenzálták a bakikat, ami szintén jó megoldás volt. Persze az sem segített a helyzeten, hogy érkezésünkkor egy túristabuszból a marokkói női nyugdíjasklub kászálódott ki és viháncolták végig az előadásokat. Azt nem figyeltem, hogy a bártündérek kánkán-műsorára szemérmesen lesütötték volna a fátylukat.

A mexikói falu bejárása így el is maradt, mivel erősen alkonyodott, mire véget ért a műsor, és a felhők sem dobták föl eléggé a naplementét, hogy nagyon érdemes legyen fényképezni. Már eleve szívtam a fogam, hogy nem rekkenő, zavartalan déli napsütésben érkeztünk, amikor a falak még fakóbbak, az árnyékok még élesebbek, és a por még porosabb.

Csak azért nem volt nagyobb a veszteség, mert az idevezető út fantasztikus látványokban bővelkedett, és a kitérő miatt érzett bosszúság és a melegházak végtelen sorának bizarrsága is érdekes élmény volt. Távoztunkban még elcsíptük a személyzet egyik tagját, hogy kifaggassuk az egyéb forgatási helyszínekről a környéken. Tudtuk, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat híres farmja is a közelben van, de mint kiderült, a tulajdonosai borsos árat kérnek azért, hogy fényképezni lehessen. Megtudtuk azt is, hol forgatták az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag három jelenetét: a tankos hajszát, a tengerparti sirályos jelenetet és a velencei terecskét, ahol Indyék egy csatornából bújnak elő, miután kimenekülnek a katakombákból.

Almeriába tartottunk tehát, hogy találjunk egy hostelt az éjszakára és közben azon morfondíroztunk, vajon rászánjuk-e a másnap délelőttöt, hogy megkeressük az emlegetett helyszíneket a környéken, vagy induljunk tovább, bármilyen kevés idő is jutott a filmezés eme kis Mekkájára. Aztán persze másnap délelőtt a sors közbeszólt és fenekestül felforgatta elképzeléseinket.

De ahogy a költő mondja, ez már egy másik történet... TOVÁBB...

2. NAP: FEHÉR FALVAK

VASÁRNAP

Mióta csak betettük a lábunkat az Ibériai-félszigetre, volt számomra néhány "szent hely", amelyhez feltétlenül el akartam zarándokolni ittlétünk során. Ezek közül Toledó kivételével egyik sincs olyan közel Madridhoz, hogy könnyűszerrel felkerekedjünk és egy napot praktikusan eltöltsünk ott. Ami azt illeti, a két legfontosabb igencsak kívül esik a normál kirándulási útvonalakon. Nagyjából belőtt költségvetésünk nem is igazán támogatta grandiózus elképzeléseimet, így aztán indulás előtt abban maradtunk, hogy menjünk biztosra, így jut is marad is.

Hát nem.

A családi kupaktanácsot reggeli közben tartottuk meg, és az volt a kérdés, hogy továbbmenjünk-e Córdoba felé, ami újabb masszív városnézést vetít előre, vagy tegyünk egy kitérőt a környéken a változatosság kedvéért, ha már úgyis itt vagyunk a közelben és egyébként nem esne útba, de ide közel van. Bár ez magába foglalta az egyik zarándokhelyet, nem erőltettem, mert az egy nappal meghosszabbította volna az utunkat, ami plusz költségekkel jár. A gyerekeknek viszont jobban tetszett a javasolt kitérő, ugyanis nem a klasszikus értelemben vett városnézés jelentette. Végül is beadtam a derekamat, mert így legalább nem apa rigolyája miatt hurcoljuk végig a családot Andalúziában. Mikor elhagytuk Granadát dél felé, még csak sejtettük, hogy különleges városnézés lesz a dologból, de hogy ennyire, azt álmainkban sem gondoltuk volna.

(szolgálati közlemény)Belematattam a kódba, hogy beilesszem a TOVÁBB opciót, így a címlapon csak a bejegyzések eleje látható. Átdátumoztam továbbá a bejegyzéseket, így most már azokat a dátumokat tükrözi, amikor valóban az adott helyen jártunk. Így talán kényelmesebb nyomon követni az idő múlását, ha már 1 hét/poszt sebességgel publikálok. Ezen kívül újravágtam a térképeket is, hogy jobban követhető legyen az útvonal.(szolg. közl. vége)
Cseperke egyik kolleganője említette, hogy a környéket hangulatos fehér, hegyi falvak tarkítják, amiket érdemes útba ejteni. A két legyet egy csapásra mottó jegyében indulás előtt a hostel terminálján kikerestem az emlegetett falvakat, és lőn, a célunkhoz vezető út mentén gyakorlatilag láncba lehetett fűzni féltucatnyi kis települést. Igaz, az eredeti útvonal levitt volna a tengerparti autópályára és úgy tartott volna stabilan a célunk felé, de a falvak éppenséggel a legrövidebb út mentén helyezkedtek el. Az út egyetlen gyenge pontja egyben az egyik legnagyobb vonzereje volt számomra: a Sierra Nevada déli lejtőin kanyargott végig, ami megerőltető terep, én viszont imádok ilyen utakon vezetni. Ráadásul a vezetési élmény hatására előtör belőlem a Honda reklámember, aki hosszasan ecseteli, hogy a Jazz ugyan városi forgalomra lett tervezve, de fürgesége és jó kanyarodási tulajdonságai miatt teljesen otthonosan mozog a mellékutakon, sőt!

Az előzetes kutatómunka során érdekes módon két referenciát is találtunk. A Pueblos Blancos egy sor egykori mór határváros és falu láncolata Cádiz és Sevilla környékén, míg az Alpujarras... nos, csak egy sor hegyi falu a déli lejtőkön. Mindkét környék móros jegyeket hord magán, az előbbiek azonban inkább stratégiai jellegűek, utóbbiak a meredek lejtőkön folyó mezőgazdasági művelés miatt különlegesek. Mi ez utóbbi vidék felé vettük utunkat.

Granadából kiérve hamar vadregényessé vált a táj, és hamar elénk került minden fényképezőgép fétise, a szélerőművek karcsú, égbe nyúló sziluettjei. Eddig is haladtunk már el ilyenek mellett és néhány igazán látványosan pörgött az utak mentén, de ennyire közel még nem jutottunk. Le is tértünk egy kis szervízútra fotózkodni. Az első pár alkalommal nyugtalanító érzés, mikor a lapátok árnyéka átsuhan az ember fölött, és csak az állandó suhogásuk hallatszik a dombok között.

Ettől kezdve elég hamar elértük a kb. 20 km/h átlagsebességet azáltal, hogy minden második domboldal megkerülése után megálltunk elcsattintani 1-2 képet. A látvány itt is magáért beszélt, nem volt idegen az európai szemnek, de ismerős sem. Ugyan minden üde zöld (Spanyolhon nagy részén a nyáron sárga minden és télen-tavasszal rikító zöld a fű), de a növényzet más: a füves lejtőket sziklák pettyezik és alacsony bokrok és törpe fák, olajfák, gyümölcsösök borítják, csak akkor jönnek elő a klasszikusabb lombos fák, amikor igazán beér az ember a hegyek közé, és magasabbra kapaszkodik. Egy biztos: bár itt találhatóak a legmagasabb csúcsok az országban, az Alpok sosem fog eszünkbe jutni a déli lejtők láttán.

A falvak -újabb klisével élve- apró gyöngyszemek, valóban mészfehér falak verik vissza a napfényt, szinte vonzzák a tekintetet a friss zöldben. Nincsenek látványosan kilógó, modernebb épületek, a házak egymáshoz nőve, látszólag össze-vissza burjánoznak, csak néhány módosabb ház, illetve templomtorony emelkedik ki a rengetegből. Az igazán elit negyedekben terméskő házak barna tónusai tűnnek fel.

A GPS szoftvernek csak úgy lehet legkönnyebben köztes városokat megadni, ha az ember a városközpontra bök. Ezzel a taktikával, ha beértünk egy városba, általában továbbléptettük a programot a következő célpontra, mert a városközpont az esetek 99%-ában elérhetetlen területen fekszik. Néhányszor azonban megpróbálkoztunk a kitérővel az érdekesség kedvéért. Annyira nem siettünk, és kellemes meglepetés-faktora van az efféle kalandozásoknak. Egészen addig, míg egy túra alatt elő nem kerül a második olyan zegzugos utcarengeteg, ahová még a mi autónkkal sem mertünk behajtani. Ránézésre elfértem volna, kivéve, hogy valaki az utcán szárította a ruháit, de az utca vége egy lejtő mögé tűnt el, ami mögött akármi is lehetett, így inkább meghátráltunk és egy kis téren kiaraszolgatva átbújtunk egy másik ház alatti átjárón, hogy visszatérjünk a főútra.

...és ez így ment tovább. Kanyargós utak, dús zöld lejtők és ritkásan fák és bokrok, váratlan helyeken kinövő fehér falvak, egészen az ország legmagasabban fekvő településéig (városáig?) Trevelezig. Ez a legnagyobb mind közül, beékelődve két hegyoldal közé egy meredek völgy csúcsában, felső- középső- és alsó városrésze tagolódva. Nincs itt semmi olyan egzotikus épület, amit még ne láttunk volna, se jelentős templom, egyszerűen csak ott van, és mégsem unalmas a hetedik ilyen hihetetlen kis fehér falucska sem. Trevélez nagysága ellenére is megőrzi falusias, antik jellegét, és persze itt van a legtöbb (francia) turista. Az egész környék leginkább a turizmusból él, van nekik friss levegőjük, és a város táblácskája szerint vendégszeretetük, valamint sonkájuk (naná!). És mandulás sajtjuk. Meg gesztenyedzsemjük is. És szőnyegek. SOK szőnyeg. Majdnem annyi, mint sonka...

Innen rövid pihenővel indultunk tovább, feltöltődve harapós friss levegőből és napfényből, meg zöldből, amiről mit sem sejthettük, hogy röpke fél óra múlva már szinte teljesen hiányozni fog a tájból...
TOVÁBB...

1. NAP: A VÖRÖS ERŐD

2008. OKTÓBER 25., SZOMBAT

Madridból dél felé kitörni lehangoló bír lenni annak, aki ismeri a spanyol tájat (mert mondjuk autóval érkezett Magyarországról). A hullámzó dombok sivárak, ráadásul teleszemetelik az ipari parkok, raktárak és egyéb létesítmények, ezért az elénk táruló panorámák hiába tágasak, látnivaló nem sok akad. Ha kiérünk a vonzáskörzetéből, vagyis nagyjából 100 kilométert utaztunk délnek, Toledóval vagyunk egy vonalban, ahol megritkulnak az épületek és olivaültetvények, szántóföldek jönnek, amik a friss tekintetnek talán érdekesebbek, mint nekünk volt. Besötétedett, mire elértük a Sierra Nevada nyugati nyúlványait, így nem láttunk ugyan semmit, de az autópálya érdekes manőverekre kényszerített minket. Talán korábban kellett volna elindulnunk, mindenesetre mivel visszafelé is erre vezet az út, úgy sejtettük, nem maradtunk le semmiről.

Későn értünk Granadába, ahol Andrea kedves (a GPS magyar hangja, női változat) behúzott a csőbe egy kicsit a tervezett útvonallal. Talán az lehetett az oka, hogy nem volt olyan választható opció a menüben, hogy „szűk hegyoldali gettóutcák elkerülése”. Általában büszke vigyorral és laza mozdulatokkal manőverezek óvárosi utcákon az autónkkal (Segoviában a várnegyedben tucatnyi Jazz-reklámfilmet is le tudnék forgatni), azt hangoztatva, hogy az ilyen helyeken ő a király, de most először meg kellett hátrálnunk, amikor az egyik lehetetlen sikátorból nyíló lehetetlen sikátor bejáratában parkoló autó elzárta az utunkat.

Végül megtaláltuk a hostelt, aminek homlokzata és előtere ódon hangulatot sugárzott, beljebb menve viszont a „legszebb” szocreál úttörőtábori szállásokat idézte. (A szerző 0.1 tapasztalattal rendelkezik ezen a téren, de látott filmeket róluk) Előnye az volt, hogy 150 méterre volt a jegypénztáraktól, így kora reggel könnyedén beálhattunk a sorba fél nyolckor a sötétben.


Bizonyos helyekre ugyanis csak megszabott időpontokban lehet bemenni és korlátozott a belépők száma. A dolog bája, hogy mire sorra kerültem kiderült, hogy csak készpénzzel lehet fizetni, ezért átirányítottak a bankautomatához, amely mellett szépen sorban ott sorakoztak az automata jegypénztárak, amik előtt senki sem állt, és a kártyával 2 perc alatt kezemben volt a nyomtatott jegy. (Javukra legyen mondva, a jegykiadó automatákat is csak nyolckor nyitják, a birka turisták viszont erre még nem jöttek rá.)

Kellő izgatottsággal láttunk neki a begyaloglásnak, a hely hírnevét nem lehet túllihegni: európai szem számára annyira szokatlan, hogy nem tud igazán felkészülni rá az ember, különösen, ha ez az első találkozása a mór és arab építészettel. Itt abba is hagynám a közhelyek gyártását, mivel nem igazán tudnék újat mondani, a chapman-renier-féle jelzőhalmozást pedig kerülném. A képek úgyis magukért beszélnek, és persze töredékét adják vissza az élménynek. Ennyire egyedi hely nagyon kevés van egész Európában. Legyen elég annyi, hogy félúton meg kellett állni, hogy letöltsük a képeket a Nikon megtelt kártyájáról a laptopra (bár erről nem csak a hely tehet).

Helyette rögtön egy kis kitérő következik: sosem voltam nagy fotós, de a kameramann-tanfolyam miatt óhatatlanul rá kellett hangolódnom, ami könnyen is ment, de virtuóz nem vált belőlem. Akkori gépem egy békebeli analóg Canon volt, és mivel drága volt előhívatni a képeket, lassan leszoktam a fotózásról. (A több ládányi papírkép a szekrény tetején áll takaros dobozokban, válogatás nélkül, érintetlenül.) A kompakt Kodak gép, amit végül pár éve megvettünk, takaros darab volt, de a jó objektíven kívül kevés jó tulajdonságot tudott felmutatni, nekem pedig nem volt túl sok türelmem hozzá. Az elektronika lassú volt, az autófókusz önkényes, akárcsak az automatikus blende, fehéregyensúlyt nem lehetett rajta állítani és mikor rászántam magam, hogy kikontrasztolom és beállítom a színegyensúlyt, rá kellett jönnöm, hogy több idő és meló, mint előhívatni ugyanezt papíron. Javára legyen mondva, az objektív pöpec volt és ha nem bíztál semmit a processzorára, jó minőségű képeket gyártott. Igaz, hogy egy tekercs 36 kocka, én pedig 2-300 képet el tudtam lőni egy-egy alkalommal, de akkor is aránytalanul sok meló volt vele.

Mikor megérett bennem az elhatározás, hogy igenis megérdemlek egy normális gépet, és kalandos úton-módon beszereztem az újat, a hatás azonnali és elsöprő volt. A D90-esnek tömege van, fogása és fizikai kiterjedése (a Kodak sem volt zsebbe dugható modell, de legalább fényképezőgép illúzióját keltette), a kapcsolat közvetlen és azonnali az ember és a gép között. Ráadásul tükörreflexes, ami azt jelenti, hogy a valódi képet látom a keresőjében – ez szokatlan volt a kijelző után, és lehetett volna egy üres fekete doboz is a Nikon, ha belenézett az ember, máris úgy érezte, jó gépet vett, mert valódi képet látott.
Az elektronikája villámgyors és intelligens, a kiránduláson elcsattintott első párszáz kép után pedig erőnek erejével kellett visszatartanom magam, hogy ne barmoljam szét a retusálóval a képeket azt motyogva, hogy ez túl élénk, túl részletes és túl telített.

Megvolt tehát a próbaútja is a gépnek a madridi hegyek lábánál, így aztán mire elindulhattunk a nagy útra, már tudtuk, hogy mit kezdjünk vele (például angol/magyar kézikönyv hiányában csak indokolt körülmények között kapcsoljuk le full automatáról, mert nem tudjuk, mi mit csinál rajta).

Klinikai mellékhatás, hogy a kompakt kvarcjátékokkal fotózó turisták láttán az ember minduntalan elfojt egy megvető horkantást.

(Rövid szünet, amíg a Tisztelt Olvasó felitatja a több liter nyálat, ami kicsorgott a monitorából.)

From Alhambra

Először természetesen a Naszrid palotát néztük meg, és csak azt sajnáltuk, hogy felhős volt az ég, így nem voltak éles fények és árnyékok, amik rendkívül fotogénné bírják tenni az oszlopsoros udvarokat és a tágas ablakú termeket. A hely úgy volt egzotikus, hogy közben nem volt teljesen idegen: egy másik világban jártunk de Európában voltunk. Nehéz ugyan elképzelni, milyen lehetett az élet a mórok fénykorában, de élhető hely benyomását keltette a palota. Az Alhambra kétségtelenül egyike a legkülönlegesebb helyeknek, ahová a vén kontinensen eljuthat az ember.

From Alhambra

A Generalife kertjei már nem annyira mórosak, hanem inkább mediterránok, a pálmafák tövében mérsékelt égövi növények is akadnak szép számmal. És persze szökőkutak, szökőkutak... Igazi andalgós hely, egyik kertből a másikba bolyongós, az egész lankás domboldalakon, pontosabban két domboldal között, a nyári lak felé vezető úton, ahonnan látható, hogy milyen lesz a séta másik fele. A levegő illata szinte édes, nem tudom pontosan, hogy a borókafélék, vagy a virágágyások árasztják magukból a nyirkos aromákat, de azonnal bevillantak ősrégi, gyerekkori emlékek egy hasonló kertről egy alföldi kisvárosban, Szarvason, ahol egy ódon, tornácos parasztház udvarán, kőfalak között rekedt meg hasonló illat. Hogy az arborétum közelsége tette, vagy a rokon gondosan ápolt és locsolt kertje magától volt-e ilyen, már nem emlékszem. 3000 kilométerre otthontól egy évszázados arab-ibér kertben 25 éves nosztalgiám támadt...

From Alhambra

A kötelező programok végigjárása után kivonultunk egy ebédszünetre (a kötelező jellegű "andalúz cigányasszony jósol a tenyerünkből, minden mondatát a saját tenyerének megcsókolásával és égnek legyintésével adrágajóistent motyogva kezdi és fényes jövőt lát, majd lehúz minket pofátlan összegre -nem, nem mondom meg- az alkudozást is beleértve és ad két szál zöld kórót, ami állítólag szerencsét hoz, de szerintünk jelzi a többieknek, hogy ezeket már lehúztam" egyetemben), és délután visszasétáltunk az időpont nélkül látogatható részek további bámulásához, de így sem tudtunk mindent megnézni, mert érthetően a kölyköknek ez fárasztó volt. Már én is éreztem a lábaimban a gyakorlat hiányát és lőn, másnapra érdekes módon a vádlim nyüszített a fájdalomtól.

A délutáni turnus rövidebb is lett, a Károly-palota ki is maradt, csak az erődöt jártuk be. Ekkor már persze felhőtlen volt az ég, az erődből pedig értelemszerűen jó kilátás nyílt, ráadásul erős szél fújt, ami sokaknak talán kellemetlen volt, de mint tudjuk a mór erőd és az erős szél összesen +5-öt ad a köpenylobogási faktorhoz. Az erőd szélvédett oldalában ráadásul, a mellvédek mögött keskeny, de festői kert húzódik, maga a megtestesült nyugalom és békesség, látszólag éles kontrasztban az épület rendeltetésével. Ha hozzátesszük, hogy ekkor már jócskán délutánra járt az idő, és a kert részben nyugat felé nézett, máris elképzelhetjük a lapos, mézszínű fényeket és a fasor által vetett elnyúlt árnyékbarázdákat a kert teljes hosszában. Valahogy volt helye és értelme ennek a csendes zugnak, szinte praktikus volt az amúgy is gyakorlatias erődítményben.

Végül aztán feladtuk, győzött a fáradtság és visszabotorkáltunk a kis szállásunkra, ami sokkal lehangolóbbnak tűnt, bár nem volt mocskos vagy szakadt, mindenesetre a fürdőszobát csak végszükség esetén látogattuk. Bedőltünk az ágyba, és a másnapi útitervet fontolgattuk.

Már az idefelé vezető úton, talán még a madridi kivezető szakaszon elhangzott egy félmondat Csepertől, egy kósza ötlet, amire egy másik félmondattal reagáltam, félig-meddig komolyan, ami lassan-lassan dolgozni kezdett bennünk és a szombati nap során olykor-olykor egy kérdés-felelet erejéig visszatértünk rá. Eleinte egy legyintéssel elintéztem, mondván az ötlet poén, de kicsit merész, de aztán a dolog lassacskán kikezdte az ellenállásomat és diszkréten elrágta a "tartsuk magunkat az eredeti tervhez" szilárdnak látszó alapjait.

A másnap reggeli családi kupaktanács után túránk gyökeres fordulatot vett és drámai események láncolatát indította el...
TOVÁBB...

AL-ANDALUS: PROLÓGUS

Száraz forróság ömlött be a szalonba, a légy zümmögését is hallani lehetett. Középen egy asztalon ott hevert a zsákmány, a fivérek és Pedro egymást fürkészték a lapok fölött.

A fiatalabbik fivér nyugtalanul fészkelődött, a szeme sarkából a kihalt szalon sötét zugait fürkészte.
Halvány gyanú motoszkált benne, de nem merte a nyakát nyújtogatni, inkább meredten figyelte a lapjait és néha bátyjára pillantott. Pedro állt nyerésre, ami nem kedvezett a fivéreknek.

Végül a kölyök vesztette el a türelmét, és amint újból megpillantotta azt a csillanást a szeme sarkából, felugrott és oda mutatott.

- Nézzétek! Fényképeznek!

A Blog, Ami Soha Nem Akar Elindulni bemutatja

Az
inMediaRes

és a

Jobb Későn, Mint Soha
produkcióját

AL-ANDALUS
egy útinapló

HÁROM NAPPAL EZELŐTT

Igen, tudom, az elmúlt másfél évben is bőven lett volna miről írni, mióta Madridba érkeztünk, nem utolsósorban arról a 2600 kilométeres útról, ami idáig vezetett. Egyetlen kifogásként csak azt tudom felhozni, hogy a sors munka- és berendezkedési fronton egy búgócsigagyár egész évi kinetikus energiáját biztosította fordulatok terén, és egyszerűen nem hagyott annyi időt, hogy a regenerálódási kísérleten túl nekiálljak összefüggő bekezdésekben beszámolókat írni.

A dolgok most sem csillapodtak le annyira, hogy hosszabb ideig fenn tudjam tartani ezt a szintet, viszont legutóbbi vakációnk volt annyira „epikus” és tartalmas, hogy érdemes legyen naplót írni róla, és nem csak felömleszteni ezer képet a netre magyarázat nélkül. Ki tudja? Talán vérszemet kapok és minimum az idevezető utat is visszamenőleg megírom, afféle „az ifjú rendező/dokumentarista soha be nem mutatott retrospektív munkássága” módon.

Ha belefér, közbevetett megjegyzésekként elhintek néhány gondolatot az eltelt másfél év expatrióta tapasztalataiból is. Mivel úgy gondoltam, ezt a blogot publikusnak érdemes megtenni, az összeválogatott képek minket nem nagyon fognak mutatni.

Nohát.

Mint minden rendes drámában, több kisebb-nagyobb tényező állt össze azzá a döntéssé, hogy ne egyszerűen nyakunkba vegyük az országot, hanem hogy meg se álljunk, amíg bírjuk. A cég legforgalmasabb időszaka hagyományosan a nyár, amikor szabadságnak igazán nincs sok esélye: hátránya, hogy az iskolai szünetet nem tudjuk kihasználni, előnye, hogy Madridtól délre úgysem él meg semmi a hőségben. Dél-Spanyolország csupán egy forró, sivár fennsík fölött remegő délibáb. (Kora nyári tengerparti hosszú hétvégénknek Alicante közelében egy fél nap strandolás és epikus leégés lett a következménye, valamint a felfedezés, hogy a britek már úgy szivárognak át délre, mint a kínaiak... nos, mindenhová, bölcsen készülve az időre, mikor a köd leple alatt egyik éjjel elnyeli az óceán.)

Mivel a gyerekek egy bő agusztusnyi időt otthon töltöttek, ezért annyi túlórát gründolhattam össze (nem mintha lett volna választásom), hogy az érintetlen éves szabadságommal összeadva, ha lecsúsztattam volna, október közepén boldog karácsonyt kívánok a kollégáknak és eltűnök a radarokról. Ez nyilván senkinek sem lett volna igazán jó, ezért a főnökséggel kialkudott kifizetésekkel együtt október 3 hetét az irodán kívül tölthettem, először 1 hét lazsálással, majd 1 hét munka után 2 hét lazsálással. Utóbbi turnus második felére datálható a vándorút.

Az augusztusi ámokfutás során szerzett Munka Hőse érdemrendet és egyéb sefteléseket kettes számú fétisembe fektettük be, egy rendes, böcsületes digitális fényképezőgépbe. Családi szakértőnkkel való konzultálás után (bátran ajánlani tudom annak, aki fényképezőgépet akar venni) egy szexi és tehetséges Nikon D90 (18-105mm optika) boldog tulajdonosai lettünk, ami drámaian megnövelte az exponálási igényeinket. Kirándulás terén eddig sem nagyon kellett bátorítani minket, de ezután a kicsike tesztelése remek kifogás volt az újabb kimozdulásokra.

A próbaút egyik kedvenc Madrid-közeli, vadregényes kirándulóhelyünk volt egy másik magyar párral (egyben kollégák), akikkel barátságtalan időben indultunk útnak északra a Guadarrama-hegység lábához, mire megérkeztünk már az eső is eleredt, de aztán fokozatosan kisütött a nap és a kirándulás végét már rekkenő, kora-őszi napsütésben élvezhettük.

klikk a képre

A sok túlórával járó leépülés és felhalmozódott szabadidő/pénz arra indított minket, hogy végre megtervezzük a klasszikus Granada-Córdoba-Sevilla útvonalat, amihez persze minimális előkészületeket tettünk csak, jórészt lustaságból, de leginkább azért, mert a tervezett indulás napja előtt kaptuk meg azt a fizetést, amiből futotta az útra. Sebtében szállást foglaltunk egy granadai hostelben, mivel az Alhambrába csak fix időpontokban lehet belépni, ezért előző este akartunk érkezni, ott tölteni az egész napot, aludni még egyet, majd továbbindulni Córdoba felé. A kapkodós bevásárlás és foglalás után végül késő délután vágtunk neki a 400 kilométeres útnak...
TOVÁBB...