ANDALUCÍA (PART TWO)

DAY 4: …and Found
28. OCTOBER 2008

It rained the night before and it already started to rain again in the morning when we woke up and packed our stuff to leave the hostel. We had a quick breakfast and decided to find a proper place somewhere along the road to have a decent breakfast and decide what to do next. We were still undecided about continuing the trip or cutting our trip short and return home as soon as possible.

From Marbella

We reached Marbella, a small town some 60 kilometers west of Malaga, where we could take the road to Sevilla or back up north. It is a pleasant, posh little town with a large British population, so we listened to English radio while cruising the streets to find a breakfast place. We settled on a nice local cafeteria, and still struggled where to go next. The weather was clearing up but it still suited my brooding mood. We were not smarter after the breakfast, so we took a short stroll to the beach to have a little more time to think. We passed some Dalí sculptures and stood on the windy beach for a while and finally we decided that if we got this far we might as well go on and not let the theft of our stuff ruin our mood.

This lead us further west along the coast, the plan basically being: drive west until we run out of dry land. And so we reached Gibraltar.

 

Gibraltar was second on my wish list ever since we moved to Spain, right after Tabernas, for obvious reasons: the history of this place is fascinating, reaches back to mythic ages and visually unique. Apart from being an eye candy and easy to photograph, Africa is only a measly 20 kilometers away.

I only read about the place, and realized that I haven’t really seen pictures of it, but it interested me since all the “romantic” World War II stories I read or movies I watched. I figured this is as close to the Casablanca feeling as one can get in Europe. Instead of Humphrey Bogart, we managed to get Sean Connery a guy named Harry as our guide. The tourist taxi service here consists of a fleet of white minivans, and local drivers who take you up the Rock, secure the entrance tickets to the caves and wait for you while you’re finished. Sean Harry proved to be very well informed on the history of the place, and not some sleazy driver who hardly speaks English and tries to rip you off.

From Gibraltar

(click on “TOVÁBB” to read the rest of the post)

He was readily explaining economy and culture as well, and we even had a small discussion about Ridley Scott’s Kingdom of Heaven. It is well worth the 100 euro we had to pay for the four of us, saving ourselves from 3 hours of uphill climbing (as the cablecar was not working because of the strong winds), and since we didn’t do research about the sights and sounds of Gibraltar, we actually didn’t miss anything important.

Some fun facts, why you should visit the place:
- The Greeks considered the rock as the Pillars of Hercules, marking the end of the world, and consequently, the caves inside the rock as the entrance to the realm of Hades, also known as the underworld.
- There are about 200 monkeys in 6 families living wild on the Rock’s wildlife reserve, and while you shouldn’t try to eat near them, or for that matter, pull out anything that can be taken as food from your bag or pocket, you can take pictures of them from up close. It is not recommended to pet them though.
- The only entrance to the city is through the landing strip of the airport, which means it is closed until a 737 lands and taxies to the terminal.

Sean Harry dropped us off in the middle of the old city, wished us well and we were on our own to stroll across the city, back to the frontier and into Spain once again, where we left our car.

 

DAY 5: Ronda and Sevilla
29. OCTOBER 2008

We did find our lost mood in Gibraltar, the kids enjoyed it tremendously, and now we were ready to actually move on towards Sevilla, where we should have arrived 3 days ago… except, that by this time, “while we are here we might as well take a small detour” became our motto, and honestly, the detour to Ronda was only 15 kilometers extra. We heard about the place earlier, but we only knew we have to see it, but had no clue how the place actually looks like.

We drove back almost to Marbella, and took a sharp left turn towards north, towards the hills, on a bit shady B-road. It was dark by the time we got here, so we had no idea where we were, apart from the GPS telling us we are on the right road. It was dark, windy, full of sharp turns and lazy slopes, again, a joy to drive through it, staying sharp and keeping the momentum. It should have been exhausting after yet an other day of sightseeing, but the adrenaline kept me going and I was genuinely enjoying the drive through the night, under heavy clouds hanging low over the hilltops, a few drops of rain and the lights of small towns reflecting back from the bellies of the clouds.

We slept in Ronda and set out to discover the town in the crispy chill of the late autumn morning, under a clear blue sky. It has a certain charm if you don’t know what’s gonna happen after the next corner, especially if you don’t worry about it, and let it take you wherever it goes (a strange experience for me especially, after all the control and obligations and responsibility we left behind in Madrid). Nowhere is it more true than in Ronda, where the view was simply mind-blowing.

From Ronda

The town sits on a rock plateau, cut in half by a river, running between 80 meters tall walls in a canyon, and most of the town is actually surrounded by steep, vertical rock walls. The old town is practically untouched because of this, and apparently it was a cultural centre in moorish times. The view all around already warrants at least a day’s stay, but we only had the morning. It was good enough for a big walk around the old city, before moving on. The irony for us is that the name of this gorgeous town in Hungarian actually means “ugly”.

By the afternoon we arrived to Sevilla, which was by far the largest city we’ve been to since we left Madrid. After the series of small, historical towns we visited, this bustling city was almost too much. A lot of constructions (as usual), roadworks, building the metro… and the sights are scattered around, so to get from one place to the other, you are constantly reminded of modern times, which is a bit unsettling.

We were tired and cranky by this time, so we didn’t have much patience for the city other than noting that there are a lot of bicycles, a proper river and a lot of young people, giving the place an aura of a university city. But the gardens of the royal palace were an island of tranquility amidst the buzz. It was nice to just stroll around and since this palace is architecturally quite similar to Alhambra, I “re-shot” some pictures that I lost with the laptop. It helped us relax a little but we still decided to move on and spend the night in Cordoba.

From Sevilla

DAY 6: Córdoba
30. OCTOBER 2008

We had luck with the weather so far, rain usually avoided us, or it hit when we were on the road, or sleeping anyway. This time however there were more clouds and more wind, but it was still pleasant enough for sightseeing. We wanted to have breakfast at a nice place, so we went for the old city directly, and it was quite the treat. The old town starts suddenly, the only warning an old gate, but beyond that it was medieval straight away.

After quite a long stroll we finally found a cozy place, and this being the last day we went for the full treatment: hot breakfast with churros and proper café con leche. By this time we were tired and eager enough not to save every penny. We had to prepare for the mosque, after all.

And it was quite the sight, just as epic as Alhambra was on the first day, a worthy finale to our journey. The inside of the mosque is just awe-inspiring, the arches upon arches creating a sence of space that you can’t be prepared for, while even on a cloudy day, it was still light enough inside. It is overwhelming in all the right way: it doesn’t put the fear of God into you, it is “just” a place for worship for those, who believe.

There is simply not an angle inside from where it is not photogenic. It made me quite trigger happy, snapping away pictures by the dozens. While christian churches have a tendency to loom over you in dark, brooding tones, with paintings of suffering, and little light, here you could just walk around for hours. (Although the same is true of the ginormous gothic cathedral in Cologne, Germany, which is cool for different reasons.)

From Cordoba

After finally getting out of the mosque, we leasurely made our way back to the car, walking the streets of the old jewish quarter, taking in the sights of the narrow streets, flowerpots and arched patios by the dozen, while I tried to explain the kids about the three big religions and the very bloody history of it all.

Finally though we had to start moving, it was early afternoon, so we settled into the car for the 400 km ride back to Madrid.

1850 kilometers, 10 cities in 6 days

EPILOGUE

In retrospect I have to say this trip was worth every penny, every minute and every mile of it, even though we suffered some losses and setbacks and we were not quite prepared on the places we visited. Despite all the superficial sightseeings and all the other interesting places we might have missed only by a few blocks or by being a bit ignorant it was still a glimpse into a very unique period in history, when arabs ruled the south of Spain, culture and science was flourishing and such great monuments were built as the Alhambra, or Cordoba, and everything in-between. And after learning about these places we can still go back later and discover in-depth, what we missed this time.

Thank you for your attention, I hope you enjoyed this “short” diary of our great journey.

TOVÁBB...

ANDALUCÍA (PART ONE)

And now a short version in English for my colleagues and friends.

DAY 0: Prelude

Cashing in on the 200-odd overtime hours I collected over the last peak, we took some holidays (3 weeks in October) and decided to go South and have a long weekend and generally just to get as far away from Madrid as possible.

We also rewarded ourselves with an old love of mine: a mirror-reflex digital camera. I used to “work” with a proper analogue, film-based camera when I was learning photography back in the days, but developing the pictures drove me to bankruptcy every time, so after a while without a camera, we bought a small compact camera. But it’s not the same. I need to feel the lens actually work when I turn the rings, I need the weight and the grip and all the little things that come with a proper camera. So we bought a damn expensive Nikon D90, immediately went to a “test-drive” into La Pedriza (just 45 kms North of Madrid), in preparation for the big trip.

From Manzanares (Nikon D90 Demo)

The original plan called for a Granada-Sevilla-Cordoba trip, and we actually managed to reach Granada before it fell into pieces. For Granada, actually, planning is a must, as certain parts of the Alhambra palace complex require an “appointment” and the number of entries each day is limited. So one can try to get a time in advance through the Internet, but in that case you might need to do it weeks in advance. Or you go there very early in the morning, before it is actually open, wait in line and get your appointment before they run out of numbers.

 

DAY 1: Alhambra, Granada
25. OCTOBER 2008

(click on the “TOVÁBB” link below to read the full post)

We opted for the latter one so we started one day earlier, reserved two nights at a hostel and got there Friday night for the big Sunday tour. The place is truly epic, showing you a much more sensitive time when moors ruled much of Spain, the southern part which they called “Al-Andalus”. Alhambra is a testament to their splendor, and latter ages fortunately didn’t ruin the sights, but added to it without meddling too much into the original architecture.

The architecture, which is called mudéjar in Spanish and is a mixture of arabian and visigoth and iberian motifs. Seeing the Alhambra does take at least a day, going to the limited admittance places first then sleeping like a baby at night to discover the rest. You can actually imagine not only that people could live in this magical place but you can actually imagine yourself living there.

From Alhambra

We had one full day, slept like babies, though and next day we moved on.

 

DAY 2: White Villages, Wild West
26. OCTOBER 2008

This is where things started to not go according to plan, but in a good way… for a while, anyway. Susana, Cseper’s colleague mentioned some white villages near Granada, which she said were a must see. In retrospect she must have been talking about the Pueblas Blancas, the chain of frontier towns around Cádiz, between Sevilla and the sea.

We “accidentally” found an other set of white villages, called Las Alpujarras, which are along the southern slopes of the Sierra Nevada, also moorish in origin but more agricultural villages than frontier towns. They start some 30 kilometers south-southeast from Granada, and like pearls on a necklace, spot the winding road to the east. It was a hoot to drive through that part in our small citycar, which even packed full, made all the twists and turns fun to go through, while enjoying the staggering view behind every corner.

It is not a long stretch of road, but we managed to stop almost every 5-10 minutes to take pictures. Finally we did reach Trevélez, the highest of the little towns, full of French tourists at that time, which, according to the signs is abundant with hospitality, and ham… and carpets… lots of them. And you can also buy chestnut jam (which we did).

From Alpujarras

Then came the interesting part: Trevélez was at the corner of a long and deep valley, at the meeting point of two mountains. We continued along the road on the other side and surprisingly soon enough we reached a whole new fauna, where rocks were frequent, trees got rare and smaller, and we could see low hills rolling in the distance.

The GPS suggested we will run out of concrete soon, but I didn’t believe it. Soon enough though, at a highway overpass the road ceased to exist and we had to dodge construction vehicles along the not yet existent highway. At some points we were not sure if the road under the wheels was still concrete or dirt. According to the GPS we were right on track, and apparently service roads are included in the map of Europe. We drove long miles on agricultural service roads used by trucks, snaking between plantations nestled between the low hills at the southeast rim of the Sierra Nevada.

It was a charming road in a sense, we couldn’t stop grinning, especially when the occasionalcar passed us, possibly wondering how a small car with a Hungarian license plate got there. We were right where we wanted to be the GPS told us to be. The orchards and hothouses looked peaceful enough against the red soil, and eventually we got to a proper road…

…which was closed down for that particular Sunday afternoon. We had to take a 50 kilometer detour, which was actually annoying, because I was planning to make up for the time lost with taking picture of every curve on the road by doing a little sporty driving. Not a chance.

Not only that but around El Ejido we apparently entered the planet of hothouses. All along the flat plains, to the sea, it was an ocean of hothouses covering every inch of earth. It was an out of this world sight, freaking us out a little bit, although we jokingly agreed that this must be the supply of all the fruit juices in all the supermarkets in all of Europe.

Eventually we did make it to our destination, a small town called Tabernas, some 15 kms north of Almería, which is proper Sergio Leone Country. He shot all his famous spaghetti westerns in this area, and some of the movie sets are still there, and they actually use it occasionally.

For a filmgeek like me this is actually Holy Ground. One of the first things on my wishlist since moving to Spain was to visit this place. And here we were…

You can walk right into the villages that Clint Eastwood prowled decades ago, and you even get a little stunt show. Because we lost a lot of time and it was getting late, we didn’t have a chance to explore the rest of the countryside and find the locations they used for Indiana Jones and the Last Crusade, for example.

From Tabernas

DAY 3: Lost…
27. OCTOBER 2008

From Almeria-Malaga

We slept in Almería, and we were debating if we should discover the Alcázar in the city or hunt for the movie locations, or just simply move along. Not realizing it was a Monday, we went up to the fortress, found it closed and in the meantime, managed to leave my backpack on a bench. Two local boys on a motorcycle found it, the only problem was they just drove away with it. An old man saw the whole thing. We didn’t. My backpack had my laptop in it, including some 600 pictures, most of them from Alhambra. It was a painful loss, as Alhambra is really gorgeous and those captured moments I cannot get back. Of course I wasn’t happy about losing the whole laptop, but it was already old and didn’t worth much in hard cash, and the only irreplacable things were the pictures. The backpack on the other hand was a sturdy, trustworthy thing, I bought it especially for the laptop, and in this sense it represented more value.

We of course reported the whole thing to the police in our terrible caveman Spanish, the first time we really had to use Spanish in an important situation. It must have been pathetic and I’m afraid our Spanish didn’t improve since then, but we managed to explain everything and file a report. We had to buy a new battery charger for the camera and a memory card (PS2), too in hope of recovering some pictures from the first one.

We continued off in a foul mood towards Malaga, and found a hostel to sleep in for the night before deciding where to go next.

(to be continued)

TOVÁBB...

AL-ANDALUS: EPILÓGUS

Hat nap, öt éjszaka, tíz város, durván 1850 kilométer, 1300 euró (mínusz egy hátizsák, egy laptop, 600 fénykép): ez volt andalúziai körutazásunk mérlege számokban.

Ahhoz képest, hogy háromnapos, két éjszakás, 1220 km-es hosszú hétvégének szántuk, végül is csak kétszer több időt és mindössze másfélszer nagyobb távolságot “tévedtünk”, de ami az élményeket illeti, ennél sokkal többet nyertünk a dolgon.

Amikor elhatároztuk, hogy elmegyünk erre az útra, már tudtuk ugyan, hogy milyen pénzből fogjuk végigcsinálni, de természetesen az utolsó pillanatban esett be a számlánkra. Ez jó kifogás arra, hogy miért nem terveztük meg alaposabban az utat, miért nem végeztünk kutatómunkát, írtunk ki helyszíneket és némi információt, hogy pontosan hol és mit kellene megnéznünk, de valójában lusták voltunk hozzá. Számítottunk arra is, hogy lesz a szállásokon internet, és legfeljebb a laptoppal puskázunk, de mint tudjuk, ez nem jött issze.

Igazából azonban mindegy is: lehet, hogy kicsit felszínes volt az a sok városnézés (kivéve Gibraltárt, ahol kiváló kísérőnk akadt), vagy elhagytuk a kis térképeket, az idő felében nem tudtuk egészen pontosan, hogy mit látunk és mi volt benne az érdekes, és lehet, hogy csak egy-egy utcányira haladtunk el boldog tudatlanságban még érdekesebb és látványosabb helyek mellett, de mint az köztudott, az utazás fontosabb.

Ha válaszolnom kellene arra a kérdésre, melyik hely tetszett a legjobban, azt mondanám, mindig a legutolsó, ahol éppen jártunk. Nem lehet igazságot tenni, hiszen valóban minden hely, ahol jártunk annyira új és különböző volt, hogy sosem ismételte magát, még Sevilla sem – bár kicsit csalódás volt a város, ezt inkább magunknak köszönhetjük.

Alhambra semmihez sem fogható, a puszta léptéke és az építészeti gazdagsága emeli külön kategóriába. Bepillantást enged a mórok fénykorába és élhetőbb hely benyomását kelti, mint sok más, északabbra és keletebbre található történelmi hely.

A fehér falvak puszta létezése teszi őket egyedivé, kisebbek és egy másik oldalát mutatják meg Andalúzia történelmének, a hegyoldalak pedig kiemelik az egyszerű fehér falak bonyolult rengetegét. Máshogy csodálkoztunk rájuk, mint Alhambrára, de nem tudnánk rangsorolni őket.

Tabernas természetesen egészen más okból volt érdekes, egy modern mitológia születési helye, XX. századi hőskorszak. Egyértelmű, miért nem fogjuk a többiekhez hasonlítani.

Almeríán, Malagán csak átszaladtunk, talán jobb is így, hiszen előtte három különleges helyen jártunk már. Marbella pedig nem a történelme, inkább kisvárosi hangulata és gazdagsága miatt volt érdekes.

Gibraltár egészen más okból játszik külön ligában, részint mint brit gyarmat, egzotikus világháborús múltja és ókori mitológiai szerepe, no meg a majmok miatt. Remek vezetőnk csak tovább emelte a hely fényét, gyaníthatóan itt ért volna minket a legnagyobb csalódás, amiért tájékozatlanul vágtunk bele az utazásba. A gyerekeknek szinte vidámparki élményt nyújtott, nekem pedig a tágas panorámák miatt volt kedves a hely.

Ronda volt talán a legnagyobb meglepetés, és nem mehetünk el szó nélkül a számunkra ironikus neve mellett sem: valóban lélegzetelállítóan gyönyörű hely nagyon különleges földrajzi adottságokkal, mégsem halványíthatja el Alhambrát, bármilyen “rég” is voltunk ott.

Sevilla egyetlen gyengéje az volt, hogy mi nem voltunk már a legjobb formánkban, mire odaértünk, “hibája” pedig csak annyi, hogy nagyvárosias a korábbi meghitt helyekhez, különösen Rondához képest.

Cordoba már hab volt a tortán, a nagymecset tette fel az i-re a pontot, tökéletesebb lezárást elképzelni sem tudtam volna a körutazásunkhoz.

Magamnak is meglepő módon nem aggódtam a részletek hiánya, és a tervezésben hagyott egyéb elefántnyi hézagok miatt, a szokásos aggályoskodásom megkötözve, felpeckelt szájjal hevert agyam valamelyik hátsó zugában és még akkor is esélytelen volt kiszabadulnia, amikor Almeriában ellopták a táskánkat. Ugyan a szájpecek kiesett, és egy rövid ideig tehetetlenül ordibált sötét cellájában, de hamar berekedt és Marbellában végképp feladta az ellenállást.

Ehhez persze az is kellett, hogy tudtuk, van elég pénz a számlánkon és az, hogy gondosan vezettük a kiadásainkat, és többnyire megálltuk a költekezést is (kivéve Gibraltárt, ahol a 100 eurós idegenvezetés egyáltalán nem volt tervbe véve, de ekkor már az aggályaim is kiváncsian próbáltak kikukucskálni tömlöcükből, hogy lássák a majmokat).

Nem tudjuk, mikor lesz legközelebb ilyen alkalom, amikor idő, pénz és energia is rendelkezésünkre áll, de az állandó szívások és problémák közepette ez az egy hét az elégedettség békés szigete volt, ahová jó lenne egyszer-egyszer visszatérni.

Köszönjük a megtisztelő figyelmet,

Réka,
Szabolcs,
Cseperke
és Norbert

TOVÁBB...

6. NAP: CÓRDOBA

Kellemes kis hostelt találtunk a belváros peremén, a házak – és eddigi tapasztalataink – alapján az óváros közelében. Kicsit körülményes parkolás és becsekkolás után eltettük magunkat másnapra.

A terv szerint a délelőttöt akartuk a városra szánni, és kora délután, de még mindenképpen sötétedés előtt neki akartunk vágni a hazáig vezető, mintegy 401 km-es útnak. A fáradtság miatt itt már egy kicsit többet szerencsétlenkedtünk a parkolóhely keresésével és még szegényesebb információval vágtunk neki a városnak: ha felkészületlenül vágsz neki egy ilyen túrának, a túristainformáció a barátod, csak persze valahogy meg kell találni a túristainformációt is. A hostel recepciójáról nyúltunk egy minimalista segédletet, amit annak rendje szerint rövid időn belül el is hagytam, de akkor már nem számított igazán.

Az időjárás határozottan szelesebb és felhősebb volt, mint eddig: úgy tűnt, epikus hajszánk a csapadékkal a végéhez közeledik, és a végzet ezúttal menthetetlenül utolér minket. Valahogy mégsem bírtuk baljóslatúnak tekinteni a gyülekező fellegeket, amíg citrom/narancsfasoros utcában bandukoltunk középkori kapu- és faldarabokat és templomokat rejtő csendes udvarok mentén. Első napirendi pont természetesen egy kellően hangulatos, csendes reggelizőhely felkutatása volt. Ez nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam, és tovább is tartott.

Rövid autós kóválygás után valahol leparkoltunk és gyorsan megtaláltuk az Almodóvar-kaput (nem rokon), és egyből az óváros szívében találtuk magunkat.

A váltás meglehetősen éles volt: ugyan elég látványos és egyértelmű jelzés volt a városfal és a kapu, de valahogy mégis kicsit mellbevágó volt egyből cirka ezer évet visszaugrani az időben… leszámítva a szuvenírboltokat, persze.

A magam részéről rögtön még hangulatosabb helyet akartam keresni, hirtelen nagyon sznob válogatós lettem, a család pedig egyre éhesebb. Szerencsére az utcák látványosak, de túl korán volt és túl hűvös, hogy kiülős helyet találjunk. Megtaláltuk viszont a mecsetet (nehéz lett volna eltéveszteni), és mögötte egy kis utcában egy kellemes kis helyet a reggelihez.

Ugyan egyáltalán nem tűnt ígéretesnek, de már mindenki reggelit követelt, így aztán beadtam a derekamat, de végül is jó választásnak bizonyult: csendes volt és barátságos, amitől aztán nagyon hamar otthosan éreztük magunkat. Talán ismerős érzés, de ha az ember hosszabb útra megy, a vége felé már egyre nagyvonalúbb lesz, ami sejtésem szerint csak a türelmetlenségnek és a fáradtságnak egy formája, ami akkor fordul elő, ha az ember jól érzi magát. Így aztán melegszendvics, churros és tejeskávé került az asztalra:

Alaposan feltöltődve tértünk vissza a városba, ahol rögtön szokásos parámnak köszönhetően visszarobogtam az autóhoz, hogy találjak egy szabályosabb parkolóhelyet, mint ahol hagytam. elkocsikáztam egy parkolóházig pár háztömbbel arrébb, de ez a kis kitérő laza fél órámba került, amíg telt az idő, fújt a szél, gyülekeztek a felhők és várakozott a család. Gyorsan átrobogtam újfent – frissen szerzett térképem tanúsága szerint – a zsidónegyeden vissza a mecsetig. (A kiírások szerint katedrális, de nekem az mecset és kész.) Aztán kezdődhetett nézelődés.

Szabadjon e helyütt megjegyeznem, hogy ugyan nem vagyok elfogult egyik vallás iránt sem, sőt, laikusnak számítok annak ellenére, hogy mind keresztény, mind iszlám témájú fordítás megfordult a kezem alatt, és lapozgattam a Koránt és a Bibliát is, a kis eligazító pamflet, amit a belépő mellé a kezembe nyomtak a mecset bejáratánál, kicsit kivágta a biztosítékot még nálam is. Részletekbe nem mennék bele, de az a sértődött, enyhén gőgös, erősen félrehúzó katolikus propaganda nem méltó a hely szelleméhez.

Szerencsére bármikor pillantottam is bele, hogy orientálódjak az épületen belül, elég volt felemelnem a tekintetemet a papírról és mindent elfeledtetett velem a látvány. Beszéljenek is egy kicsit a képek:

…és ez még csak a kert…

(Senkit ne tévesszenek meg a tónusok, ez a két kép ugyanazt a teret ábrázolja, csak én kísérletezgettem a fényekkel és színekkel…)

Visszagondolva talán jobb is, hogy ennyi idő telt el Córdoba óta, így talán nem fogok annyira csapongani és áradozni.

A mecset egy szóval leírva: epikus. A fotókkal a lehetetlenre vállalkoztam: visszaadni a hely léptékét, ha már az atmoszféráját nem is lehet. Minden eddiginél eltérőbb élmény volt már csak belépni is, és a bent töltött idő állandó rácsodálkozással telt el, részben annak ismételgetésével, hogy “…ezek az oszlopok…”.

Hatalmas térről beszélünk, és ezen a felhős, október végi szeles napon is világos, tágas térről. Sehol az a fojtogató, félhomályos borongás, amihez az európai ember hozzászokott, ha templomba lép. Hiába a szenvedő szentek képei, a nyomasztási kísérlet csírájában hal el. A tisztesség kedvéért illik megjegyezni, hogy ez volt az első alkalom, hogy mecsetben jártam, és mivel a hely jórészt megőrizte eredeti jellegét, kicsit igazságtalan a gótikus és román templomok és katedrálisok felemlegetése, de akkor is tény, hogy felemelőbb érzés volt Istennek ebbe a házába besétálni, mint sok-sok másikba.

Igen, vizuálisan valóban nem voltunk felkészülve erre az invázióra, és az iszlám (mudehár) építészet a teljes újdonság erejével hat a borongós európaira, de bármennyire is egyértelműek a látható különbségek, azért itt ennél többről van szó. A cordobai nagymecset nem bizonyíték Isten létezésére, de felettébb meggyőző bizonyíték a hit lényegére. El tudom képzelni, hogy ide belépve valaki elkezd hinni Istenben, és nem félni Istentől. (E helyütt jegyezzük meg, hogy a szerző olykor szeretne egy 1:1 arányú modellt a kölni Dómról a nem létező hátsó kertjébe.)

Természetesen megalomán hely (mint a kölni dóm) és roskadásig díszített (mint a kölni dóm), de valahogy nem csordul túl az ember tőle (akárcsak a kölni dómban). A végtelenségig fényképezhető a hely, és bár a bámészkodáson túl nem sok mindenre van lehetőség, mégis nehéz volt a távozás.

Odakint egyre határozottabban felhősödött és szelesedett az idő, ezért csak rövid ideig időztünk el a római hídon, a vízimalom kerekét ki is hagytuk, akárcsak a katolikus királyok erődjét. Valahol szerencsés is volt, hogy az időjárás barátságtalanabbra fordult, így könnyebb volt azt mondani, hogy egy kényelmes óvárosi sétával vetünk véget a kirándulásnak, és elindulunk hazafelé. Ha kellemesebb lett volna az idő, talán ott ragadtunk volna egész napra, így viszont volt esély, hogy emberi időben érjünk haza.

 

Córdobában azonban az egyszerű óvárosi andalgás sem élménymentes, a szűk, középkori utcák, az elképesztő udvarok és kertek, a töménytelen cserepes virág a falakon egy percre sem hagy unatkozni. Jégkrémet majszolgatva indultunk visszafele, és hogy hogy nem úgy adódott, hogy a gyermeki kíváncsiság tudni akarta, mi is a különbség a három nagy vallás között, ami egyszerre és látványosan volt jelen az óváros minden szegletében. Így aztán, amíg a jégkrém elfogyott, végtelenül leegyszerűsítve elbeszéltem, hogyan is alakultak a keresztény-zsidó-iszlám világ viharos évszázadai.

Az utolsó vásárfiákkal felpakolva visszatértünk az autóhoz és menthetetlenül, és ezúttal tényleg nekivágtunk a hazaútnak.

(befejezés következik)

TOVÁBB...

5. NAP: SEVILLA

Ronda legalább egy teljes napot megért volna, de már kezdtük érezni az eltelt időt és egy újabb extra éjszaka nem fért volna bele sem a büdzsénkbe, sem az időnkbe, így aztán kissé vonakodva továbbindultunk. Hamar kiértünk a hegyek közül, lágyan hullámzó dombok és szántóföldek közé, egyre síkabb és sárgás tónusokban gazdagodó vidékre. Egy idő után aztán a nagyvárosok környéki "ismerős" terep következett, ipartelepek és növekvő forgalom, felüljárók és körgyűrűk, sűrűsödő útjelzők. A város határában már nagy benzinkútnál tankoltunk és kitakarítottuk az autót, aztán következtek a külvárosok, bérházak, sugárutak. Ez volt a legnagyobb város utunk során, és már annyira elszoktunk tőlük, hogy kicsit rá is nyomta a bélyegét az ottlétünkre.

Többet keringtünk parkolóhelyet keresve, kevesebb tájékozódási pont, több eltévesztett lehajtó, forgalomtól elzárt területek, építkezések (mármint a szokásos daruerdőn túl) és útfelújítások nehezítették a navigációt. Megunva a kóválygást végül egy park mellett találtunk helyet a Plaza de Espana szomszédságában, tripla platánsor tövében. A tér félkör alakú épületegyüttese halványan ismerős volt, és amikor elértük a kerámiaoszlopú hidat a mesterséges (és száraz) folyómeder fölött, már rá is jöttem, egy magamfajta geek-nek honnan lehet ismerős: kb. 1 perc erejéig Naboo szerepében tündökölt az Episode II-ben.

Amilyen látványos a tér és az épület, annyira zavarba ejtő is. Nem jöttünk rá, milyen célt szolgál éppen, azon kívül, hogy a téren éppen sátrak voltak fölállítva valamilyen esti koncerthez. Az épületbe bemenni nem lehetett, kívülről pedig sok bejárni való nem akadt. Ez is szokatlan volt az eddigiekhez képest. Az elképesztően gazdagon díszített kerámia-trónusok fele málladozott, az erkélyen masszív galambszar és madártoll-rengeteg fogadott, és graffitik mindenütt. Kicsit el voltunk veszve, céltalanul bolyongtunk az épületek között és nem igazán tudtunk sokáig ott időzni, bármilyen fotogén is az épületegyüttes.

Átvágtunk egy parkon, túristainformációt keresve, és végül úgy döntöttünk, a tutira megyünk: a katedrális messziről látszik, onnan már az Alcázar sincs messze. Átgyalogoltunk néhány forgalmas és kevésbé fotogén utcán a metróépítésig (az 1. vonalat fúrják szerte a városban) és a folyópartig a Torre De Oro közelében.

Az egész túl zajos és túl forgalmas volt az előző napok után, a látnivalók között túl sok... város... terült el, és már elég késő délutánra járt az idő. Itt azért már kiütközött a fáradtság, kicsit türelmetlenek voltunk. Sevilla ennek ellenére ígéretesnek tűnik, rengeteg bicikli, egyetemváros-hangulat, folyópart és sétálóutcák teszik kellemessé és élhetővé a várost. Előbb a palotába mentünk, és máris helyreállt egy kicsit az egyensúly.

Bőven volt bepótolnivalónk az elveszett alhambrai képek után. Furcsa is volt, elvégre a sevillai kastély nem egy alhambra-pótlék, mégis kicsit úgy álltam hozzá, már ami a fotózást illeti. Építészetileg sok a rokonság a két palotakomplexum között, kicsiben minden ugyanúgy megtalálható benne, legfeljebb egy kicsit másképp. Jól is esett a viszonylagos csend és nyugalom, a kert pedig igazi gyöngyszem volt... mint mindig.

A hely azzal hálálta meg a késői, és kissé kapkodó városnézésünket, hogy lapos, meleg tónusú, késő délutáni fényekkel és árnyékokkal árasztotta el a kerteket, ami, mondanom sem kell, hálás körülmény a fotózáshoz, és még az sem zökkentett ki hogy ötkor, mikor a hely bezárt, a biztonsági őrök síppal-dobbal, nádi hegedűvel terelgették ki az embereket.

Odakint egy Starbucksban töltődtünk fel, majd a lelki egyensúlyunk helyrebillentése érdekében két zacskó sült gesztenyét vételeztünk és azt majszolgatva tértünk vissza az autóhoz.

Sötétedett, mégis úgy döntöttünk, továbbmegyünk Córdobába, inkább ott keresünk szállást, hogy reggel frissen nézhessünk várost, és délután elinduljunk hazafelé.

TOVÁBB...

5. NAP: SZÉP

KEDD ESTE

Egyhangúlag vontuk le a következtetést, hogy ez a nap megérte a pénzt és az időt, még ha csak 5 órát is töltöttünk összesen Gibraltárban. A gyerekek nagyon élvezték az egészet, még akkor is, ha kísérőnk tanácsára nem simogathatták meg a majmokat. Számukra ez volt az út csúcspontja, hiszen a városnézés nekik nem olyan érdekes és izgalmas. Már a vadnyugati díszleteket is értékelték, mert eltért a szokásos bámészkodástól, de Gibraltárban aztán volt minden.

Az eredeti tervek szerint már hazafelé kellett volna tartanunk Sevillából, miután láttuk Granadát és Cordobát is, a többszörösen módosított útiterv szerint azonban csak most került a célkeresztünkbe, de...

...Ha már úgyis itt vagyunk és valóban Sevilla esik legközelebb, a térkép böngészése után úgy ítéltük meg, hogy igazán nem nagy kitérő, ha útbaejtünk egy másik várost odafelé menet, ahol akár meg is alhatunk, mivel úgyis későn érkeznénk meg a célunkhoz. Teljesen kézenfekvő választásnak tűnt, ráadásul Cseperke és én is külön-külön hallottunk már erről a helyről, ezért minden különösebb őrlődés nélkül újfent letértünk az autópályáról, hogy bevegyük magunkat a hegyek közé.

Hamar ránksötétedett, és bár a GPS változatlanul holtbiztosan mutatta az útvonalat, mikor rátértünk a városba vezető útra, azért gyanúsan emlékeztetett a fehér falvaktól Tabernasig vezető szervízútra. Nem volt annyira rossz állapotban ugyan, de felfestéssel itt sem nagyon bajlódtak és nem is sokan használták.

A felhők ráereszkedtek a hegyekre, a városok felverődő fénye világította csak meg foltokban, de köd és eső egyelőre nem érkezett vele. Csak sejthettük, hogy megint lemaradunk a látványról, ahogy az út ide-oda kanyargott, folyamatosan fölfelé tartva. Hiába jártunk már néhány technikás szakaszon az elmúlt évek során Horvátországban, a Pilisben vagy éppen a Madridot Segoviával összekötő hágón keresztül, még mindig nem tudok ráunni a szűk kanyarokra és a kaptatókra. A kocsink bebizonyította, hogy egy városi miniben is érezheti magát sportosnak az ember, még akkor is, ha tele van pakolva, és nem dübörögnek benne a lóerők. A kormány tökéletesen reagál, a futómű nem panaszkodik, a váltó pedig a kategóriájában a legtökéletesebb szerkezet. A motor is inkáb mordul mint erőlködik, növelve a sportosság illúzióját, de hát végtére is ugyanezek a fickók gyártják a Civicet is. Egy pillanatig sem küzdelem lendületből belemenni egy felfelé kanyarodó ívbe, hagyni, hogy az emelkedő megfogja a sebességet és a megfelelő ponton visszakapcsolni kettesbe és kivágódni a túloldalon. Igaz, ritkán kell négyest kapcsolnom, különben nem húz, de órákig el tudnám viselni az ilyen terepet. Kicsit sajnálom, hogy nem vághatom le a kanyarokat, de így is kapaszkodni kell, és jó adagolásban villogtatni az országúti fényeket, mikor elnyeli a sötétség előttünk az utat...

Áthaladunk néhány falun, de nem sokat látunk belőlük: hangulatos, ódon kőházak félig sötétben, és persze fehér falakkal. Aztán megérkezünk Rondába.

Ígéretes szűk utcákon keringtünk az autóval, egy még ígéretesebbnek tűnő hídon is áthajtva. Ekkor már szemerkélt az eső, és mikor megtaláltuk a szállodát, már kellemesen csípős is volt a levegő, még a leheletünk is meglátszott. A negyedik éjszakára már kicsit ellustultunk és hostel helyett normális szállodát választottunk beépített reggelivel, miután kiszámítottuk, hogy a hostel + reggeli valahol = szálloda reggelivel, már ami a költségeket illeti.

SZERDA

Reggelre felszáradt, de a csípős hideg megmaradt. Kifejezetten jól esett ilyen hűvösben sétálgatni, felhőtlen ég alatt. Kötelességből kívülről megtekintettük Spanyolhon állítólagos legöregebb bikaviadal-arénáját, vagy legalábbis azt, ahol a lónélküli matadoriskolát feltalálták.

A szállodából szerzett térképből nem igazán derült ki, mi fog ránk várni, amikor elérjük a házak szélét, egyelőre csak távoli hegyek villantak elő az óváros mögül. Aztán rájöttünk...

A városka egy sziklatetőn helyezkedik el, és egy folyó szeli ketté, ami meredek falak között kanyarog lent a mélyben. Így aztán az óváros szinte érintetlen, sehol sem rondítottak bele, bár nyilván a főtér alatt itt is többszintes parkoló volt.

Először csak a panorámával szembesültünk, és azzal, hogy a városnak a sziklaperem szab gátat, tehát kilátásra nem lehetett panasz. A folyó kanyonja már kicsit váratlanabbul ért, fölötte a kb. 80 méter magas kőhíddal és a túloldalon folytatódó fehér házrengeteggel. A sziklafalak vadregényességet kölcsönöznek a helynek, az ember nem számít ennyire egzotikus összeállításra a világnak ezen a pontján... a távol-keleten talán, vagy magasan a hegyek közt, esetleg a Meteórákon, de itt most minden zöld a város körül, ami meg inkább Közép-Európát idézi.

A sziklatető persze nem sík, az utcák meg nem egyenesek, és minden nagyon takaros. A hűvös idő lassan enyhült, de nem bántuk, a levegő kristálytiszta volt, és harapni való. Egyetlen múzeum-házba tértünk csak be, aminek a kertje tűnt igazán érdekesnek. Igényesen visszafogott, valóban ódon hangulatú, takaros hely volt ez is, akárcsak a város többi része. Ugyan nem néztünk utána, egészen pontosan ki is volt a ház eredeti lakója, de volt ízlése, és hihetetlenül békés, csendes helyet teremtett meg magának.




A terek és házak, keskeny utcák, kanyargós, macskaköves lejtők elragadtak minket és levezettek a régi mór hídhoz, ami alacsonyabban, egy keskenyebb szakaszon szeli át a kanyont, mögötte kis teraszos kerten ballagva jutottunk följebb, végig a kanyon pereme mentén, hogy a másik oldalról is megcsodáljuk a magasabbik hidat.

Innen újból bevetettük magunkat a házak közé, és jobban belegondolva csak azért nem ragadtunk ott egész napra, mert a fent említett lak meglátogatásával kifutottunk a készpénzből. Gyanítom, hogy ha lett volna a zsebünkben pénz, megnéztük volna a zsinagógát, a bányát és a mórok házát is, és akkor megint egy nappal megtoldottuk volna az utazásunkat. Így viszont tudtuk tartani magunkat az előző nap, Ronda adottságainak ismerete nélkül megbeszélt tervhez, hogy délutánra érjünk át Sevillába.

Lassan visszaoldalogtunk a főtérre és vonakodva bár, de továbbindultunk a síkság, és Sevilla felé, megállapítva, hogy Malaga óta rengeteget javított a közérzetünkön, hogy olyan helyeken jártunk, ami bátran vetekszik az Alhambra látnivalóival.*

*(ezekre még később visszatérünk)
TOVÁBB...

4. NAP: HÉRAKLÉSZ OSZLOPAI

KEDD

Éjszaka már esett, másnap reggel is nedvesek voltak még az utak, a partközeli hegyek felhőkben úsztak. Volt egy sejtésünk, hogy előbb-utóbb elveszítjük a bújócskát az időjárással, és kivételesen akkor fog beborulni és esni, amikor nem úton vagyunk. Ez volt az első esős nap az út során, ráadásul az elvesztegetett hétfő után joggal éreztük úgy, hogy kifogytunk a szerencséből.

Már elég határozottan tudtuk, merre akarunk tovább menni, de az időjárás kicsit elbizonytalanított. Visszacsomagoltuk magunkat az autóba, és úgy döntöttünk, egy normális, meleg reggeli után okosabbak leszünk.

Ha Malaga a spanyol tengerpart Siófokja, a tőle 40km-re nyugatra fekvő Marbella Balatonfüred, a régi szép időkből, amikor még igazán puccos helynek számított. Gazdag, de kicsi város, hatalmas brit iskolával és gondozott utcákkal, tengerparttal. Elit hely, a tengerre kivezető sétányon Dali-szobrok sorakoznak.

Marbella

Az eső éppen elállt, mire a városba értünk, és ha még a nap is kisütött volna, egyenesen Janusz Kaminski mennyországában találtuk volna magunkat. Van valami különösen fotogén a nedvesen csillogó talajon, ha szépen visszatükröződnek benne a tárgyak és felveri a napfényt. Természetesen itt is keringtünk egy sort, mire megállapodtunk egy kellően hangulatos étteremnél - ez is visszatérő motívuma lett az utunknak - és megreggeliztünk az esővédett teraszon, miközben a szomszéd asztalhoz letelepedett öregúr újságot lapozgatva beszélgetett a cipőtisztító öregúrral és minden bizonnyal kitárgyalták a város ügyes-bajos dolgait.

Sétáltunk egyet a parton, vettünk egy nagy levegőt és végül megfogadtuk, amit kimondtunk magunknak korábban: Nem hagyjuk, hogy a táskalopás elrontsa az utazásunkat. Már rég letettünk a gazdaságos és takarékos útvonalról. Ez volt az a fordulópont, ezzel a várossal kezdve, ahol megállapodtunk, hogy addig megyünk, amíg kedvünk és erőnk (és pénzünk) van hozzá.

Így történt, hogy visszaültünk az autóba és azt mondtuk, addig megyünk tovább nyugatra, amig ki nem fogy alólunk a kontinens. Ez kizárásos alapon Gibraltárnál következett be.

(megszakítjuk műsorunkat)
Ezen a ponton szabadjon tennem egy gyors kitérőt a spanyol közlekedési szokások felé. Azt már rég megállapítottuk, hogy ha hazamegyünk, 2 lépésben rút halált fogok halni. Elsőként amint autóval megállok az első lámpa nélküli zebránál, hogy átengedjek egy gyalogost, ahogy itt megszoktam, valaki izomból belémjön hátulról, rátol a gyalogosra, aki meghal, a kocsim totálkáros lesz, én pedig gyalogos leszek, akit 80-nal kivasalnak, amikor megpróbálok átmenni az első lámpa nélküli zebrán, ahogy itt megszoktam.

Ami már kevésbé nyilvánvaló az az, hogy az autónk lassan beleolvad a helyi összképbe és úgy néz ki, mint egy rojtosra olvasott könyv. Minden sarka megkopott egy kicsit, és beszédes helyeken húzódnak csámpás karcolások a fényezésen. Rendben, tegyük föl, hogy az egyik ajtón végigkacsázó két, kb. egyforma hosszú karcolás egy női táska eredménye, amely 2 különböző időpontban keletkezett (vagyis kb. ugyanott, ugyanazon illető által), de vajon a csapott orron keresztbe hogyan keletkezett hasonló ökörhugyozás?

Az i-re a pontot Marbella tette fel, az egyetlen ami még hiányzott az autóról az a "lenyúzott lazúr" effektus, mikor teszemazt egy BMW a 90-fokos parkolóhelyről kiállás közben nagyvonalúan úgy gondolja, hogy az M3-as orra elfééér még az én bal hátsó ajtóm mellett. Hát nem.

Akut parkolásfóbiám tehát igazolást nyert, mert már amikor kiszálltunk az autóból, félhangosan megjegyeztem, hogy talán arrébb kellene tennem egy kicsit az autót, hogy könnyebben kiférjen a szomszéd, de aztán lebeszéltek róla, végtére is volt elég hely. Mire visszaértünk, a szomszéd autó sehol nem volt, csak a névjegye a bal hátsó ajtón.

Következtetés: bármilyen őrült is a forgalom Madridban és a fénykürt helyett a hagyományos dudát használják orrba-szájba figyelemfelkeltésre, közlekedni még lehet, ha az ember leküzdi heveny halálfélelmét a körforgalmaknál és megtanul zenből belehajtani. Parkolni, nos az már sokkal veszélyesebb.
(folytatjuk műsorunkat)

Látványos, alacsonyan lógó felhők alatt vezetett az utunk, balra a tenger, jobbra a hegyek lába, kanyargós tengerparti út, továbbra sem az autópályán. Úgy tűnt, taktikusan a felhőtakaró széle felé tartunk, vagy ellenkező irányba haladunk, így volt rá remény, hogy nem mossa el az eső a délutánunkat.

Aztán megláttuk a sziklát.

Felötlött bennem, hogy igazából soha nem láttam képet Gibraltárról. Se közelit, se távolit, legfeljebb Google Earth-ön vetettem rá egy pillantást. És az ember mégis tudja, hogy ez az a szikla. Látványosan elüt a környezetétől, ráadásul kiemeli, hogy egy öböl csúcsán fekszik, tehát látszólag kifogy mögüle a szárazföld. Nem egy monumentális képződmény, mégis áhítatot kelt. Egy taktikusan elhelyezett pihenő parkolóban alkalmam is nyílt elkészíteni egy "világfotót":

2 kontinens, 3 ország, 5 náció

Igaz, hogy nem könnyfakasztóan látványos, de nem ez volt a cél.

Az utolsó spanyol város La Línea de la Concepción (nevének eredete prózai: Itt állt föl a spanyol hadsereg, hogy visszafoglalja a britektől a sziklát - sikertelenül), ahol rövid tájékozódás után le is tettük az autót, miután kiderült, hogy a túristainformációs iroda, ahova betértünk kérdezősködni, kb. 500 méterre van a határtól. Még mindig barátságtalanul felhős volt az ég, esni már nem esett, de folyamatos, erős szél fújt. Rövid uzsonnázás után nem kis izgatottsággal (már ami engem illet) brit felségterületre léptünk. Hogy érzékeljük, máris más közegben vagyunk, tisztáznom kell egy apró kifejezést: magyarban ugyan csak a "határ" szót használjuk, de angolban a border mellett létezik egy másik szó is, a frontier. Ugye, hogy máris másról beszélünk? A frontier több egyszerű határvonalnál: van benne egy kis veszélyesség, a vad, ismeretlen, ellenséges vidéket, markáns különbségek közt húzódó választóvonalat sugall. Bármerre járjon az ember Gibraltárban, a táblákon és az emberek ajkán "the frontier" az átkelőhely.

A túloldalon prospektusokat és térképeket vadásztunk, lévén hogy a laptop távoztával nem volt alkalmam legalább alapvető információkat beszerezni a látnivalókról (induláskor pedig még nem gondoltuk, hogy ide is el fogunk jutni). Végre tiszta angolsággal szólalt meg valaki az utunk során és elmagyarázta, hogy az erős szélre való tekintettel a kötélpálya nem üzemel, így ha fel akarunk jutni a sziklára, a legegyszerűbb megoldás átsétálni a szomszédos pulthoz, ahol taxis túrát hírdettek.

Ez fogcsikorgató 100 eurós kiadást jelentett, de Marbella után már túl voltunk azon a ponton, hogy ilyesmiken rágódjunk: most vagyunk itt Gibraltárban, nem máskor. Ha vissza akarnánk jönni tavasszal csak ezért, az 660 km autókázást jelent és nem ússzuk meg olcsóbban. Ha egyáltalán még egyszer erre akarnánk járni, hiszen ezt a vidéket most fedezzük föl, legközelebb már északra kellene indulni. Igen, 25-27ezer forint bődületesen sok pénz, pláne a váratlan 90 eurós hardverpótló kiadás után, de amíg akár egy nappal korábban örlődtünk volna a dolog fölött, itt és most vállat vontunk és pillanatnyi mérlegelés után (megéri? meg!) fizettünk.

A sziklatúrára vivő taxi fehér mikrobuszt jelent, ami bemehet a tájvédelmi körzetre, természetesen és így megspórol kb. 3 órányi fölfelé gyaloglást. Ráadásul az egyetlen, éppen bent álló sofőr maga Sean Connery volt. Igaz, hogy Harryként mutatkozott be, és egyáltalán nem volt skót akcentusa, valamint kicsit elhízott és egész úton nagyon meggyőzően adta a gyarmati patriótát, de mi tudtuk, hogy ő az.

Én abban akarok hinni, hogy óriási szerencsével kifogtuk a legműveltebb, történelmileg és kulturálisan tájékozott, választékos beszédű sofőrt, aki még csak nem is unottan, hanem a legkellemesebb idegenvezetői hanglejtéssel csakis hasznos és érdekes információkat volt hajlandó közölni, egy ponton pedig leálltunk és kitárgyaltuk a Mennyei királyságot, aktuálpolitikai felhangokkal egyetemben.

Kezdte rögtön a repülőtérrel, ami gyakorlatilag az egyetlen bejárat a városba, értjük ez alatt, hogy az egyszeri autóvezető illedelmesen megáll a sorompós pirosnál, amíg egy Boeing 767-es lomhán leteszi a seggét a betonra és begurul a terminálhoz.

Mire elkezdtük a felkígyózást a sziklához, az idő már rohamosan megjavult, már amennyiben jónak számít az, hogy az egyenletesen erős szél szétszórta a felhőket, de cserébe víszintes felületen is úgy járkált az ember, mintha emelkedőt mászna meg.

Megkockáztatván, hogy átmenjek wikipédiába, először az óvilág és újvilág emlékművét néztük meg, ami egy frappáns, kétoldalú konstelláció, egyik felén Gibraltár mitológiai és ókori jelentőségét, másik oldalán közép- és újkori szerepét taglalja.

Az első nem másra utal, mint a világ peremére, ahogy azt a görögök elképzelték, Héraklész egyik oszlopának tartva a sziklát, járulékos extraként a Hádész bejáratával. A másik fele nyilván a hajózással és kereskedelemmel kapcsolatos stratégiai fontosságú szerepét taglalta.

Mi is először Hádésszal kezdtünk, vagyis azzal a kompakt kis cseppkőbarlanggal, ami a szikla belsejében lapult. Nem csoda, hogy a görögök a túlvilágra asszociáltak a helyről.

Amíg mi bent bóklásztunk, "Harry" kint várakozott, mint ahogy azt tette majd később is azokon a helyeken, ahol megálltunk fotózgatni. Itt egyébként tucatszám sorakoztak a fehér mikrobuszok, rutinos sofőrök akik kis dízelmotoros kockáikkal hajmeresztő helyeken férnek el és beveszik a hajtűkanyarokat.

Mielőtt kiszálltunk volna a barlangászáshoz, kísérőnk derűsen somolyogva figyelmeztetett a majmokra, és elmondta mit ne tegyünk. Például ne nyúljunk a mobilunk felé a táskában, ha megcsörren, mert a majmóca feltételezi, hogy az ő kajáját vesszük elő, és elragadja tőlünk... és hogy ne vegyünk elő úgy általában kaját...

...hogy miért árulnak a szuvenírboltban jégkrémet ezen a helyen, az rejtély...

Több kolónia is él a sziklán, nagy családok, mind védett és természetesen gondosan nyomon vannak követve, étrendjüket kiegészítik a szikla környékéről hiányzó dolgokkal, és az idő nagy részében gügyögő-mügyögő csupasz majmok ugrándoznak körülöttük csillogó dobozokkal és a kaja ígéretével. A majmok többnyre sztoikus ábrázattal tűrik, hogy mindenki rájuk figyel. Feltételezésem szerint a macskákkal ellentétben nem csak megjátsszák a lenéző megvetést, miközben belül ujjonganak, hanem konkrétan letojják az embert.

Anyway, meglátogattuk még azt az alagútrendszert, amit az idők során robbantottak a sziklába. A modern kori törmelék nagy része töltésként szolgált, többek között a kifutópályát építették meg belőle. A világháború elején kezdték igazán gyorsan bővíteni, és tehették meg, mivel Spanyolország semleges maradt, így a szárazföld felől nem kellett félniük a támadástól. A britek az egész háború alatt használták a helyet, miközben az öböl túlpartján fekvő Algeciras partmenti szállodájából ártatlan német turisták kémlelték szoros váltásokban a szikla körüli forgalmat. Igazi kémregényes miliő, a fejemben fekete-fehér képkockák peregtek és andalító filmzene szólt, olykor Bogart képe villant be...

A túlparton Marokkó mindössze 20 kilométerre van, az erődnek pedig 3 olyan ágyúja is volt, amely 24 km-es lőtávolsággal rendelkezett, így aztán német hajó nem közlekedett a Földközi-tengeren a világháború során.

És még sorolhatnám.

Remek időnk volt, a kitartó erős szél egyáltalán nem zavart minket, ellenben kristálytisztává tette a levegőt, a pára nyomtalanul eltűnt, és bár kevésbé látszik a képeken, de hálás ilyen időben fotózni, mert kiemel témákat, új helyzeteket teremt és igenis lehet előnyös portrékat készíteni, még akkor is ha szél cibálja az ember haját... már akiét.

"Harry" a főutca elején tett le minket útmutatásokkal, mi pedig derűsen andalogva megmerítkeztünk a brit, a mór és a mediterrán különös egyvelegében. Körülöttünk mindenki angolul beszélt, amire folyton rácsodálkoztunk, a boltok kirakatában az árakat fontban adták meg, de az autók a jobb oldalon közlekedtek, néhány épületet még a mórok hagytak itt, az utcák pedig úgy voltak keskenyek, hogy árnyékot biztosítsanak a déli napsütésben is. És igen, volt piros telefonfülke is.

Már az Alhambra is valami egészen új, gazdag világot csillantott meg előttünk rögtön az első napon, ezért nem lenne teljesen igazságos azt állítani, hogy Gibraltár volt a legkülönlegesebb hely, ahol addig a napig jártunk, de nagyon közel járt hozzá. Azt hiszem, a másság teszi, az, hogy már Granada is annyira más volt, mint amit addig láttunk, Gibraltár pedig, nos, másképp volt más. (Igen, ez 4 db. "más" 1 mondatban. Bugger off!)

Egy újabb, csordultig telt nappal a hátunk mögött indultuk tovább az alkonyatban, mit sem sejtve, hogy aztán másnap megint átértelmezzük a különlegesség fogalmát. TOVÁBB...