2008. október 24., péntek

AL-ANDALUS: PROLÓGUS

Száraz forróság ömlött be a szalonba, a légy zümmögését is hallani lehetett. Középen egy asztalon ott hevert a zsákmány, a fivérek és Pedro egymást fürkészték a lapok fölött.



A fiatalabbik fivér nyugtalanul fészkelődött, a szeme sarkából a kihalt szalon sötét zugait fürkészte.
Halvány gyanú motoszkált benne, de nem merte a nyakát nyújtogatni, inkább meredten figyelte a lapjait és néha bátyjára pillantott. Pedro állt nyerésre, ami nem kedvezett a fivéreknek.



Végül a kölyök vesztette el a türelmét, és amint újból megpillantotta azt a csillanást a szeme sarkából, felugrott és oda mutatott.

- Nézzétek! Fényképeznek!




A Blog, Ami Soha Nem Akar Elindulni bemutatja

Az
inMediaRes

és a

Jobb Későn, Mint Soha
produkcióját

AL-ANDALUS
egy útinapló



HÁROM NAPPAL EZELŐTT

Igen, tudom, az elmúlt másfél évben is bőven lett volna miről írni, mióta Madridba érkeztünk, nem utolsósorban arról a 2600 kilométeres útról, ami idáig vezetett. Egyetlen kifogásként csak azt tudom felhozni, hogy a sors munka- és berendezkedési fronton egy búgócsigagyár egész évi kinetikus energiáját biztosította fordulatok terén, és egyszerűen nem hagyott annyi időt, hogy a regenerálódási kísérleten túl nekiálljak összefüggő bekezdésekben beszámolókat írni.

A dolgok most sem csillapodtak le annyira, hogy hosszabb ideig fenn tudjam tartani ezt a szintet, viszont legutóbbi vakációnk volt annyira „epikus” és tartalmas, hogy érdemes legyen naplót írni róla, és nem csak felömleszteni ezer képet a netre magyarázat nélkül. Ki tudja? Talán vérszemet kapok és minimum az idevezető utat is visszamenőleg megírom, afféle „az ifjú rendező/dokumentarista soha be nem mutatott retrospektív munkássága” módon.

Ha belefér, közbevetett megjegyzésekként elhintek néhány gondolatot az eltelt másfél év expatrióta tapasztalataiból is. Mivel úgy gondoltam, ezt a blogot publikusnak érdemes megtenni, az összeválogatott képek minket nem nagyon fognak mutatni.

Nohát.

Mint minden rendes drámában, több kisebb-nagyobb tényező állt össze azzá a döntéssé, hogy ne egyszerűen nyakunkba vegyük az országot, hanem hogy meg se álljunk, amíg bírjuk. A cég legforgalmasabb időszaka hagyományosan a nyár, amikor szabadságnak igazán nincs sok esélye: hátránya, hogy az iskolai szünetet nem tudjuk kihasználni, előnye, hogy Madridtól délre úgysem él meg semmi a hőségben. Dél-Spanyolország csupán egy forró, sivár fennsík fölött remegő délibáb. (Kora nyári tengerparti hosszú hétvégénknek Alicante közelében egy fél nap strandolás és epikus leégés lett a következménye, valamint a felfedezés, hogy a britek már úgy szivárognak át délre, mint a kínaiak... nos, mindenhová, bölcsen készülve az időre, mikor a köd leple alatt egyik éjjel elnyeli az óceán.)

Mivel a gyerekek egy bő agusztusnyi időt otthon töltöttek, ezért annyi túlórát gründolhattam össze (nem mintha lett volna választásom), hogy az érintetlen éves szabadságommal összeadva, ha lecsúsztattam volna, október közepén boldog karácsonyt kívánok a kollégáknak és eltűnök a radarokról. Ez nyilván senkinek sem lett volna igazán jó, ezért a főnökséggel kialkudott kifizetésekkel együtt október 3 hetét az irodán kívül tölthettem, először 1 hét lazsálással, majd 1 hét munka után 2 hét lazsálással. Utóbbi turnus második felére datálható a vándorút.

Az augusztusi ámokfutás során szerzett Munka Hőse érdemrendet és egyéb sefteléseket kettes számú fétisembe fektettük be, egy rendes, böcsületes digitális fényképezőgépbe. Családi szakértőnkkel való konzultálás után (bátran ajánlani tudom annak, aki fényképezőgépet akar venni) egy szexi és tehetséges Nikon D90 (18-105mm optika) boldog tulajdonosai lettünk, ami drámaian megnövelte az exponálási igényeinket. Kirándulás terén eddig sem nagyon kellett bátorítani minket, de ezután a kicsike tesztelése remek kifogás volt az újabb kimozdulásokra.

A próbaút egyik kedvenc Madrid-közeli, vadregényes kirándulóhelyünk volt egy másik magyar párral (egyben kollégák), akikkel barátságtalan időben indultunk útnak északra a Guadarrama-hegység lábához, mire megérkeztünk már az eső is eleredt, de aztán fokozatosan kisütött a nap és a kirándulás végét már rekkenő, kora-őszi napsütésben élvezhettük.


klikk a képre

A sok túlórával járó leépülés és felhalmozódott szabadidő/pénz arra indított minket, hogy végre megtervezzük a klasszikus Granada-Córdoba-Sevilla útvonalat, amihez persze minimális előkészületeket tettünk csak, jórészt lustaságból, de leginkább azért, mert a tervezett indulás napja előtt kaptuk meg azt a fizetést, amiből futotta az útra. Sebtében szállást foglaltunk egy granadai hostelben, mivel az Alhambrába csak fix időpontokban lehet belépni, ezért előző este akartunk érkezni, ott tölteni az egész napot, aludni még egyet, majd továbbindulni Córdoba felé. A kapkodós bevásárlás és foglalás után végül késő délután vágtunk neki a 400 kilométeres útnak...

2 megjegyzés:

zöld íjász írta...

Oh,boy!

Végre fellőtték a Herbie jelet az égre!

Számos szempontból fontos hely nekem Andalúzia, úgyhogy kíváncsian várom, mit írtok róla.

Dok

P. írta...

Igen, ezt a jelet már én is nagyon vártam. :)