KEDD
Éjszaka már esett, másnap reggel is nedvesek voltak még az utak, a partközeli hegyek felhőkben úsztak. Volt egy sejtésünk, hogy előbb-utóbb elveszítjük a bújócskát az időjárással, és kivételesen akkor fog beborulni és esni, amikor nem úton vagyunk. Ez volt az első esős nap az út során, ráadásul az elvesztegetett hétfő után joggal éreztük úgy, hogy kifogytunk a szerencséből.
Már elég határozottan tudtuk, merre akarunk tovább menni, de az időjárás kicsit elbizonytalanított. Visszacsomagoltuk magunkat az autóba, és úgy döntöttünk, egy normális, meleg reggeli után okosabbak leszünk.
Ha Malaga a spanyol tengerpart Siófokja, a tőle 40km-re nyugatra fekvő Marbella Balatonfüred, a régi szép időkből, amikor még igazán puccos helynek számított. Gazdag, de kicsi város, hatalmas brit iskolával és gondozott utcákkal, tengerparttal. Elit hely, a tengerre kivezető sétányon Dali-szobrok sorakoznak.
 |
| Marbella |
Az eső éppen elállt, mire a városba értünk, és ha még a nap is kisütött volna, egyenesen Janusz Kaminski mennyországában találtuk volna magunkat. Van valami különösen fotogén a nedvesen csillogó talajon, ha szépen visszatükröződnek benne a tárgyak és felveri a napfényt. Természetesen itt is keringtünk egy sort, mire megállapodtunk egy kellően hangulatos étteremnél - ez is visszatérő motívuma lett az utunknak - és megreggeliztünk az esővédett teraszon, miközben a szomszéd asztalhoz letelepedett öregúr újságot lapozgatva beszélgetett a cipőtisztító öregúrral és minden bizonnyal kitárgyalták a város ügyes-bajos dolgait.
Sétáltunk egyet a parton, vettünk egy nagy levegőt és végül megfogadtuk, amit kimondtunk magunknak korábban: Nem hagyjuk, hogy a táskalopás elrontsa az utazásunkat. Már rég letettünk a gazdaságos és takarékos útvonalról. Ez volt az a fordulópont, ezzel a várossal kezdve, ahol megállapodtunk, hogy addig megyünk, amíg kedvünk és erőnk (és pénzünk) van hozzá.
Így történt, hogy visszaültünk az autóba és azt mondtuk, addig megyünk tovább nyugatra, amig ki nem fogy alólunk a kontinens. Ez kizárásos alapon Gibraltárnál következett be.
Ezen a ponton szabadjon tennem egy gyors kitérőt a spanyol közlekedési szokások felé. Azt már rég megállapítottuk, hogy ha hazamegyünk, 2 lépésben rút halált fogok halni. Elsőként amint autóval megállok az első lámpa nélküli zebránál, hogy átengedjek egy gyalogost, ahogy itt megszoktam, valaki izomból belémjön hátulról, rátol a gyalogosra, aki meghal, a kocsim totálkáros lesz, én pedig gyalogos leszek, akit 80-nal kivasalnak, amikor megpróbálok átmenni az első lámpa nélküli zebrán, ahogy itt megszoktam.
Ami már kevésbé nyilvánvaló az az, hogy az autónk lassan beleolvad a helyi összképbe és úgy néz ki, mint egy rojtosra olvasott könyv. Minden sarka megkopott egy kicsit, és beszédes helyeken húzódnak csámpás karcolások a fényezésen. Rendben, tegyük föl, hogy az egyik ajtón végigkacsázó két, kb. egyforma hosszú karcolás egy női táska eredménye, amely 2 különböző időpontban keletkezett (vagyis kb. ugyanott, ugyanazon illető által), de vajon a csapott orron keresztbe hogyan keletkezett hasonló ökörhugyozás?
Az i-re a pontot Marbella tette fel, az egyetlen ami még hiányzott az autóról az a "lenyúzott lazúr" effektus, mikor teszemazt egy BMW a 90-fokos parkolóhelyről kiállás közben nagyvonalúan úgy gondolja, hogy az M3-as orra elfééér még az én bal hátsó ajtóm mellett. Hát nem.
Akut parkolásfóbiám tehát igazolást nyert, mert már amikor kiszálltunk az autóból, félhangosan megjegyeztem, hogy talán arrébb kellene tennem egy kicsit az autót, hogy könnyebben kiférjen a szomszéd, de aztán lebeszéltek róla, végtére is volt elég hely. Mire visszaértünk, a szomszéd autó sehol nem volt, csak a névjegye a bal hátsó ajtón.
Következtetés: bármilyen őrült is a forgalom Madridban és a fénykürt helyett a hagyományos dudát használják orrba-szájba figyelemfelkeltésre, közlekedni még lehet, ha az ember leküzdi heveny halálfélelmét a körforgalmaknál és megtanul zenből belehajtani. Parkolni, nos az már sokkal veszélyesebb.
(folytatjuk műsorunkat)
Látványos, alacsonyan lógó felhők alatt vezetett az utunk, balra a tenger, jobbra a hegyek lába, kanyargós tengerparti út, továbbra sem az autópályán. Úgy tűnt, taktikusan a felhőtakaró széle felé tartunk, vagy ellenkező irányba haladunk, így volt rá remény, hogy nem mossa el az eső a délutánunkat.
Aztán megláttuk a sziklát.
Felötlött bennem, hogy igazából soha nem láttam képet Gibraltárról. Se közelit, se távolit, legfeljebb Google Earth-ön vetettem rá egy pillantást. És az ember mégis tudja, hogy ez az a szikla. Látványosan elüt a környezetétől, ráadásul kiemeli, hogy egy öböl csúcsán fekszik, tehát látszólag kifogy mögüle a szárazföld. Nem egy monumentális képződmény, mégis áhítatot kelt. Egy taktikusan elhelyezett pihenő parkolóban alkalmam is nyílt elkészíteni egy "világfotót":
 |
| 2 kontinens, 3 ország, 5 náció |
Az utolsó spanyol város La Línea de la Concepción (nevének eredete prózai: Itt állt föl a spanyol hadsereg, hogy visszafoglalja a britektől a sziklát - sikertelenül), ahol rövid tájékozódás után le is tettük az autót, miután kiderült, hogy a túristainformációs iroda, ahova betértünk kérdezősködni, kb. 500 méterre van a határtól. Még mindig barátságtalanul felhős volt az ég, esni már nem esett, de folyamatos, erős szél fújt. Rövid uzsonnázás után nem kis izgatottsággal (már ami engem illet) brit felségterületre léptünk. Hogy érzékeljük, máris más közegben vagyunk, tisztáznom kell egy apró kifejezést: magyarban ugyan csak a "határ" szót használjuk, de angolban a border mellett létezik egy másik szó is, a frontier. Ugye, hogy máris másról beszélünk? A frontier több egyszerű határvonalnál: van benne egy kis veszélyesség, a vad, ismeretlen, ellenséges vidéket, markáns különbségek közt húzódó választóvonalat sugall. Bármerre járjon az ember Gibraltárban, a táblákon és az emberek ajkán "the frontier" az átkelőhely.
A túloldalon prospektusokat és térképeket vadásztunk, lévén hogy a laptop távoztával nem volt alkalmam legalább alapvető információkat beszerezni a látnivalókról (induláskor pedig még nem gondoltuk, hogy ide is el fogunk jutni). Végre tiszta angolsággal szólalt meg valaki az utunk során és elmagyarázta, hogy az erős szélre való tekintettel a kötélpálya nem üzemel, így ha fel akarunk jutni a sziklára, a legegyszerűbb megoldás átsétálni a szomszédos pulthoz, ahol taxis túrát hírdettek.
Ez fogcsikorgató 100 eurós kiadást jelentett, de Marbella után már túl voltunk azon a ponton, hogy ilyesmiken rágódjunk: most vagyunk itt Gibraltárban, nem máskor. Ha vissza akarnánk jönni tavasszal csak ezért, az 660 km autókázást jelent és nem ússzuk meg olcsóbban. Ha egyáltalán még egyszer erre akarnánk járni, hiszen ezt a vidéket most fedezzük föl, legközelebb már északra kellene indulni. Igen, 25-27ezer forint bődületesen sok pénz, pláne a váratlan 90 eurós hardverpótló kiadás után, de amíg akár egy nappal korábban örlődtünk volna a dolog fölött, itt és most vállat vontunk és pillanatnyi mérlegelés után (megéri? meg!) fizettünk.
A sziklatúrára vivő taxi fehér mikrobuszt jelent, ami bemehet a tájvédelmi körzetre, természetesen és így megspórol kb. 3 órányi fölfelé gyaloglást. Ráadásul az egyetlen, éppen bent álló sofőr maga Sean Connery volt. Igaz, hogy Harryként mutatkozott be, és egyáltalán nem volt skót akcentusa, valamint kicsit elhízott és egész úton nagyon meggyőzően adta a gyarmati patriótát, de mi tudtuk, hogy ő az.
Kezdte rögtön a repülőtérrel, ami gyakorlatilag az egyetlen bejárat a városba, értjük ez alatt, hogy az egyszeri autóvezető illedelmesen megáll a sorompós pirosnál, amíg egy Boeing 767-es lomhán leteszi a seggét a betonra és begurul a terminálhoz.
Megkockáztatván, hogy átmenjek wikipédiába, először az óvilág és újvilág emlékművét néztük meg, ami egy frappáns, kétoldalú konstelláció, egyik felén Gibraltár mitológiai és ókori jelentőségét, másik oldalán közép- és újkori szerepét taglalja.
Az első nem másra utal, mint a világ peremére, ahogy azt a görögök elképzelték, Héraklész egyik oszlopának tartva a sziklát, járulékos extraként a Hádész bejáratával. A másik fele nyilván a hajózással és kereskedelemmel kapcsolatos stratégiai fontosságú szerepét taglalta.
Mi is először Hádésszal kezdtünk, vagyis azzal a kompakt kis cseppkőbarlanggal, ami a szikla belsejében lapult. Nem csoda, hogy a görögök a túlvilágra asszociáltak a helyről.
Mielőtt kiszálltunk volna a barlangászáshoz, kísérőnk derűsen somolyogva figyelmeztetett a majmokra, és elmondta mit ne tegyünk. Például ne nyúljunk a mobilunk felé a táskában, ha megcsörren, mert a majmóca feltételezi, hogy az ő kajáját vesszük elő, és elragadja tőlünk... és hogy ne vegyünk elő úgy általában kaját...
Több kolónia is él a sziklán, nagy családok, mind védett és természetesen gondosan nyomon vannak követve, étrendjüket kiegészítik a szikla környékéről hiányzó dolgokkal, és az idő nagy részében gügyögő-mügyögő csupasz majmok ugrándoznak körülöttük csillogó dobozokkal és a kaja ígéretével. A majmok többnyre sztoikus ábrázattal tűrik, hogy mindenki rájuk figyel. Feltételezésem szerint a macskákkal ellentétben nem csak megjátsszák a lenéző megvetést, miközben belül ujjonganak, hanem konkrétan letojják az embert.
Anyway, meglátogattuk még azt az alagútrendszert, amit az idők során robbantottak a sziklába. A modern kori törmelék nagy része töltésként szolgált, többek között a kifutópályát építették meg belőle. A világháború elején kezdték igazán gyorsan bővíteni, és tehették meg, mivel Spanyolország semleges maradt, így a szárazföld felől nem kellett félniük a támadástól. A britek az egész háború alatt használták a helyet, miközben az öböl túlpartján fekvő Algeciras partmenti szállodájából ártatlan német turisták kémlelték szoros váltásokban a szikla körüli forgalmat. Igazi kémregényes miliő, a fejemben fekete-fehér képkockák peregtek és andalító filmzene szólt, olykor Bogart képe villant be...
A túlparton Marokkó mindössze 20 kilométerre van, az erődnek pedig 3 olyan ágyúja is volt, amely 24 km-es lőtávolsággal rendelkezett, így aztán német hajó nem közlekedett a Földközi-tengeren a világháború során.
És még sorolhatnám.
Remek időnk volt, a kitartó erős szél egyáltalán nem zavart minket, ellenben kristálytisztává tette a levegőt, a pára nyomtalanul eltűnt, és bár kevésbé látszik a képeken, de hálás ilyen időben fotózni, mert kiemel témákat, új helyzeteket teremt és igenis lehet előnyös portrékat készíteni, még akkor is ha szél cibálja az ember haját... már akiét.
Már az Alhambra is valami egészen új, gazdag világot csillantott meg előttünk rögtön az első napon, ezért nem lenne teljesen igazságos azt állítani, hogy Gibraltár volt a legkülönlegesebb hely, ahol addig a napig jártunk, de nagyon közel járt hozzá. Azt hiszem, a másság teszi, az, hogy már Granada is annyira más volt, mint amit addig láttunk, Gibraltár pedig, nos, másképp volt más. (Igen, ez 4 db. "más" 1 mondatban. Bugger off!)
Egy újabb, csordultig telt nappal a hátunk mögött indultuk tovább az alkonyatban, mit sem sejtve, hogy aztán másnap megint átértelmezzük a különlegesség fogalmát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése