5. NAP: SZÉP

KEDD ESTE

Egyhangúlag vontuk le a következtetést, hogy ez a nap megérte a pénzt és az időt, még ha csak 5 órát is töltöttünk összesen Gibraltárban. A gyerekek nagyon élvezték az egészet, még akkor is, ha kísérőnk tanácsára nem simogathatták meg a majmokat. Számukra ez volt az út csúcspontja, hiszen a városnézés nekik nem olyan érdekes és izgalmas. Már a vadnyugati díszleteket is értékelték, mert eltért a szokásos bámészkodástól, de Gibraltárban aztán volt minden.

Az eredeti tervek szerint már hazafelé kellett volna tartanunk Sevillából, miután láttuk Granadát és Cordobát is, a többszörösen módosított útiterv szerint azonban csak most került a célkeresztünkbe, de...

...Ha már úgyis itt vagyunk és valóban Sevilla esik legközelebb, a térkép böngészése után úgy ítéltük meg, hogy igazán nem nagy kitérő, ha útbaejtünk egy másik várost odafelé menet, ahol akár meg is alhatunk, mivel úgyis későn érkeznénk meg a célunkhoz. Teljesen kézenfekvő választásnak tűnt, ráadásul Cseperke és én is külön-külön hallottunk már erről a helyről, ezért minden különösebb őrlődés nélkül újfent letértünk az autópályáról, hogy bevegyük magunkat a hegyek közé.

Hamar ránksötétedett, és bár a GPS változatlanul holtbiztosan mutatta az útvonalat, mikor rátértünk a városba vezető útra, azért gyanúsan emlékeztetett a fehér falvaktól Tabernasig vezető szervízútra. Nem volt annyira rossz állapotban ugyan, de felfestéssel itt sem nagyon bajlódtak és nem is sokan használták.

A felhők ráereszkedtek a hegyekre, a városok felverődő fénye világította csak meg foltokban, de köd és eső egyelőre nem érkezett vele. Csak sejthettük, hogy megint lemaradunk a látványról, ahogy az út ide-oda kanyargott, folyamatosan fölfelé tartva. Hiába jártunk már néhány technikás szakaszon az elmúlt évek során Horvátországban, a Pilisben vagy éppen a Madridot Segoviával összekötő hágón keresztül, még mindig nem tudok ráunni a szűk kanyarokra és a kaptatókra. A kocsink bebizonyította, hogy egy városi miniben is érezheti magát sportosnak az ember, még akkor is, ha tele van pakolva, és nem dübörögnek benne a lóerők. A kormány tökéletesen reagál, a futómű nem panaszkodik, a váltó pedig a kategóriájában a legtökéletesebb szerkezet. A motor is inkáb mordul mint erőlködik, növelve a sportosság illúzióját, de hát végtére is ugyanezek a fickók gyártják a Civicet is. Egy pillanatig sem küzdelem lendületből belemenni egy felfelé kanyarodó ívbe, hagyni, hogy az emelkedő megfogja a sebességet és a megfelelő ponton visszakapcsolni kettesbe és kivágódni a túloldalon. Igaz, ritkán kell négyest kapcsolnom, különben nem húz, de órákig el tudnám viselni az ilyen terepet. Kicsit sajnálom, hogy nem vághatom le a kanyarokat, de így is kapaszkodni kell, és jó adagolásban villogtatni az országúti fényeket, mikor elnyeli a sötétség előttünk az utat...

Áthaladunk néhány falun, de nem sokat látunk belőlük: hangulatos, ódon kőházak félig sötétben, és persze fehér falakkal. Aztán megérkezünk Rondába.

Ígéretes szűk utcákon keringtünk az autóval, egy még ígéretesebbnek tűnő hídon is áthajtva. Ekkor már szemerkélt az eső, és mikor megtaláltuk a szállodát, már kellemesen csípős is volt a levegő, még a leheletünk is meglátszott. A negyedik éjszakára már kicsit ellustultunk és hostel helyett normális szállodát választottunk beépített reggelivel, miután kiszámítottuk, hogy a hostel + reggeli valahol = szálloda reggelivel, már ami a költségeket illeti.

SZERDA

Reggelre felszáradt, de a csípős hideg megmaradt. Kifejezetten jól esett ilyen hűvösben sétálgatni, felhőtlen ég alatt. Kötelességből kívülről megtekintettük Spanyolhon állítólagos legöregebb bikaviadal-arénáját, vagy legalábbis azt, ahol a lónélküli matadoriskolát feltalálták.

A szállodából szerzett térképből nem igazán derült ki, mi fog ránk várni, amikor elérjük a házak szélét, egyelőre csak távoli hegyek villantak elő az óváros mögül. Aztán rájöttünk...

A városka egy sziklatetőn helyezkedik el, és egy folyó szeli ketté, ami meredek falak között kanyarog lent a mélyben. Így aztán az óváros szinte érintetlen, sehol sem rondítottak bele, bár nyilván a főtér alatt itt is többszintes parkoló volt.

Először csak a panorámával szembesültünk, és azzal, hogy a városnak a sziklaperem szab gátat, tehát kilátásra nem lehetett panasz. A folyó kanyonja már kicsit váratlanabbul ért, fölötte a kb. 80 méter magas kőhíddal és a túloldalon folytatódó fehér házrengeteggel. A sziklafalak vadregényességet kölcsönöznek a helynek, az ember nem számít ennyire egzotikus összeállításra a világnak ezen a pontján... a távol-keleten talán, vagy magasan a hegyek közt, esetleg a Meteórákon, de itt most minden zöld a város körül, ami meg inkább Közép-Európát idézi.

A sziklatető persze nem sík, az utcák meg nem egyenesek, és minden nagyon takaros. A hűvös idő lassan enyhült, de nem bántuk, a levegő kristálytiszta volt, és harapni való. Egyetlen múzeum-házba tértünk csak be, aminek a kertje tűnt igazán érdekesnek. Igényesen visszafogott, valóban ódon hangulatú, takaros hely volt ez is, akárcsak a város többi része. Ugyan nem néztünk utána, egészen pontosan ki is volt a ház eredeti lakója, de volt ízlése, és hihetetlenül békés, csendes helyet teremtett meg magának.




A terek és házak, keskeny utcák, kanyargós, macskaköves lejtők elragadtak minket és levezettek a régi mór hídhoz, ami alacsonyabban, egy keskenyebb szakaszon szeli át a kanyont, mögötte kis teraszos kerten ballagva jutottunk följebb, végig a kanyon pereme mentén, hogy a másik oldalról is megcsodáljuk a magasabbik hidat.

Innen újból bevetettük magunkat a házak közé, és jobban belegondolva csak azért nem ragadtunk ott egész napra, mert a fent említett lak meglátogatásával kifutottunk a készpénzből. Gyanítom, hogy ha lett volna a zsebünkben pénz, megnéztük volna a zsinagógát, a bányát és a mórok házát is, és akkor megint egy nappal megtoldottuk volna az utazásunkat. Így viszont tudtuk tartani magunkat az előző nap, Ronda adottságainak ismerete nélkül megbeszélt tervhez, hogy délutánra érjünk át Sevillába.

Lassan visszaoldalogtunk a főtérre és vonakodva bár, de továbbindultunk a síkság, és Sevilla felé, megállapítva, hogy Malaga óta rengeteget javított a közérzetünkön, hogy olyan helyeken jártunk, ami bátran vetekszik az Alhambra látnivalóival.*

*(ezekre még később visszatérünk)