3. NAP: VOLT EGYSZER EGY... (második rész)

VASÁRNAP ESTE

Andalúziában a Calle de Federico Garcia Lorca kb. olyan gyakori utcanév, mint nálunk a Kossuth Lajos utca. A tengerpartra kivezető, tágas sugárutat hogyan is hívhatnák máshogy Almeríában is, ráadásul úgy néz ki, mintha tegnap adták volna át a forgalomnak. A két útpálya között tágas sétány húzódik középen, posztmodern parkokkal, klasszikus szökőkutakkal, játszóterekkel és datolyapálma-fasorokkal.

Ez is egyike a lehetetlen helyeknek Spanyolországban, amiből kiderül, hogy veszettül tudnak építkezni, csak nem igazán érdekli őket a környező tájjal való harmonizálás, tisztelet a kivételnek. Ezen az úton találtunk szállást és lepakolás után tettünk egy sétát a középső sétányon, amíg elértük a partot.

A másik rejtély számomra, hogy miért van az, hogy ez a látványos utcakép a kikötői vámszabadterület/kompparkoló sarkához vezet ki, ahol az andalgó gyalogos nem igazán tud gyönyörködni a tengerpartban a bazi nagy raktárépületek és parkolók miatt.
Végül megtaláltuk azt a keskeny sávot, ahol a régi kikötő maradéka látszott, és a festői látványért egy másik nagy gyengém, egy ipari műemlék kárpótolt.

Ehhez a masszív, majd' százéves csodához egy sötétben nem túl fotogén, de hangulatos vasúti emelkedő tartozik. A közeli pályaudvarról vezet ide egy enyhe ívben kanyarodó, acélvázra emelt sínpár, amin anno a teherkocsikat tolták föl, és billentették tartalmukat a csőrökbe, hogy az alattuk várakozó uszályokba töltsék a tartalmát. Meseszép!

Ezután visszatértünk a szállásunkra, ahol a korai XX. századi remekkel éles kontrasztban korai XXI. századi technológiával egyszerre töltöttem le képeket a laptopomra a tükörreflexes digitális kamerámról és töltöttem fel a találóan elnevezett, lapos, fekete folyami kavicsra emlékeztető mp3-lejátszómat.

MÁSNAP REGGEL

...még mindig nem tudjuk eldönteni, hogy helyszíneket vadásszunk, vagy továbbmenjünk. Este még kiszúrtunk egy erődöt a dombtetőn, ezért úgy döntünk, arrafelé indulunk, túrista-információs pontot keresve, ahol beszerezhetünk talán egy térképet, vagy útbaigazítást, ami alapján dönthetünk. A hostelek internete szánalmas lassúságú, megbízhatatlan berendezés, ahogy azt tapasztalnunk kellett, ezért a netes keresés ki volt zárva.

Andrea magabiztosan navigál minket egy információs ponthoz, ahol egy szállodát találunk, így kihagyjuk és indulunk a dombtetőn terpeszkedő, tengerre néző erődhöz. Az óvárosi rész szűk utcáit már rutinosan abszolváljuk, csak annyi a furcsa, hogy kicsit lepattantabb és kihaltabb, mint amihez hozzászoktunk. Parkolót sem nagyon találunk az erőd előtt, ezért befordulunk a domb mögé, ahol már igazán szakadt minden. Itt egy csomó autó áll a két domb közötti völgyben, úgyhogy leállunk mi is, elcsattintunk pár képet és megkerüljük a dombot, hogy elinduljunk az erőd bejáratához.


Amilyen a környék, fel sem tűnik, hogy milyen kevesen vannak az utcákon, de azért motoszkál a fejemben valami, és kiszúrok egy helyet az erőd bejáratával szemben a fal mellett, ahová az autó pont befér. Rövid tétovázás után úgy érzem, jobb ha átállok ide. Szólok a többieknek, hogy visszaszaladok az autóért, várjanak meg. Lerakom a hátizsákomat egy padra, és egyre szaporább léptekkel indulok az autóért.

Mindent rendben találok, nem is számítottam másra, de alapvetően paranoid ember vagyok, ezért inkább veszítek pár percet, csak utána, városnézés közben legyen meg a lelki nyugalmam. Ezt egyébként később több helyen is eljátszom, de Granadában például egy egész napot egy fizetős parkolóban töltött az autó, hogy nyugodt legyek, és egyébként is rosszul érzem magam, ha szabálytalanul parkolok vagy ketyeg az óra.

Ahogy befordulok az utcába, Cseperke kilép, hogy készítsen néhány fotót az autóról, megállapítottuk ugyanis, hogy kalandjaink során mindig kifelejtettük a kompozícióból a fellegszürke (vö: storm silver) fergeteget. Keskeny utcákon igen fotogén lévén Cseper meg is áll az utca közepén és csattint pár képet.

Türelmesen kivárom, majd bepasszírozom a kocsit a parkolóhelyre, kikászálódok és végre elindulunk a bejárathoz... Csak arról feledkeztünk meg, hogy hétfőn minden múzeum zárva van, és ez vonatkozik az erődre is. Kissé leforrázva állunk ott, különösen az elvesztegetett idő miatt, aztán úgy döntünk, elindulunk fel a vár melletti sétányon és legalább körbejárjuk, mielőtt továbbindulunk.

Az erőd fekvése pazar, rálátni a városra, azon túl a tenger, pálmafák mindenütt.

Aztán megtorpanok és megvonom a vállamat, megvan a hiányérzet oka. A hátizsák. Letettem a padra, de senki nem vette magához. Megiramodunk vissza a lejtőn, de persze már késő.



A pad üres, a kék, Saturn-színekben pompázó túrahátizsák párnázott laptoprekesszel, sehol sincs. A rend kedvéért még fel-alá szaladgálunk egy kicsit, benézünk minden utcába, hátha még elcsípjük valahol megvillanni, de nyilván már sehol nincs.

Az egyik padon egy öregember üldögél, tört spanyollal megszólítjuk: persze mindent látott. Két fiú egy motoron. Tettek egy kört és lendületből fölkapták, aztán már ott se voltak. Ha nem kérdezzük meg, persze nem szólt volna, és nem is túl bőbeszédű, csak a tényeket közli, aztán a vállát vonogatja.

Gyorsan számításba veszem a veszteséget: laptop, a töltője, egér, elemlámpa, pendrive, néhány könyv. Pénz és papír mindig nálam van, útlevelek, kocsikulcs megvan. Aztán számításba veszem, mi volt a laptopon: levelezés, jelszavak a fontosabb honlapokhoz, egy marék dokumentum és film, mind pótolható... csak az a 900 kép nem, amit Madridtól tegnap estig lőttem és feltöltöttem a gépre.

Egészen hamar összekapjuk magunkat, bevágódunk az autóba és visszatolatunk az utcába, ahonnan jöttünk, teszünk pár próbát a környező utcákon. Járókelőket kérdezünk, végül eligazítanak a rendőrséghez, hogy megtegyük a feljelentést.

Hát így.

Minden spanyoltudásunkat latba vetve elmagyaráztuk a legközelebbi hivatalban, hogy mi történt, ahol motoros járőröket hívtak, addig egy kis terecskénél álltunk és várakoztunk. A motoros rendőröknek elmondtunk mindent elölről ("Error" csóválta a fejét a járőr sokatmondóan), szóba hoztuk az öreget, hogy talán meg kéne kérdezni. Elirányítottak a belvárosi rendes rendőrőrsre, ahol fel tudják venni a jegyzőkönyvet. Folyamatosan azon zakatol az agyam, hogy mi volt a gépen, de persze egy percig sem reménykedtem. A GPS kétségesen elnavigált minket a belvárosba, ahol egy Carrefour parkolójában leraktuk az autót és besétáltunk a rendőrségre. Rövid várakozás után sorra is kerültünk, előadtuk tömören, hogy miről van szó, és azt javasolták, hívjunk fel egy számot, ahol beszélnek angolul és mondjuk tollba a részleteket. Praktikus, gondolnak a meglopott turistákra.

Mire idáig jutottunk, már túltettük magunkat a kezdeti megrázkódtatáson, mire a motoros rendőrök útbaigazítottak már túl voltunk a nehezén. Nem vesztettük el a fejünket és nem toporogtunk sokáig egy helyben. Persze kibeszéltük, hogy ki hol hibázott, de nem volt veszekedés, az amúgy sem segített volna semmin.

Innentől már hamar meg voltunk, némi hívásvárakoztatás után szépen angolul elmondtunk mindent, kaptunk egy iratszámot, visszasétáltunk a rendőrségre (az épületben nem lehet mobiltelefont használni), és aláírtuk a spanyol vallomást. "Mal suerte" sajnálkozott az ügyeletes tiszt.

Odakint felhőtlen, rekkenő őszi napsütés volt, lehetett vagy 23-25 fok, és kb. délután fél kettő.

Közben lehiggadtunk annyira, hogy csak a rosszkedv maradjon, és damage control üzemmódban azon járt az agyam, mi az, ami menthető. A fényképezőgép 2 gigás kártyájára kb. 500 jó minőségű kép fért rá, de a szemfüles olvasó megjegyezhette, hogy Alhambrában félúton megáltunk "újratölteni". Aztán a második adag is a laptopra került, hogy legyen hely a fehér falvaknak és a Sergio Leone countrynak. Ezek is feltöltődtek a laptopra, és a táska eltűnéséig kb. 40 képet készítettem még. Rövid telefonos konzultáció után Labanc kollégával arra jutottunk, hogy az utolsó törlés mínusz a 40 felülírt kép helyreállítható egy kártyaolvasó beiktatásával, tehát új kártyát és egy töltőt kell szereznünk, hogy legyen mire fotózni tovább, és legyen mivel fotózni.

Visszabaktattunk az autóhoz és besétáltunk a Carrefourba kártyát és töltőt vásárolni. A hétfői nap mérlege: vesztettünk egy fél napot, ami persze kisebb távolságot jelentett aznapra, és 90 euróba fájt a legszükségesebb hardver pótlása, ami bő egynapi szállással és reggelivel ér fel.

(Illusztráció. Köln, 2006.)

Volt egyszer egy hátizsákom.... meg egy laptopom... meg kilencszáz képem Alhambráról...