2. NAP: VOLT EGYSZER EGY...

(folytatás)

Amint a térképen is látszik, Trevélez egy völgy csúcsánál fekszik. Aki továbbindul, átkanyarog a szomszédos hegyoldalra egy csörgedező patak fölött, és amíg el nem éri a lejtő gerincét, visszafelé rácsodálkozhat az egész völgyre. Amint azonban az út beveszi a balkanyart, az utazó azonnal szembeötlő változásokat fedezhet fel a tájban. Látványosan sűrűsödni kezdenek a sziklák, összemennek a fák és megritkul a növényzet. A távoli hegycsúcsok fölött fenyegető, dús felhők gyülekeznek, amikből eddig csak annyi látszott, amennyi a feltöltött képeken - a hegyek tetejét elnyelő bodros fellegek.

Az utazás nagy része egyébként ezzel telt és telik el: udvariasan kerülgetjük egymást az esős idővel, éjszakára befelhősödik, esetleg esik egy keveset, reggel még takarja az eget, de délutánra felszakadozik. Most azonban határozottan abba az irányba tartunk, ahol a felhők gyülekeznek, ami nem kedvez az ideális fényviszonyoknak, amikre szükségem van a következő úticélunknál. Sebaj, még alig múlt dél, bármi történhet.

Az a bármi meg is történik, csak nem az időjárással. Andrea szerint a következő útszakasz egy része földutakat tartalmaz. Udvarias kuncogással átpöccintettem egy beállítást a GPS-ben, és bár látványos változást nem láttam, bíztam a gépben. Megfogadtuk, hogy nem állunk meg minden kanyarnál lefényképezni az előttünk álló 2-3 kilométert, hanem azért egy kicsit most már sietünk is. A lefelé vezető út is vadregényes a maga módján, és nem csak a kopaszság miatt látunk messzebbre, hanem mert keletebbre és lefelé tartva alant már a lankásabb, szelídebb vidék bontakozik ki.

Egy idő után aztán kiértünk egy vadonatúj autóútra, és elégedetten meg is jegyeztem, hogy lám, van alternatívája a földútnak. Alig értem a mondat végére, mikor a semmi közepén az út véget ért, minden kitáblázás és figyelmeztetés nélkül. Feltűnt volna, ha látunk egy olyan figyelmeztetést, ami úgy szól, hogy "Figyelem, autópálya vége, mezőgazdasági szervízút a következő 5-50 km-en!" Kissé hitetlenkedve hajtottunk le egy félig kész felüljáró mellett a földútra, nyilvánvaló építkezési területen zötykölődve keresztül, naívan feltételezve, hogy csak a felüljáró nincs kész. A GPS büszkén mutatta, hogy márpedig pontosan azon az úton vagyunk, amit megtervezett, ami azért elképesztő, mert ezek szerint még az andalúz mezőgadaság traktorok által frekventált csapásait is feltűntetik rajta.

Ekkor még inkább vigyorogtunk a helyzeten, a táj ugyanis látványos volt, a talaj határozottan vörösödött és gyümölcsösök, ültetvények váltogatták egymást. Amikor először megjelentek a melegházak, még nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget, a lágy dombok között elfértek elszórva. Az útfelület adott szakasza még 60+%-ban aszfaltozott volt, tehát technikailag nem földút, bár felfestés az nem volt, de ami azt illeti, forgalom se nagyon. Ha mégis akadt, kuncogtunk mint egy kisiskolás, hogy vajon mit gondolhat a helybéli, ha meglát egy magyar rendszámú városi autót a gyümölcsösök között kanyarogni. És még el sem voltunk tévedve!

Aztán jött némi földút, még egy csomó szervízút, olykor-olykor elhaladtunk az autópályaépítkezés szórványos foltjai között-alatt-mellett, majd végre jött valami tisztességes mellékút, ami szintén újnak és ígéretesnek tűnt. Alighogy kiszélesedett kétsávossá, egy Fondón nevű falu közelében, rögtön le is volt zárva. Itt volt tábla, hogy valamiért le van zárva vasárnap délután, és két szolgálati autó, láthatósági mellényes urakkal vissza is fordított minket.

(bakelitlemezen karcolódó tű hangja)

Próbáltuk megkerülni az elzárt szakaszt, de csak még extrémebb földutakra vezetett, ami túlzás lett volna egy elsőkerék-meghajtású minivel, így fogcsikorgatva visszafordultunk egy laza 50 km-es kerülőre.

Ahol tudtunk, lekanyarodtunk délre, hogy a tengerpartról kerüljük meg a hegyláncot, és bár a táj nem volt változatos, egyhangúnak sem nevezném idegensége miatt. Ha nem bosszankodtam volna az elveszített idő és kilométerek miatt, biztosan azt szajkóztam volna, hogy a kopárság ellenére milyen hangulatos. Így azonban toltam az előttünk totyogókat és mind a 86 lóerőnkkel előzgetni kezdtünk. Ahogy kezdtünk kiérni a síkabb részekre, a korábban látott melegházak is kezdtek "értelmet" nyerni. Nos, az értelem talán túlzás, inkább az abszurd a jó szó rá. Ahogy a moha a sziklákat (fent, északon) úgy kezdtek ellepni minden vízszintes felületet a hatalmas kiterjedésű sátrak, és elképesztő mennyiségben terjeszkedtek és burjánoztak. Annyira, hogy az egyik dombra felérve azt hittük, előttünk az már a távoli város. Hát nem:

Ameddig a szem ellátott, az bizony mind melegház volt, egy helyen szigetként emelkedett ki belőle egy párházas lakótelep. Ez volt El Ejido városa és környéke, a horizonton a tenger kékje, terrakotta-vörös és fehér épületek a távolban, és ezüstös sátorváros minden elképzelhető felületen. Aki tehát a Tescóban bolyongva a gyümölcsleves polcok között azon morfondírozott, hogy "márpedig ennyi gyümölcs a világon nincs", az valószínűleg megtalálta a választ. A kép persze nem adja át teljesen az extrém sátordzsungelt, de a kezdeti rácsodálkozás és hüledezés után hamar egy klasszikus idézetet fogalmaz meg az ember magában:

"Szeretnék megosztani önnel egy felismerést, amire az itt töltött időm világított rá. Mikor megpróbáltam osztályozni a fajukat, rájöttem, hogy maguk nem is emlősök. Ezen a bolygón minden emlős ösztönösen természetes egyensúlyra törekszik a környezetével, de maguk, emberek nem. Elfoglalnak egy területet és csak szaporodnak és szaporodnak, míg felélnek minden természetes erőforrást, miután a túlélés egyetlen módja, ha új területekre terjeszkednek. Van egy másik organizmus is ezen a bolygón, ami ugyanezt a mintát követi. Tudja, melyik az? A vírus. Az emberi faj egy betegség, rákos daganat ezen a bolygón. Maguk a pestis és mi vagyunk az orvosság."

A hatásvadászat kedvéért a sarkításokat most elnézzük, mint például természetes ellenség és csúcsragadozó, de az idézet többnyire találó. Szerencsére itt már rendes autópályán haladtunk a bevágott dombok között kanyarogva, és ugyan kellemetlenül sokszor tárult elénk ez a panoráma, legalább gyorsan haladhattunk és viszonylag hamar elértük Almeríát, ahol élesen északnak fordultunk, vissza a szárazföld felé.

Almeria kéremszépen történelmi vidék. Nem, nem a mórok miatt. Nem, nem is a rómaiak miatt, akik errefelé építettek ki útvonalat a meghódított Hispánia belseje felé. Pedig a városkát, ahová igyekeztünk, Tabernasnak nevezték, amely a helyi folklór szerint még a római időkből maradt a környékre, az utánpótlási útvonal mellé települt számos fogadóra (taverna) utalva.

Almería nevét azonban nem ez véste a történelemkönyvekbe, hanem a XX. század közepe, és egy olasz úriember, akiben Amerikát idézte fel a vidék. Sergio Leone ugyanis Almería provinciájában találta meg a Vadnyugat hasonmását, és ezen a környéken forgatta le legendás westernjeit. Érthető tehát, hogy ez megszentelt vidék, ahová zarándoklatra kell jönni.

Különös módon vadonatúj fényképezőgépünk is ráhangolódott a tájra és egy érthetetlen anomália folytán, megmagyarázhatatlanul 1.82:1-es szélesvásznú képarányba kapcsolt és amíg a környéken tartózkodtunk, csak így volt hajlandó működni...

Tabernas mellett ugyanis a mai napig megvannak a díszletek. Egy tanulmány a hely - kompaktul összeépítettek egy klasszikus vadnyugati települést egy tipikus mexikói faluval, képen kívül pedig egy erőd és egy indián sátorfalu is található. A díszletek pénzért látogathatóak, napjában többször kaszkadőrbemutatóval. Igazi lepattant, szakadt hely, minden nagyon a helyén van, a lelkes rajongó a belépő mellé kosztümöt is kölcsönözhet, hogy akár egy egész napon keresztül abban sétáljon fel-alá és megmártózzon a vadnyugati atmoszférában. Ezt azért kihagytuk, de amennyire a késői érkezés lehetővé tette, bejártuk a helyet.

Ha annyiszor láttam volna a filmeket, amennyiszer szerettem volna, biztos ismerősebbek lennének a házak és terek, de így sem panaszkodhattunk. Bár a falu nem túl nagy, meglepően sok időt el lehetne tölteni a házak között, mi viszont hála a kényszerű kitérőnek, bő másfél órát veszítettünk, így nem tudtuk úgy bejárni a helyet, ahogyan szerettem volna. Nem akartunk kapkodni és sietni sem, megnéztünk amit tudtunk, köztük két "jelenetet" is: egy utcai leszámolást és egy kocsmai leszámolást is. A helybéli kaszkadőrök ügyesek voltak, még párbeszédeket is lezavartak, amiből ugyan csak pár szót értettünk, de hangosan, tisztán beszéltek, mintha lenne színészi gyakorlatuk. Ez volt az aznapi utolsó műsor, ezért kicsit már pihentek voltak és néhol elbohóckodták, a fegyverek sem mindig működtek, de legalább improvizációval kompenzálták a bakikat, ami szintén jó megoldás volt. Persze az sem segített a helyzeten, hogy érkezésünkkor egy túristabuszból a marokkói női nyugdíjasklub kászálódott ki és viháncolták végig az előadásokat. Azt nem figyeltem, hogy a bártündérek kánkán-műsorára szemérmesen lesütötték volna a fátylukat.

A mexikói falu bejárása így el is maradt, mivel erősen alkonyodott, mire véget ért a műsor, és a felhők sem dobták föl eléggé a naplementét, hogy nagyon érdemes legyen fényképezni. Már eleve szívtam a fogam, hogy nem rekkenő, zavartalan déli napsütésben érkeztünk, amikor a falak még fakóbbak, az árnyékok még élesebbek, és a por még porosabb.

Csak azért nem volt nagyobb a veszteség, mert az idevezető út fantasztikus látványokban bővelkedett, és a kitérő miatt érzett bosszúság és a melegházak végtelen sorának bizarrsága is érdekes élmény volt. Távoztunkban még elcsíptük a személyzet egyik tagját, hogy kifaggassuk az egyéb forgatási helyszínekről a környéken. Tudtuk, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat híres farmja is a közelben van, de mint kiderült, a tulajdonosai borsos árat kérnek azért, hogy fényképezni lehessen. Megtudtuk azt is, hol forgatták az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag három jelenetét: a tankos hajszát, a tengerparti sirályos jelenetet és a velencei terecskét, ahol Indyék egy csatornából bújnak elő, miután kimenekülnek a katakombákból.

Almeriába tartottunk tehát, hogy találjunk egy hostelt az éjszakára és közben azon morfondíroztunk, vajon rászánjuk-e a másnap délelőttöt, hogy megkeressük az emlegetett helyszíneket a környéken, vagy induljunk tovább, bármilyen kevés idő is jutott a filmezés eme kis Mekkájára. Aztán persze másnap délelőtt a sors közbeszólt és fenekestül felforgatta elképzeléseinket.

De ahogy a költő mondja, ez már egy másik történet...