5. NAP: SEVILLA

Ronda legalább egy teljes napot megért volna, de már kezdtük érezni az eltelt időt és egy újabb extra éjszaka nem fért volna bele sem a büdzsénkbe, sem az időnkbe, így aztán kissé vonakodva továbbindultunk. Hamar kiértünk a hegyek közül, lágyan hullámzó dombok és szántóföldek közé, egyre síkabb és sárgás tónusokban gazdagodó vidékre. Egy idő után aztán a nagyvárosok környéki "ismerős" terep következett, ipartelepek és növekvő forgalom, felüljárók és körgyűrűk, sűrűsödő útjelzők. A város határában már nagy benzinkútnál tankoltunk és kitakarítottuk az autót, aztán következtek a külvárosok, bérházak, sugárutak. Ez volt a legnagyobb város utunk során, és már annyira elszoktunk tőlük, hogy kicsit rá is nyomta a bélyegét az ottlétünkre.

Többet keringtünk parkolóhelyet keresve, kevesebb tájékozódási pont, több eltévesztett lehajtó, forgalomtól elzárt területek, építkezések (mármint a szokásos daruerdőn túl) és útfelújítások nehezítették a navigációt. Megunva a kóválygást végül egy park mellett találtunk helyet a Plaza de Espana szomszédságában, tripla platánsor tövében. A tér félkör alakú épületegyüttese halványan ismerős volt, és amikor elértük a kerámiaoszlopú hidat a mesterséges (és száraz) folyómeder fölött, már rá is jöttem, egy magamfajta geek-nek honnan lehet ismerős: kb. 1 perc erejéig Naboo szerepében tündökölt az Episode II-ben.

Amilyen látványos a tér és az épület, annyira zavarba ejtő is. Nem jöttünk rá, milyen célt szolgál éppen, azon kívül, hogy a téren éppen sátrak voltak fölállítva valamilyen esti koncerthez. Az épületbe bemenni nem lehetett, kívülről pedig sok bejárni való nem akadt. Ez is szokatlan volt az eddigiekhez képest. Az elképesztően gazdagon díszített kerámia-trónusok fele málladozott, az erkélyen masszív galambszar és madártoll-rengeteg fogadott, és graffitik mindenütt. Kicsit el voltunk veszve, céltalanul bolyongtunk az épületek között és nem igazán tudtunk sokáig ott időzni, bármilyen fotogén is az épületegyüttes.

Átvágtunk egy parkon, túristainformációt keresve, és végül úgy döntöttünk, a tutira megyünk: a katedrális messziről látszik, onnan már az Alcázar sincs messze. Átgyalogoltunk néhány forgalmas és kevésbé fotogén utcán a metróépítésig (az 1. vonalat fúrják szerte a városban) és a folyópartig a Torre De Oro közelében.

Az egész túl zajos és túl forgalmas volt az előző napok után, a látnivalók között túl sok... város... terült el, és már elég késő délutánra járt az idő. Itt azért már kiütközött a fáradtság, kicsit türelmetlenek voltunk. Sevilla ennek ellenére ígéretesnek tűnik, rengeteg bicikli, egyetemváros-hangulat, folyópart és sétálóutcák teszik kellemessé és élhetővé a várost. Előbb a palotába mentünk, és máris helyreállt egy kicsit az egyensúly.

Bőven volt bepótolnivalónk az elveszett alhambrai képek után. Furcsa is volt, elvégre a sevillai kastély nem egy alhambra-pótlék, mégis kicsit úgy álltam hozzá, már ami a fotózást illeti. Építészetileg sok a rokonság a két palotakomplexum között, kicsiben minden ugyanúgy megtalálható benne, legfeljebb egy kicsit másképp. Jól is esett a viszonylagos csend és nyugalom, a kert pedig igazi gyöngyszem volt... mint mindig.

A hely azzal hálálta meg a késői, és kissé kapkodó városnézésünket, hogy lapos, meleg tónusú, késő délutáni fényekkel és árnyékokkal árasztotta el a kerteket, ami, mondanom sem kell, hálás körülmény a fotózáshoz, és még az sem zökkentett ki hogy ötkor, mikor a hely bezárt, a biztonsági őrök síppal-dobbal, nádi hegedűvel terelgették ki az embereket.

Odakint egy Starbucksban töltődtünk fel, majd a lelki egyensúlyunk helyrebillentése érdekében két zacskó sült gesztenyét vételeztünk és azt majszolgatva tértünk vissza az autóhoz.

Sötétedett, mégis úgy döntöttünk, továbbmegyünk Córdobába, inkább ott keresünk szállást, hogy reggel frissen nézhessünk várost, és délután elinduljunk hazafelé.