Hanem a kilométerek – Cuenca, I. rész

Májusban már egyértelműek voltak a jelek a cégnél, nem is vártunk az utolsó pillanatig, elkezdtük szervezni a hazaköltözést. Éreztem a vesztemet, és mint akit sarokba szorítottak, minden mindegy alapon igyekeztünk minden hétvégére beiktatni valami látnivalót, ami eddig kimaradt.

Cuencával kezdtük, de persze ezt is úgy, hogy útba ejtsünk mindent, ami belefér egy hétvégébe. Indulásból a kertek alatt haladtunk kelet felé, és hamarosan már jött is az első jel, amikor kiértünk arra az autópályára, amin alig három évvel korábban először érkeztünk Madridba. A melankóliának több sem kellett, rögtön felpörgött, miközben ott duruzsolt a “már nincs sok időnk hátra, lehet, hogy végleg elmegyünk, ide se jövünk vissza többet, oly sok mindent nem láttunk még” című sláger.

Amikor idefelé jöttünk, még úgy sejtettem, az utolsó szakasz lesz a legnehezebb, ott kell behozni minden lemaradást, amit a háromnapos úton összeszedtünk. Az utolsó napra több mint ezer kilométer vezetés jutott és Zaragoza és Madrid között nincs más, csak a sivatag. Gyúrtam is rá rendesen, mert Barcelona után már csak szántóföldek jöttek, aztán már csak olajfák, és mikor Zaragoza előtt megálltunk a semmi közepén egy benzinkútnál, a nem túl forgalmas autópályán, már eléggé zsibbadt voltam. Kávé, cigi, kabócák, forróságtól remegő táj, mediterrán fenyők, távolban egy névtelen városka.

Zaragoza és Madrid között nem is volt semmi… csak egy hegyvonulat, amin elég kanyargósan vágott át az autópálya, ráadásul nem volt a legjobb állapotban sem. Erre nem számítottunk, de jókor jött meglepetés volt. Ha a látvány nem lett volna elég, az adrenalin felébresztett. A vadregényes tájon a kanyargós, sokszor felújítás miatt szűkített-terelt út és a rengeteg kamion miatt résen kellett lenni, kaptatókon, lejtőkön, szerpentinen előzni, miközben olyan tájon keltünk át, amihez foghatót még nem láttunk. A fényképezőgép persze ekkorra kezdett lemerülni, úgyhogy sok látványos kép nem maradt fent erről a szakaszról.

A gerinc előtt, a kaptató tetejétől nem messze tankoltunk egy kis benzinkútnál, majd a gerinc után nem sokkal egy nagyobb kútnál kávézni is az utolsó nagy roham előtt. Eddig tartott az izgalmas szakasz, jobbra tőlünk felhők és sötétség, balra ragyogó, tiszta kék ég alkotott frappáns hátteret. A ragyogó kékség felé vettük az irányt, és a szelídebb, jobb minőségű autópályán megkezdtük a végső ereszkedést Madrid felé.

Közben végül ránk sötétedett, a nagy forgalomban figyelni kellett ugyan, de már tompultam is, és valahol itt keresztezte egymást az akkori, és a három évvel későbbi útvonalunk.

Valamiért sosem néztem utána később, mikor már tudtam orientálódni a térképen, hogy egész pontosan melyik úton jöttünk be Madridba, csak arra emlékszem, hogy a végén már teljesen elvesztettem a tájékozódási képességemet. Aztán nem láttam szükségét visszakövetni a lépéseimet. Egy meleg, nyári éjszakán, este tíz óra tájban gurultunk be a szálloda elé, június 24-én, vasárnap.

Annak ellenére, hogy valószínűleg már alkonyodott, amikor Madridba érkeztünk, mikor három évvel később, egy kora májusi napon kb. 5-6 kilométeren át visszafelé követtük az autópályát, megcsapott a jövő szele, amolyan mítikus balsejtelem gyanánt rám telepedett egy időre.

Aztán lehajtottunk az autópályáról és jöttek megint az általam amúgy is jobban kedvelt mellékutak, és hamarosan újabb kaptatókon kanyarogtunk első úticélunk felé. Előtte még ismét váratlan meglepetéssel duzzasztógátakhoz, és elhagyott bányaépítményekhez érkeztünk, és kiszálltunk egy kis időre fotózni. Végül sosem néztem utána, mi a történetük, csak annyit sejtettünk, hogy századeleji épületek lehetnek, amiket elhagytak, mikor megépítették a duzzasztókat.

Kóboroltunk egy keveset a duzzasztók között, míg végül megtaláltuk a kis falut, amit kerestünk, azon túl az olajfaligeteket, azon túl pedig az Arcok ösvényét, úticélunkat.

(kattints a képre az albumhoz)

Itt, a duzzasztott tó egyik szegletében, egy félig mesterséges, félig természetes erdőben sziklába faragott arcok fogadják a turistákat, amiket egy kellemes, nem túl hosszú, nem túl megerőltető séta során körbe lehet járni. Nekünk valahogy sikerült elkerülnünk egy-két jellegzetesebb darabot, de a hangulat átjött. Álldogáltunk kicsit a szélkorbácsolta víz partján, néha szemerkélő esőben, súlyos fellegek alatt és próbáltuk nem drámai aláfestésnek és újabb eposzi ómeneknek tulajdonítani az időjárást.

Ugyan úgy indultunk el otthonról, hogy ha rossz az idő, estére hazamegyünk, de nem adjuk egyszerűen a hétvégénket. Cuenca úgyis csak 150 kilométer Madridtól (és 200 tőlünk).

TOVÁBB...

Nem az évek teszik

Tegnap volt Cseperke születésnapja. Ő Dublinban, én Madridban, gyerekek Budapesten… szétszóródtunk Európa három sarkába. Kint ülök az erkélyen, a tizennegyedik emeleten és ellátok a sziklacsúcsig, aminek a tövében majdnem pontosan egy évig laktunk, majdnem pontosan egy évvel ezelőttig. A születésnap kicsit furcán is telt legutóbb, mert leginkább pakoltunk és dobozoltunk, a költöztetők jöttek a holmikért, amiket hazaküldtünk. Nem igazán akartam rögtön a szülinap után indulni, arra gondoltam, talán 1-2 napot még együtt tölthetnénk, de már félig üres volt a lakás, nem lett volna sok értelme. Az első három napra szállást foglaltam előre, így aztán adva volt a másnapi indulás. Július tizedike. Pont egy éve. Nézek ki az erkély korlátja fölött az ismerős hegyoldalakra, a hullámzó dombokra. Sok ismerős.

Tegnap volt Cseperke születésnapja. Furcsán telt, Skype-on beszéltünk ugyan, de egyébként ugyanúgy lusta, álmos, meleg nap volt, mint tavaly. Akkor péntek, most szombat. Még annyira sem tudtuk megünnepelni, mint legutóbb, de legalább nem volt olyan melankolikus. Most már az, mert az In Your Honor akusztikus fele szól a Foo Fighterstől.

Most persze más, más aggodalmak, más remények, más kilátások. Alkalom a visszatekintésre, és igen, nem kerülte el a figyelmemet az az ironikus tény, hogy a spanyolországi útinaplómból csak két út maradt ki: az odaút és a visszaút. Erről, és sok más, ehhez kapcsolódó történetről lesz szó az elkövetkezendő napokban.

Szabadjon ennyit a melodrámából mára, legközelebb már cselekménnyel sűrítjük. Maradjanak velünk, hamarosan visszatérünk.

TOVÁBB...

Karácsonyi különszám

Karácsony idegenben = furcsa.

Eleve kiköltöztünk a nagyvárosból vidékre, amit még otthon sem tettünk meg, igaz, itt munkanaponta 2x45 kilométer általában nem nyűg. Csend van, a hátsó kertben 1700-2300 méteres hegyek, várkastély meg minden. De azért ez idegen föld, senki nincs a közelben, aki érti a nyelvünket.

Már az utolsó 3 nap furcsa volt az irodában, egyedüli magyarként, ráadásul aki csak tudott, már a 19-20.-i hétvégén hazahúzott. Vagy legalábbis megpróbálkozott vele, volt olyan kolléga, akinek második, vagy harmadik próbálkozásra sikerült, volt, aki itt ragadt (utolsó alkalommal gép volt, csak pilóta nem).

Szóval poroszkál az ember a majdnem kihalt irodában egy maréknyi vegyes származású expat között, és munkát mímel, vagy beszélget. Igaz, hogy az épületben nem vagyok egyedüli magyar, de az emeleten kísérteties az érzés. Ez aztán végig meg is marad.

Bejártuk autóval a belvárost, megnéztük a díszkivilágítást, ami különleges és tanulságos volt, főleg azért, mert javarészt udvariasságból voltak fenyőfaszerű kúpos alakzatok lámpákkal teleaggatva (fenyőfákat nem vágtak ki a nyugati vadak kedvéért), mivel ők december 25-ét ünneplik ugyan, de január 6-án ajándékoznak. Azért a Pac-Man karácsonyfa állat volt.

A két ünnep között már le is szerelték a díszkivilágítást.

Mi is műfenyőt állítunk 24-én, nekem az egész nap valami halvány hiányérzettel telik. Eleinte Spotify-on hallgatunk áthangszerelt Foo Fighters dalokat (először vonósnégyessel, aztán bluegrass stílusban, végül a karácsony hangulat jegyében amint altatódal-stílusban, xilofonnal, csengettyűkkel zúzzák a Pretendert), de aztán délutánra már muszáj Petőfit nyomni, ami aztán a nap hátralévő részében végigkísér minket.

Még az utolsó pillanatban, úgy délután öt óra tájban leugrunk csillagszóróért a gyerekekkel, a biztonság kedvéért azért viszem a fényképezőgépet is, és jól teszem. Nincs meleg, de meg sem fagyunk, hó és eső sehol, az utcák kihaltak, de egy-két bolt még nyitva van, ez csak nekünk Szenteste.

A főutcán 3-4 büfé/kocsma/étterem is van, abból az egyikben csak lézengenek, habár nem szakadt hely, csak picit szocreál, azért kicsit lehangoló. A cigiautomatájuk se jó, ez aztán remek ürügy, hogy átmenjünk a másikhoz, ahol akkora a tömeg, hogy egyesek az utcai teraszon támasztják a pultot, söröznek és hangosan beszélgetnek. Ezt egy másik bárnál is így van, nekünk azonban fogalmunk sincs, hogy mi az apropó. Bent egy gombostűt nem lehet leejteni, derűsen sörözgető és ordibáló spanyolok között török utat magamnak a bár másik végében lévő automatáig, kikotrok egy Marlboro Lights-ot a gépből (ünnepnap, vagy mi), és ha már ott vagyok, előásom a gépet és elkezdek a fejek fölött kattintgatni.

A tekintélyt parancsoló gép nem marad észrevétlen, egy enyhén spicces helybéli megkérdezi, a tévétől vagyok-e. Mondom neki, hogy nem, csak fotózok, erre int, hogy várjak, odahív még valakit és csoportképet alkotnak. Udvariasan elkattintom a képemet, de fogalmam sincs, kik voltak ők, és szerintem a spicces ibér társai is teljesen tanácstalanok voltak az én kilétemet illetően.

Kiverekszem magam a tömegből, konstatálom, hogy a gólyák visszatértek és befészkelték magukat a templomtoronyba, majd hazaindulunk.

Cseperke a konyha ördöge, maratoni 6 órás sütés-főzéssel készül a karácsonyi vacsorára, egész pulyka, zserbó, saláta, leves…

Hét óra is elmúlik, mire elkészül az ünnepi vacsora, és ekkor lecsap a XXI. század. Az asztal végébe beállítjuk a beépített webkamerás laptopot, és Skype-on beszélünk a családommal. Az erről készült fotó már kicsit posztmodern lesz.

A család egy része élő közvetítésben nézheti az ajándékbontást is, aztán elbúcsúzunk tőlük és kezdődik a masszív karácsonyi tunyulás, egészen január 7-ig.

A két ünnep között se eső, se szél, se hó, három napon át szivathatjuk magunkat az egyik karácsonyi ajándékkal, egy távirányítású helikopterrel, amit nem egyszerű röptetni. A spanyolokra jellemző módon amíg a repüléssel kísérletezünk, a főtéri egyik bárból kiballag egy enyhén kapatos úriember és a téren keresztül jó hangosan elviccelődik velünk, minden rosszindulat nélkül. Fordul a kocka, amikor ugyanennek a helikopternek az igazi változata eldübörög a templomtorony mögött, én pedig látványosan rácsodálkozok a távirányítóra és elismerően biccentek, hogy milyen profik vagyunk már.

Mikor elromlik az idő (nem, nem a helikopter), és földig ér a felhők lába, felgurulunk a tájvédelmi körzetbe pazar hangulatfotókat gyártani a tapintható nyugalomról – az egész völgyet betöltő vízcsobogást nem sikerül megörökíteni.

Ezen felül Xbox, DVD, punnyadás, a két ünnep között befut a karácsonyi ellátmány is hazulról, 30-án felnyaláboljuk a csomagot, amiben a DVD-ken és könyveken kívül szaloncukor is lapul.

A szilveszteri bulira ugyan kerítünk egy kis mojitót, valami szőlőalapú fűszeres szíverősítőt, meg malagai mazsolabort, sőt, Cseperke még sajtos pogácsát is süt a családi recept szerint, de a buli kimerül további masszív Xboxozásban és DVD-zésben. Még furcsább, mint a karácsony, nosztalgiából elő is ásom a 2005-ös pattantyús szilveszteri képet.

Január ötödikéig bírjuk a tespedést, akkor egy helybéli fülese alapján átgurulunk Escorialba, ahol életnagyságú (vagy nagyobb) diorámák elevenítik meg Betlehemet, és úgy nagyjából az egész Közel-Keletet, rómaiakkal és elefántokkal. A belváros minden utcája gyakorlatilag átlényegül életképpé. Mindez előfutára a január 5-én este esedékes felvonulásnak.

Ez utóbbit, a Cabalgata de Reyes Magos-t minden városban megtartják, ibéreknél ez az igazi karácsony: A három királyok és apró segítőik cukorkát szórnak a nép közé, utánfutókra épített díszletek közül. A madridi nyilván sokkal extravagánsabb, de a városban akkora a tömeg ilyenkor, hogy ha a látványra kiváncsi az ember, jobb, ha a tévében nézi az élő közvetítést.

Mi ugyan a diorámák miatt jöttünk, de a cukorkaesőt is bevállaltuk: Szabolcs gyűjtötte be a legtöbbet, aztán bölcsen tartalékolta hazáig egy részét, amit aztán széthordtunk, így végül neki nem is jutott belőle több.

Másnap minden zárva, reggel megkapják az ajándékokat (vagy szenet, ha rosszak voltak), és vége is a téli szünetnek, másnaptól lassan elkezdenek visszaszivárogni a munkába az emberek.

TOVÁBB...

A mór király átka - IV. rész

Pokolba a számozással! George Lucast talán érdekelte, mikor elkezdte a trilógiát?

Másnap reggel elkezdtük bezsebelni az XP-t, amiért tapasztalatból az automata pénztárhoz álltunk a sötétben-hidegben ott dekkoló sor helyett (kérem vegyék jegyzőkönyvbe, hogy még nem volt reggel 8 óra, a nap nem kelt fel, a parkoló és a várakozási terület álmos csendjét egy benzinmotoros levélfújó kavarta fel, amivel nagyrészt port fújt a kolléga, ami felverődött és megült az árkádsor alatt, és aki persze zajvédő fülest viselt, velünk ellentétben – a hulláját szétszórtuk a szélrózsa minden irányába, minden bizonyítékot eltűntettünk, sosem varrják a nyakunkba). Kis rizikófaktor volt ugyan, hogy DZ bankkártyája úgy nézett ki, mint amit Koons százados a végbelében csempészett ki a vietnámi dzsungelből, de csodák csodája, a gép elfogadta. Összeszedtük Kínait és magunkat is, aztán szép kényelmesen besétáltunk az Alhambrába.

Mivel innentől minden szó fölösleges, mert úgysem tesz igazságot (akit mégis érdekel, itt elolvashatja, milyen szavakat találtam legutóbb), úgyhogy beszéljenek a képek (az ötödik után folytatjuk):

…és ez még csak a Naszrid palota volt.

Néhány mély lélegzet és rövid szünet után újra itt vagyunk. Egy pár, további fotó viszont magyarázatra szorul, töredékesen, teljesen egyéni belátás szerint.

Ez viszont valódi elkapott pillanat volt. Annak ellenére, hogy ez gyakorlatilag az 1. Számú Turista Pozíció, Műemlék Fotózásakor, valahogy csak itt, DZ átszellemült ábrázatát látván kattant be, hogy ez bizony egy erős és kifejező kép lehet. Nem fontolgattam sokat, az első adandó alkalommal elcsattintottam a fotót és roppant elégedett vagyok vele: valahol nagyon halványan az ég felé nyúló kéz nem túl természetes tartása egy bizonyos freskóra emlékeztet, egymás felé nyúló ujjakkal.

Ez viszont annál tudatosabb fotó, DZ-vel közösen, takarosan beállított kép lett, igaz, komponálhattam volna kicsit jobban is, de nem akartam túl sok időt rászánni, nehogy elszálljon a pillanat varázsa (emellett ez a 2. Számú Turista Pozíció, Műemlék Fotózásakor).

Ez a turista az istennek sem akart elmozdulni onnan, bőszen hallgatta az audioguide-ot, annak ellenére, hogy az egész turnus elvonult, a következő pedig vészesen közeledett a hátam mögött. Egyrészt az idegesítő köcsög belezavart az eredeti elképzelésembe, ezért is lett aszimetrikus a kép, mert mikor végre exponálásra szántam magam, már nem volt cérnám pontosan célozni, másrészt viszont így a hiteles a kép, mert nem steril. (Ennek a párja egy sevillai kép tavalyról, ahol egy oszlop ugyan majdnem teljesen elrejti a turistát, de pont annyira lóg bele, hogy észre lehessen venni.) Igazi képeskönyvbe való reklámfotó, egyszesmind a 3. Számú Turista Pozíció, Műemlék Látogatása Közben.

A kép az ifjú DZ-két ábrázolja, amint ifjonti zavarában, úgyis mint gyermekkori vágya teljesülése után elérzékenyülve a Generalife virágait csodálja. A látens hajlamokról korábban már értekeztünk, ez is egy finom utalás. Lelki Dévényi Tibi bácsim elégedetten sóhajtott fel, amiért egy újabb kispajtás pontos labdája vált valóra: DZ-ke ugyanis azóta szeretett volna eljutni az oroszlános udvarba, mióta egyik iskolai történelemkönyvének borítóján meglátta és kiderítette, honnan való. Örülünk, hogy egyesült erővel DZ megláthatta a mór palotát élőben is.

Végezetül pedig egy újabb ismerős és tipikus kép, amint egy erőd falán állva a terepet szemlézve RPG-geekek megszakértik a potenciális ostromhelyzeteket különböző korok és technológiák függvényében. Ezen a képen csak azért nem állok mellettük határozottan mutogatva, mert éppen fotóztam.

A mesés komplexum bejárása után mesés rántottás ebédet fogyasztottunk el stílszerűen az Alhambrával szemben egy helyi tipikus étteremben, jóllakott óvodásként bólogattunk és mosolyogtunk egymásra, aztán szépen, minden sallangtól mentesen hazatértünk, hogy másnap Kínaiék elindulhassanak vissza Helvéciába vasparipájuk hátán.

A kis körút teljes képanyagát az alábbi fotóra kattintva ajánlom mindenki szíves figyelmébe. Nagyon nagy köszönettel tartozom Kínainak és Zolinak, amiért magukkal csábítottak erre az útra, és támogatták az utazásom anyagi részét is. Uraim, egy élmény volt!

(Hamarosan: Christmas Special)

TOVÁBB...

A mór király átka

Bizony, semmi sorszámozás, ez nettó a mór király átka lesz, és kész.

Cordobából délkelet helyett dél-délnyugatnak indultunk Ronda irányába. Itt már az elején bekeveredtünk egy kis faluba, ahol ráadásul kifogtunk egy sorompót is, de nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget neki. Békésen álldogáltunk, közben egy kőfalra kiragasztott bikaviadal-plakátot elemezgettünk, majd meguntuk a várakozást, visszafordultunk és átmentünk a két utcával arrébb található felüljárón. Ez kicsit sportosan sikerült, mivel még világosban oda akartam érni a városkába, elég dinamikusan hajtottunk fel, mit sem sejtve, hogy a felüljáró éppenséggel a tetején horpadt, így kis híja volt, hogy az első kerekek nem emelkedtek el az aszfalttól.

Ezt leszámítva többé-kevésbé a GPS szerint haladtunk, csak néha néztünk be egy letérőt, így például fölülről kerültünk meg egy falut, ami már tipikus andalúz képződmény volt, erőddel és fehér házakkal. Nem lehetett ellenállni a képeslapszerű látványnak, így aztán megálltunk. (Itt egy kis segítséget kérek, nem emlékszem a település nevére, és órák óta böngészem a Google Maps-t, de nem lelem a városkát.) Itt aztán igazi portréfotós-riporter módjára sikerült elkapnom egy-két spontán, egyáltalán nem beállított és lazán természetes pillanatot, ahogy gyönyörködünk a látványban. Ismétlem, teljesen spontán, elkapott életképről van szó, teljesen természetes, hogy útitársaim a látványnak háttal sétálnak, illetve szemrevételezik a képen kívüli tájat is. Frankón. Elkapott pillanat. Egyáltalán nem kellett többször bejárni és állítgatni.

Ezután már csak épp 2-3 percre álltunk meg Ronda határában, hogy nyiffogva kipattanjak az autóból és felszaladjak a szomszéd dombtetőre sötét fellegekből lecsapó fénypászmákat fotózni. Ezt aztán még párszor eljátszottam az út során.

Végül leparkoltunk a városban, egy szép, hosszú sétálóutcán át kilyukadtunk az óvárosi részhez, még fény is akadt elég, hogy elkezdjük bejárni – a kanyonban a varjúpopuláció extrémsport-szerelmesei vitorláztak a slipstreamben, lelkes károgások közepette.

Emitt nyiffogás nélkül fotóztam további fénypászmákat, és a rohamosan fogyó fényben a városképet, utcákat, tornyokat, amerre jártunk. Mire besötétedett, éppen elértünk a mór királyok házáig, ahol igazából sosem lakott mór király, legalábbis a hivatalos verzió szerint, és amely mellett/alatt található egy bánya. Ezekre már nem jutott idő, bezártak mire odaértünk, de természetesen fél percnek sem kellett eltelnie a “Móriak bányái” című beszólásig, és utána már csak idő kérdése volt, hogy megfejtsük, hogy a mór király tulajdonképpen egy lich, aki a turisták közül ragadja el az óvatlanabbakat, illetve az ellene küldött kalandozók vegzálásával tölti örök kározatát.

Mi persze taktikusan kijátszottuk azzal, hogy még azelőtt felgöngyölítettük fejben a dolgot, hogy lemásztunk volna a katakombákba, így aztán nyugodtan nézelődtünk a napnyugtában, bevásároltunk vacsorára valót, visszaballagtunk az autóhoz és útnak indultunk Granada felé.

Tudnivaló ugyanis, hogy az Alhambra bizonyos területeire csak korlátozott számú belépőt adnak ki, és mivel interneten keresztül jóelőre foglalhatóak, ezért aki személyesen szeretne jegyet venni és még aznap bejutni a palotába, már pénztárnyitás előtt sorba kell állnia. Mindezt úgy kellett teljesítenünk, hogy előtte már vezettem 350 km-t a La Mancha-i szántóföldektől Cordobán át Rondáig, két városnézéssel egyetemben, Granada további 190 km-re volt, besötétedett, és ha pénztárnyitásra rendben oda akarunk érni, nem kóvályoghatunk a városban, tehát célszerűen már ott kellene megszállni.

Feltankoltunk, a képébe kacagtunk a mór királynak és kidöngettünk a városból. Mit sem sejtettük még ekkor, hogy a mór király nem ereszt olyan könnyedén: hogy-hogy nem, az autópálya, ami praktikusan Granadába röpített volna, egy idő után egyszer csak le volt zárva, letereltek minket az autópályáról, és persze az égvilágon semmi sem jelezte, pontosan merre is kellene kerülni. Bárhogy gyűrtük a GPS-t, az előbb-utóbb mindig visszaterelt a lezárt autópályára, ami nevetségesen hosszú szakaszon volt lezárva. Halványan ismerős volt a dolog tavaly őszről, Almería közelében, de ott egyértelműen nagy kerülőt kellett tenni és követhető volt az út.

Nemsokára ráébredtünk, hogy a lich király mágiájának anyagi komponense az útépítést jelző táblák és tereptárgyak, valamint a GPS-ünket is manipulálja, minduntalan azt javasolva, hogy térjünk vissza Rondába. Betévedtünk egy Teba nevű városkába is, ignoráltuk a görög áthallásokat, és hosszasan keringtünk kanyargós, szűk gettóutcákon, ahol javarészt igazi andalúz cigánycsaládok éltek, míg a hegytetőn egy várkastély terpeszkedett. Köd ugyan nem volt, de nem lepődtünk volna meg, ha a falulakók hirtelen minionok gyanánt körbeállják az autónkat és közlik, hogy Strahdt gróf vacsorára vár bennünket a kastélyában. (Kivéve, hogy úgy mondták volna, hogy “esztrád” mert a spanyolok képtelenek s+mássalhangzóval kezdődő szavakat kiejteni anélkül, hogy elé ne pakolnának egy e betűt – azt panaszolták, a “stop” például nagyon nehéz szó… és mivel andalúziában voltunk, ahol a számos mássalhangzó mellett az s/sz-betűt is elnyelik, a várúr neve valószínűleg csak “trád” lett volna. Ez persze megmagyarázza, miért kezeli minden valamire való birtokos megvetéssel az alattvalóit.)

A vár körüli óvárosi utcákról levezető szerpentin is gyanúsan keskeny volt, odalent pedig hívogatóan kivilágított focipályán zajló Megye II meccs képezett terelést, a sok össze-vissza parkoló autóval.

Eddigre Kínai HP-ját is leszívták nullára és bekómázott az első ülésen, én pedig már vadul szőttem az ellenmágiát a GPS-szel, míg végül azzal próbáltuk kijátszani a mór király éberségét, hogy az eddigi 5 próbálkozás után egy település helyett ráböktem a semmi közepére az egyik, számunkra kedvező fekvésű úton, így észrevétlenül átcsoroghattunk a kritikus szakaszon, és egy teljesen más autóútra bukkantunk ki, amibe kilométerekkel odébb csatlakozott bele a mór király által mágikusan lezárt útszakasz.

Ez mintegy 40 km-es kitérőt és kb. 1,5 óra időveszteséget jelentett, és becsléseim szerint mintegy 60 km-es szakaszon volt lezárva minden látható ok nélkül az egyik országút. Amint rátaláltunk az autópályára, leálltunk egy benzinkútnál, hogy bedobjuk a hátsó ülésre a 0 HP-s Kínait, én pedig egy Red Bull-t, miközben arról próbáltak győzködni, hogy este 10, de legkésőbb 11-kor álljunk meg aludni, akárhol is vagyunk, mert kezd kockázatos lenni a hosszú autókázás. Én viszont el akartam érni Granadát és ott megszállni.

Végül minden további zökkenőtől mentesen, éjfél körül elértük Granadát, és innentől ismét az XP-é volt a főszerep, ugyanis legutóbb a GPS mesésen keresztülvezetett az egész városon, bejárhatatlan utcákon és lezárt övezeteken keresztül. Nem hagytam magam, hátha ez a mór király búcsúajándéka, és a körgyűrűn a táblákat követve közelítettük meg a célpontunkat, és ha már ott voltunk, becserkésztük ugyanazt, az Alhambra bejáratától 100m-re lévő hostelt, ahol legutóbb is megszálltunk.

Ezzel végleg megtört az átok, simán kaptunk filléres szállást az ismerős ódon, labirintusszerű folyosókkal behálózott épületben, letettük az autót a parkolóban, az eddigre 1-2 HP-re felgyógyuló Kínai társaságában kiültünk a tetőteraszra a medence mellé és jamón serranót ettük valami masszív sajttal és kenyérrel, brandy-t ittunk és kólát szürcsölgettük hozzá a még éppen nem csípős hidegben, mondtuk a tutit és bámultuk az éjszakai panorámát.

TOVÁBB...

A mór király átka - II. rész

Végtelen puszta, útszéli motel, országút, utazók: road movie hangulat. Így kezdődött a második nap, miután összeszedtük magunkat, útra keltünk ismét, és a rutinos utazók sasszemével fürkésztük a parkolókat, keresve azt az útszéli éttermet, ahol a legtöbb teherautó és kamion parkol. Mint az köztudott, ahol a kamionosok esznek ott jó a kaja. Találtunk is egyet, jót is reggeliztünk, DZ pedig ismét hódolt a “keresd meg a leggázosabb szuvenírt” játéknak, amelyet az Elesettek Völgyénél a bő egyméteres, hajlékony ceruza nyert, rajta az emlékmű és az Escorial fotóival, itt pedig ha jól emlékszem, valami iszonyat öngyújtó. Aztán nekivágtunk a pusztáknak, amely úgy hálálta meg a végtelenbe nyúló látványt, hogy nagyon gyorsan egy hegyi szorossá emelkedett, ahol alkalmasint a felhők hasát súrolva kanyarogtunk sziklás meredélyek mentén.

Szerencsére a legmagasabb ponton praktikusan volt hely egy kilátónak, ahol meg is álltunk, hogy lefotózzuk odalent a vadnyugati kanyont, odafent a Ködhegységet úgy Mória magasságában. Meg egy Kínait megváltó pózban.

Ezután már csak 100-160 kilométernyi csapatás volt hátra Córdobáig, közben észosztással és DZ-nek hála olyan underground helyek kibeszélésvel, mint a textsfromlastnight.com.

Córdobában bénáztunk egy keveset, mivel legutóbb másik irányból érkeztünk, éjszaka, és a belvárosban szálltunk meg, nem tudtam emlékezetből betalálni a központba. Durván 3/4 órát kóvályogtunk, néha még olyan helyekre is behajtottam, ahová nem is lehetett volna, de nem sikerült megtalálni azt a praktikus kis parkolót, ahol legutóbb leraktuk az autót. Végül feladtam és kerestünk egy kellően közeli helyet a római hídtól nem messze, és célba vettük az óvárost.

E helyütt célszerű említést tenni arról, hogy nagyjából ezen a helyen tértünk át végleg a “nem ejtünk foglyokat” mentalitásra, ami a szóvicceket illeti, és egyetlen poén sem lehetett túl olcsó. A kezdő felütésben rögtön túlléptünk a “mecsetelnem sem kell, hogy próbáljátok Cordoba tartani a kirohanásaitokat” jellegű mentálcsapásokon, Kínai pedig néha lírába szedve tálalta a sajátjait.

Csaknem pontosan egy évvel ezelőtt jártam már erre a családdal, akkor is felhős volt az ég, de nem ennyire látványos, a folyó viszont éppen csak vizes volt, most azonban dühös sárfolyamként zubogott át a híd alatt. A városban is több közvetlen napfénnyel találkoztunk, hideg sem volt, és nagyjából ugyanannyi időt töltöttünk kóborlással a városban.

Természetesen a mecsettel kezdtük, DZ pedig megerősítette azt az észrevételemet, hogy a bejáratnál ingyenesen osztogatott pamflet vérforralóan képmutató keresztény propaganda. Kínai szerint ez teljesen rendben van az Egyház szempontjából, ami szintén igaz, de attól még értelmetlen egy ilyen helyen ilyen stílust megütni.

 

Ha már stílus: legutóbb már megállapítottuk, hogy ha esés közben véletlenül elkattintom a fényképezőgépet a Nagymecsetben, akkor is nagy valószínűséggel sikerül jó képet csinálni a beltérről. Ezek a kettős boltívű oszlopok esküszöm hipnotikusak… és egyúttal, az egyik magyarázat szerint a szellősség mellett a mór otthon pálmafáit hivatottak szimulálni, például eképpen.

Miután körbeszaladtuk párszor az oszlopsorokat, megálltunk megcsodálni egy igazi óraműszerkezetet… és ez most nem steampunkos affektálás, valóban egy óramű szerkezetét csodáltuk meg… aztán steampunkosan affektálva elkészítettük a kötelező “a különc lángelme és az ő ördöngős masinériája” c. képet.

Majd a motoros pajtások kedvéért megpróbáltam elkészíteni egy fotót mudehár mintázattal és sziluettekkel, ami afféle szimbóluma is lehetne az utazásuknak. Ez nem volt olyan egyszerű, mivel a sziluetteknek pont úgy kellett fedniük a hátteret, hogy azért a profil vonalát ki lehessen venni. Ez sokadik kísérletezésre sikerült elégségesen, és a végtermékekből csak a használhatókat tartottuk meg. A nyers fotókat sorozatban nézve azonban gyanúsan kerülnek egyre közelebb a profilok, másfajta konnotációt sugallva a képnek. De szerencsére ezek a képek már nincsenek meg, úgyhogy senkinek sem kell tudnia róluk.

Kellemes óvárosi bolyongás után, egy indulás előtti kávézás után még megnéztük egy utolsó kitérő gyanánt a régi fürdő romjait, amitől végképp az arab világban érzi magát az ember.

Már erősen délutánra járt az idő, mikor visszaindultunk az autóhoz, és még mindig nem tudtuk eldönteni azt a régóta függőben levő kérdést, hogy próbáljuk-e meg útba ejteni Rondát, mielőtt kikötnénk Granadában. Nem kicsi kitérőről volt szó, és legfeljebb egy órácskát vagy kettőt maradhattunk volna a városban, utána viszont én feltétlenül Granadában akartam éjszakázni. Végül is, szinte tök egyenes, közvetlen összeköttetés van Ronda és Granada között, mi baj történhetne?

TOVÁBB...

A mór király átka - I. rész

Borús, őszies időre ébredtünk, ami északabbra talán természetesnek hatott volna, de itt, délen “az évszakhoz képest hűvösebb és csapadékosabb” jelzővel illethetnénk. Kiváló alkalom volt tehát, hogy az Elesettek Völgyével kezdjük a túrát, ami már csak azért is megérte, mert überpozőr volt, ahogy a gigászi kő és vasbeton kereszt közepe táján úsztak a felhőpamacsok, néha pedig teljesen elnyelték a tetejét.

Nem hiányozhatott a szemerkélő eső sem, és persze meglehetősen kihalt volt a környék, így talán még feltűnőbb volt az a jóllakott ovis vigyor, ami ráragadt Kínai arcára. Az efféle imperialista romantika nagyon bejön mindannyiunknak, de lehet, hogy mások furcsán néztek volna ránk a nagy lelkesedés láttán.

Miután kiakasztottuk a pozőr-o-métert, következett az Escorial a maga építészeti tárlataival és a steril, királyi márványkriptáival, ami még mindig ugyanolyan disszonánsan hat, mint elsőre. Nem hátborzongató és nem nyomasztó, de a megmagyarázhatatlan idegensége továbbra is üt. A hadtörténeti szoba persze megint a geek faktort erősítette a számos csatajelenet-freskóval.

Az eső ezalatt kitombolta magát, mi pedig még mindig az alacsonyan lógó, nagyhasú fellegek alatt felgurultunk a szomszéd hegytetőre elkölteni szerény uzsonnánkat. Nagyjából erre az időszakra datálható az utazás hátralévő részét meghatározó igazzy rpg-geek életérzés kezdete, mikor csapatunk harmadik tagja, DZ kisebb esőistennek kezdte tituláltatni magát, amiért csak olyankor esett az eső, mikor mi nem szabad ég alatt tartózkodtunk. Így lett ő a csapat druidája.

Mivel kicsit elhúzódott az indulás, már késésben voltunk aznapi második célpontunk, Toledo felé. Egészen jó időt futottunk, némi csendespihenővel és lesser észosztással, aztán megérkeztünk Toledóba (megint), és bejártuk a szűk, kanyargós utcákat (megint), és megállapítottuk, hogy az Egy Gyűrű 3 euróval olcsóbb az egyik boltban, mint a másikban. Megszakértettük a használhatatlan, de annál csicsásabb fentezi kardokat is, ahogy azt kell, de a pálmát egy halálfejes Conan-stílura hajazó halef vitte el:

Még sötétedés előtt befejeztük a kellemes körsétát, DZ pusztán botanikai jelleggel lelegelt néhány fűszerillatú bokrot az egyik bástyánál, illetlen megjegyzéseket tettünk az egyik, flamboyant gótikus templom oldaláról lógó, ismeretlen funkciójú láncok kapcsán, feltankoltuk az autót a világ legkisebb benzinkútjánál, aztán, a körút során leggyakrabban használt kifejezésével élve, csapattuk tovább Cordoba felé.

Aznap azonban már nem értünk el odáig, mert már Toledóban ránk esteledett, én pedig emlékeztem, hogy tavaly ilyenkor is sötétben mentünk át valami nagyon vadnak tűnő szerpentines szakaszon, így aztán a többiek tanácsára lehúzódtam az egyik útszéli motelnél.

Hát így esett, hogy elvesztettem az útszéli motel-szűzességemet. A motel igazzy roadmovie hangulatú, földszintes téglalap volt, közvetlen az autópálya mellett, egy benzinkútnál. Csak a belterjes, fogatlan portás nem stimmelt, és vacsorára valami rántottás, sültkolbászos cuccott ettünk bizonytalan eredetű steak helyett, valamint az éjszaka során nem daraboltak föl egyikünket sem, és nem is ébredtünk fáradtan, enyhe fejfájással, sáros, gyanúsan farkasszerű lábnyomokkal a szőnyegen, reggel pedig az olajfákkal pettyezett, hullámzó dombság látványára ébredtünk.

TOVÁBB...

A mór király átka - Prológus

Történt pedig, hogy Kínai, a magyar, meg a cimborája Svejcből megindult nyugatnak, hegyen meg völgyön meg dombokon, hegyen meg völgyön meg dombokon, mígnem nem minden zökkenőtől mentesen elérkeztek Madridba.

Szokatlanul hűs szeptember közepi este volt Colmenar parkolójában, amikor a Harley kellemes kerepeléssel begurult a placcra, és két elgémberedett alak kászálódott le a nyergéből. A civilizáció máza ekkor még megakadályozta, hogy elcsattanjanak az első poénok a kilométerek százain át egymásba simuló férfitestekről és határozott ölelésekről, de ahogy teltek a napok és enyhült az idő, úgy oldódtak a gátlások. De miután a rossz irányból kerülték meg Madridot a körgyűrűn, és eggyel korábbi lehajtón tértek le a pályáról, ami nagyon félre tud vinni a hegyek lábánál kanyargó utakon, nem erőltettük a dolgot.

Miután autós felvezetéssel megérkeztünk hozzánk és Kínaiék lepakoltak, kellemes, félig-meddig nosztalgikus beszélgetés vette kezdetét, alkalmasint a madridi látnivalók megtervezésével. Előzetesen abban maradtunk, hogy egy fél napot kísérgetem őket a városban, aztán segítek megtervezni nekik egy mini-déli körutat, ők pedig acélparipájukon belevágtatnak a napkeltébe.

Ez eleinte jól is alakult, Kínaiék várost néztek, én dolgoztam, délután összefutottunk, fotóztunk a királyi palota környékén, bőrig áztunk egy hideg őszi záporban, megszálltuk a fegyvertárat, ahol ahhoz képest, hogy “csak” két teremnyi látnivaló akad, bő egy órát töltöttünk észosztással, és haditechnikai elemzéssel, úgyis mint jó geek módjára egymásnak magyaráztuk el a különböző páncélok és fegyverek funkcióját, történelmi-kulturális kontextusát, amellyel többé-kevésbé mindannyian tisztában voltunk magunktól is, dehát ez egy ilyen rituális dolog azoknak, akik a D&D-vel szívták magukba a tutit.

Este aztán, újabb üveg borocska mellett jó szokás szerint dugába dőlt a gondos tervezgetés, és jól elraboltak.

Nos, valójában nem tettek mást, mint annak rendje és módja szerint megkísértettek (“vegyél ki szabit és gyere velünk”), legalább annyira bajtársiasságból, mint azért, hogy ülő helyzetben, egymástól egészséges távolságban, az időjárás viszontagságaitól védetten, helyismerettel rendelkező kísérettel tehessék meg az utat. Az rpg-s geekek már csak ilyenek. Az elfogyasztott csekély mennyiségű testes malagai vörösbor ellenére még akár ellen is tudtam volna állni a kísértésnek, de annak már kevésbé, hogy pótoljam a tavaly ősszel elveszített fotókat Granadából.

Így esett, hogy másnap reggel, miután befuvaroztam Cseperkét az irodába, összedobáltam kb. 2-3 napra elegendő cuccot és nem kis lelkiismeret-furdalással nekivágtunk rögtönzött túránknak.

TOVÁBB...

JÖTT! JÖN! JÖNNI FOG!

Folytatva akkurátus visszadátumozási mániámat, a legfrissebb bejegyzést elrejtettem az utolsó alá. Aki még tud követni, az megtalálja a júniusi rövidke kis bejegyzést (Jegyzetek 2: Uclés) alant.
Egyúttal már most jelezném, hogy új minisorozatunk "A mór király átka" címmel hamarosan kezdetét veszi. TOVÁBB...

Jegyzetek 1: Füst

Mióta júniusban kiköltöztünk a városból a hegyek lábához, a reggeli bő 40km-es út során alkalmunk nyílik megnézni, mit mutat a szmog-o-méter:

From Escorial - Silla de Felipe

Igen, a négy tornyot használjuk fokmérőnek: ahogy a folyóknál a vízállást, úgy mi a barna szószt mérjük vele, ami már messziről látszik, ahogy közeledünk a város felé. A magassága és sűrűsége, valamint a csóvája jól jelzi, milyen nap várható.

Ahogy közelebb érünk a városhoz és lassan belekerülünk, már nem látszik semmi, az ég ugyanolyan kék (csak kicsit fakóbb talán), és az ember már észre sem veszi…

…egészen tegnapig, amikor reggel halvány füstszag úszott a levegőben és apró hamuszemcséket fújtam le az autóról. Az előző napi erdőtűz tőlünk kb. 10km-re nyugatra égett, és másnap még mindig látványos nyomot hagyott a levegőben.

Hatalmas, fátyolos barna ernyőként borult a táj fölé a füst, amit a szél a magasabb légköri rétegekben, úgy 2-3000 méter között terített szét többé-kevésbé egyenletesen. Már nem volt anyaga és alakja, csak sejtelmes hártyaként terpeszkedett fölénk, megszűrte a felkelő nap sugarait, szórt fénnyel borította be a vidéket, elmosta az árnyékokat. Az összhatás meglehetősen apokaliptikusra sikeredett, belém is fagyasztotta a szót, és egész úton az irodába menet komoran bámultuk a látványt.

Már alig vártam, hogy kiérjünk alóla, Madrid ragyogó kék ege alá…

TOVÁBB...