6. NAP: CÓRDOBA

Kellemes kis hostelt találtunk a belváros peremén, a házak – és eddigi tapasztalataink – alapján az óváros közelében. Kicsit körülményes parkolás és becsekkolás után eltettük magunkat másnapra.

A terv szerint a délelőttöt akartuk a városra szánni, és kora délután, de még mindenképpen sötétedés előtt neki akartunk vágni a hazáig vezető, mintegy 401 km-es útnak. A fáradtság miatt itt már egy kicsit többet szerencsétlenkedtünk a parkolóhely keresésével és még szegényesebb információval vágtunk neki a városnak: ha felkészületlenül vágsz neki egy ilyen túrának, a túristainformáció a barátod, csak persze valahogy meg kell találni a túristainformációt is. A hostel recepciójáról nyúltunk egy minimalista segédletet, amit annak rendje szerint rövid időn belül el is hagytam, de akkor már nem számított igazán.

Az időjárás határozottan szelesebb és felhősebb volt, mint eddig: úgy tűnt, epikus hajszánk a csapadékkal a végéhez közeledik, és a végzet ezúttal menthetetlenül utolér minket. Valahogy mégsem bírtuk baljóslatúnak tekinteni a gyülekező fellegeket, amíg citrom/narancsfasoros utcában bandukoltunk középkori kapu- és faldarabokat és templomokat rejtő csendes udvarok mentén. Első napirendi pont természetesen egy kellően hangulatos, csendes reggelizőhely felkutatása volt. Ez nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam, és tovább is tartott.

Rövid autós kóválygás után valahol leparkoltunk és gyorsan megtaláltuk az Almodóvar-kaput (nem rokon), és egyből az óváros szívében találtuk magunkat.

A váltás meglehetősen éles volt: ugyan elég látványos és egyértelmű jelzés volt a városfal és a kapu, de valahogy mégis kicsit mellbevágó volt egyből cirka ezer évet visszaugrani az időben… leszámítva a szuvenírboltokat, persze.

A magam részéről rögtön még hangulatosabb helyet akartam keresni, hirtelen nagyon sznob válogatós lettem, a család pedig egyre éhesebb. Szerencsére az utcák látványosak, de túl korán volt és túl hűvös, hogy kiülős helyet találjunk. Megtaláltuk viszont a mecsetet (nehéz lett volna eltéveszteni), és mögötte egy kis utcában egy kellemes kis helyet a reggelihez.

Ugyan egyáltalán nem tűnt ígéretesnek, de már mindenki reggelit követelt, így aztán beadtam a derekamat, de végül is jó választásnak bizonyult: csendes volt és barátságos, amitől aztán nagyon hamar otthosan éreztük magunkat. Talán ismerős érzés, de ha az ember hosszabb útra megy, a vége felé már egyre nagyvonalúbb lesz, ami sejtésem szerint csak a türelmetlenségnek és a fáradtságnak egy formája, ami akkor fordul elő, ha az ember jól érzi magát. Így aztán melegszendvics, churros és tejeskávé került az asztalra:

Alaposan feltöltődve tértünk vissza a városba, ahol rögtön szokásos parámnak köszönhetően visszarobogtam az autóhoz, hogy találjak egy szabályosabb parkolóhelyet, mint ahol hagytam. elkocsikáztam egy parkolóházig pár háztömbbel arrébb, de ez a kis kitérő laza fél órámba került, amíg telt az idő, fújt a szél, gyülekeztek a felhők és várakozott a család. Gyorsan átrobogtam újfent – frissen szerzett térképem tanúsága szerint – a zsidónegyeden vissza a mecsetig. (A kiírások szerint katedrális, de nekem az mecset és kész.) Aztán kezdődhetett nézelődés.

Szabadjon e helyütt megjegyeznem, hogy ugyan nem vagyok elfogult egyik vallás iránt sem, sőt, laikusnak számítok annak ellenére, hogy mind keresztény, mind iszlám témájú fordítás megfordult a kezem alatt, és lapozgattam a Koránt és a Bibliát is, a kis eligazító pamflet, amit a belépő mellé a kezembe nyomtak a mecset bejáratánál, kicsit kivágta a biztosítékot még nálam is. Részletekbe nem mennék bele, de az a sértődött, enyhén gőgös, erősen félrehúzó katolikus propaganda nem méltó a hely szelleméhez.

Szerencsére bármikor pillantottam is bele, hogy orientálódjak az épületen belül, elég volt felemelnem a tekintetemet a papírról és mindent elfeledtetett velem a látvány. Beszéljenek is egy kicsit a képek:

…és ez még csak a kert…

(Senkit ne tévesszenek meg a tónusok, ez a két kép ugyanazt a teret ábrázolja, csak én kísérletezgettem a fényekkel és színekkel…)

Visszagondolva talán jobb is, hogy ennyi idő telt el Córdoba óta, így talán nem fogok annyira csapongani és áradozni.

A mecset egy szóval leírva: epikus. A fotókkal a lehetetlenre vállalkoztam: visszaadni a hely léptékét, ha már az atmoszféráját nem is lehet. Minden eddiginél eltérőbb élmény volt már csak belépni is, és a bent töltött idő állandó rácsodálkozással telt el, részben annak ismételgetésével, hogy “…ezek az oszlopok…”.

Hatalmas térről beszélünk, és ezen a felhős, október végi szeles napon is világos, tágas térről. Sehol az a fojtogató, félhomályos borongás, amihez az európai ember hozzászokott, ha templomba lép. Hiába a szenvedő szentek képei, a nyomasztási kísérlet csírájában hal el. A tisztesség kedvéért illik megjegyezni, hogy ez volt az első alkalom, hogy mecsetben jártam, és mivel a hely jórészt megőrizte eredeti jellegét, kicsit igazságtalan a gótikus és román templomok és katedrálisok felemlegetése, de akkor is tény, hogy felemelőbb érzés volt Istennek ebbe a házába besétálni, mint sok-sok másikba.

Igen, vizuálisan valóban nem voltunk felkészülve erre az invázióra, és az iszlám (mudehár) építészet a teljes újdonság erejével hat a borongós európaira, de bármennyire is egyértelműek a látható különbségek, azért itt ennél többről van szó. A cordobai nagymecset nem bizonyíték Isten létezésére, de felettébb meggyőző bizonyíték a hit lényegére. El tudom képzelni, hogy ide belépve valaki elkezd hinni Istenben, és nem félni Istentől. (E helyütt jegyezzük meg, hogy a szerző olykor szeretne egy 1:1 arányú modellt a kölni Dómról a nem létező hátsó kertjébe.)

Természetesen megalomán hely (mint a kölni dóm) és roskadásig díszített (mint a kölni dóm), de valahogy nem csordul túl az ember tőle (akárcsak a kölni dómban). A végtelenségig fényképezhető a hely, és bár a bámészkodáson túl nem sok mindenre van lehetőség, mégis nehéz volt a távozás.

Odakint egyre határozottabban felhősödött és szelesedett az idő, ezért csak rövid ideig időztünk el a római hídon, a vízimalom kerekét ki is hagytuk, akárcsak a katolikus királyok erődjét. Valahol szerencsés is volt, hogy az időjárás barátságtalanabbra fordult, így könnyebb volt azt mondani, hogy egy kényelmes óvárosi sétával vetünk véget a kirándulásnak, és elindulunk hazafelé. Ha kellemesebb lett volna az idő, talán ott ragadtunk volna egész napra, így viszont volt esély, hogy emberi időben érjünk haza.

 

Córdobában azonban az egyszerű óvárosi andalgás sem élménymentes, a szűk, középkori utcák, az elképesztő udvarok és kertek, a töménytelen cserepes virág a falakon egy percre sem hagy unatkozni. Jégkrémet majszolgatva indultunk visszafele, és hogy hogy nem úgy adódott, hogy a gyermeki kíváncsiság tudni akarta, mi is a különbség a három nagy vallás között, ami egyszerre és látványosan volt jelen az óváros minden szegletében. Így aztán, amíg a jégkrém elfogyott, végtelenül leegyszerűsítve elbeszéltem, hogyan is alakultak a keresztény-zsidó-iszlám világ viharos évszázadai.

Az utolsó vásárfiákkal felpakolva visszatértünk az autóhoz és menthetetlenül, és ezúttal tényleg nekivágtunk a hazaútnak.

(befejezés következik)